Vannak olyan cikkek, amiknek a megírását legszívesebben a végtelenségig halogatná az ember. Mert bízik, reménykedik benne, hogy a probléma egyszer csak megoldódik, és mégsem kell róla írni. Ilyen volt nekem az iskolai lövöldözések témája: ez a nehéz, sok-sok fájdalmat hordozó téma, amiről a híradások még akkor is komoly indulatokat képesek kiváltani, ha tőlünk több ezer kilométerre történik az eset. A hírek pedig jönnek, most már lassan minden hónapra, ha nem minden hétre jut egy… De vajon miért történik ez? Milyen okok állhatnak a háttérben, és mit tehetnénk, hogy soha többé ne kelljen az iskolapadban agyonlőtt gyerekekről hallanunk?

Columbine, Newtown, Parkland, Santa Fé – csak néhány azok közül az amerikai városok közül, ahol az elmúlt években egy átlagosnak induló hétköznapi reggel rémálommá vált, amikor felfegyverzett diákok nyitottak tüzet a társaikra és a tanáraikra. Míg ezeknek a városoknak a neve lassanként már kizárólag az áldozatok számának hívószavává válik az emberek emlékeiben, az újabb és újabb iskolai lövöldözések hírére a legtöbben kétségbeesve keresik a választ a miértekre és a hogyanokra. Egyszerű választ szeretnénk, amitől legalább valamennyire megnyugodhatunk, elraktározhatjuk az információt a tudatunk megfelelő rekeszébe, levéve róla a „felfoghatatlan” címkét – a helyzet azonban ennél sajnos jóval bonyolultabb. Nézzük, ki lehet a „hibás”!

„Honnan volt egyáltalán fegyvere?”

„Mindig sejtettem, hogy előbb-utóbb nálunk is megtörténik. A kérdés csak az volt, hogy mikor” – a legutóbbi, Santa Fé-beli, tíz halálos áldozatot követelő iskolai lövöldözés egyik túlélőjének szavai ezek, amikkel a fiatal lány öntudatlanul is az egész világ számára érzékletesen leírta az amerikai iskolások helyzetét. Mára olyan gyakorivá váltak a lövöldözések, hogy egy átlagos, Egyesült Államokban élő diák számára lassan veszélyesebb lehet iskolába menni, mint katonai szolgálatot teljesíteni.

Az idei 22., texas-i lövöldözéssel együtt ugyanis már többen váltak iskolai lövöldözés áldozatává, mint ahányan az amerikai hadsereg tagjai közül szolgálatteljesítés közben ebben az időszakban meghaltak.

Nem csoda tehát, hogy az iskolai lövöldözések témája intenzíven foglalkoztatja nem csupán az amerikai sajtót és a közvéleményt, de világszerte is mindazokat, akik követik a híreket. A hírfolyamokban, kommentszekciókban rengeteg cikket, vitát olvashatunk arról, mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében. Az egyik leggyakoribb kérdés, amivel találkozhatunk, jellemzően azt boncolgatja, hogyan juthatott egyáltalán fegyverhez a(z egy-két kivétellel) kiskorú elkövető.

A válasz többnyire az, hogy olyasvalakitől lopta el, akár már napokkal korábban, aki fegyvertartási engedéllyel rendelkezik, és egy, vagy több lőfegyvert is tart az otthonában. Előfordul, hogy ezek maguk az elkövető szülei, nagyszülei, de szép számmal akadnak a listán szomszédok, idősebb barátok, ismerősök is. Az Egyesült Államokban a fegyvertartáshoz való jog egyike az alapvető állampolgári jogoknak. A fegyverek birtoklása minden államban engedélyezett, és a felmérések szerint a lakosságnak körülbelül egyharmada él is ezzel az alkotmányos jogával. A becslések alapján nagyjából 270 millió lőfegyver van összesen az amerikai állampolgárok birtokában. Ez a szám minden tekintetben óriási, a szabályozást pedig szinte lehetetlenné teszi.

Nem véletlen, hogy az iskolai lövöldözések után jellemzően fellángol a fegyvertartással kapcsolatos vita az Egyesült Államokban; sokan szigorúbb szabályozást, sokan egyenesen betiltást követelnek. A Florida állambeli Parkland-ben történt lövöldözés után maguk az érintett középiskola diákjai szerveztek nagyszabású felvonulásokat és tiltakozásokat a döntéshozók figyelmének felhívása érdekében. Az érdemi válasz azonban még várat magára. Az amerikai NRA (National Rifle Association, Nemzeti Fegyverszövetség) vezetői, akik a leghangosabban kampányolnak a szabad fegyverviselésért, előszeretettel mutogatnak az iskolai lövöldözések hátterében álló okként az erőszakos videojátékokra, vagy, éppen a legutóbbi eset kapcsán, az ADHD kezeléséhez használt orvosságra, a Ritalinra – vagyis bármire, ami nem a könnyen hozzáférhető lőfegyver. A szakértők szerint azonban ezek egyike sem olyan súlyos (vagy egyáltalán valamilyen) ok, mint az, hogy ha valaki erőszakos bűncselekményt tervez elkövetni, egy elavult, alkotmányos jogi szabályozásnak köszönhetően hihetetlenül egyszerűen jut fegyverhez az Egyesült Államok területén.

„Milyen szülei vannak ennek?”

A második leggyakoribb kérdés, ami a hosszas fegyverjogi vitákat követően felmerül, tipikusan a szülők, a család felelősségét firtatja. Függőséggel élő, elhanyagoló, esetleg bántalmazó szülőket képzelünk magunk elé ilyenkor, akik észre sem veszik a gyermekük kétségbeesett tervezgetését, vagy éppen szociopata hajlamait – pedig ha valakinek, nekik kellene, nem igaz?

A helyzet azonban itt sem fekete-fehér. A médiában sokáig terjedt egy arány, mely szerint az iskolai lövöldözők 82%-ánál fennáll valamilyen családi, otthoni probléma (elvált szülők, érzelmi elhanyagolás stb.), ezt azonban számos kutatás cáfolja.

Az igazság az, hogy a mai napig nincs olyan, statisztikailag egyértelműnek nevezhető jelenség, amely pontosan leírná, milyen családból származhatnak az elkövetők. A sokszor szerető, gondoskodó szülők többnyire éppen olyan értetlenül állnak gyermekük tette előtt, mint a világon mindenki más.

Ezt a sajátos szemszöget több irodalmi alkotás is bemutatja, ilyen például Jodi Picoult kanadai írónő Tizenkilenc perc című műve, vagy Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről című könyve, amelyből film is készült.

Ha azonban „első kézből” vágynánk információra, érdemes megnézni Sue Klebold TED előadását. Sue Klebold a mai napig egyik legismertebb iskolai lövöldöző, Dylan Klebold édesanyja, akinek fia 1999-ben az elsők között került be a híradásokba azzal, hogy egy barátjával tizenhárom embert lőtt agyon, további huszonnégyet pedig megsebesített a Colorado állambeli Columbine középiskolájában, mielőtt magukkal is végeztek volna. Sue Klebold azóta könyvet is írt a fia tettéről és haláláról, amelyhez nagy valószínűséggel Dylan súlyos, kezeletlen depressziója (is) vezetett.

„Nyilván bullying áldozata volt, mint mindegyik, nem?”

Dylan Klebold és Eric Harris Columbine-i esete azért is vált híressé, mert felhívta a figyelmet az iskolai lövöldözések hátterében álló másik lehetséges okra, a bullyingra, azaz az iskolai erőszakra. A két fiút rendszeresen bántalmazták az iskolatársaik, ahogy ez egyikük naplójából kiderült. Azóta sok iskolai lövöldöző esetében derült fény hasonló problémára. Amióta pedig szinte minden iskolás kezéhez elválaszthatatlanul tapad egy okostelefon, a folyosói gáncsolások mellett a még nehezebben kontrollálható cyberbullyinggal, az online bántalmazással is számolnunk kell.

Az iskolai erőszak egyre növekvő tendenciája ellen világszerte számos szakmai program küzd, igen jó eredményekkel.

Összességében elmondható, hogy azok a lépések a leghatékonyabbak a bullying ellen, amelyek valódi kommunikációt indítanak el, bántalmazott és bántalmazó, szülők, tanárok, szakemberek között, valamint képesek arra, hogy az erőszak tanúit, a passzív szemlélőket (bystander-ek) is megmozgassák.

De magyarázza-e önmagában a bullying az iskolai lövöldözéseket? Sajnos, nem. Nem minden, az iskolában bántalmazott diákból válik tömeggyilkos, és nem is minden lövöldöző múltjában szerepelnek erőszakos diáktársak által elszenvedett testi-lelki sérülések.

„Csak mentálisan beteg ember lehet az, aki ilyet tesz”

Az okok keresése a fenti három, már-már hagyományosnak mondható kérdés után törvényszerűen gyűrűzik tovább az elkövető személyére – amivel a kör általában be is zárul. Aki ilyesmire képes, az csak valaki olyan lehet, aki valamilyen mentális rendellenességgel, pszichés zavarral küzd – gondolhatjuk magunkban. Az elkövetőket sokan csendes, visszahúzódó diákként jellemzik, majd az eset után néhány nappal szinte „szokásosan” kiderül, hogy régóta volt listájuk azokról, akik ellen bosszút forraltak, esetleg náci ideológiai szimpatizánsok voltak, akik télen-nyáron hosszú, fekete kabátban jártak iskolába, és így tovább.

A törekvés, hogy meghatározzunk egy bizonyos típust, aki képes felfegyverkezve iskolába indulni, tökéletesen érthető, hiszen szeretnénk megelőzni, hogy ez valaha is előforduljon. Ha pedig megvan, kik tűnhetnek gyanúsnak, a veszély idejekorán felismerhetővé válik.

Ezzel az állítással azonban ugyanaz a helyzet, mint a korábbiakkal: igaz is, meg nem is. Az iskolai lövöldözéseket elkövetőknek nincs egyértelmű személyiségprofilja; sokan vannak közöttük, akiket a társaik magányosnak, befelé fordulónak, „furcsának” írtak le, ám szép számmal akadnak olyanok is, akik népszerű, sok baráttal rendelkező, jó tanulmányi eredményeket elérő diákok voltak.

Ki lesz akkor a következő?

Ha iskolai lövöldözésről van szó, a már megtörtént esetekből való felépülés mellett a megelőzés a legfontosabb kérdés. Bár a jelenség nem csak az Egyesült Államokat érinti, hanem világszerte előfordul, az esetek kiugró többsége jellemzően az amerikai kisvárosok középiskoláiban történik, mégpedig egyre gyakrabban. A szülők, gyerekek, tanárok (érthető módon) rettegnek, találgatják, ki lesz majd a következő, aki fegyvert ránt egy békésen induló hétköznap reggelen.

Amit talán a legfontosabb elmondani az iskolai lövöldözésekről, az, hogy nincs egyetlen ok, amire visszavezethetőek lennének, sokkal inkább több, egymással összefüggő tényező, amiknek az együttállása akár több tucat ember halálához vezethet – azok a tényezők, amit a fentiekben részletesen is sorra vettünk, persze, a teljesség igénye nélkül.

És hogy akkor mi lehet a megoldás? Ha mindezeket együtt, egy időben kíséreljük meg kezelni.

1. Lefegyverkezés

Ezen sajnos nincs mit szépíteni: ahol fegyver van, ott erőszak is lesz. Az amerikai szociálpszichológus, Leonard Berkowitz már a hatvanas években arra az eredményre jutott, hogy a lőfegyverek (kések stb.) látványa agresszív gondolatokat vált ki az emberekből, és agresszívabban viselkedünk, ha a környezetünkben fegyverek vannak jelen, különösen akkor, ha egyébként izgatottak vagy dühösek vagyunk. Ezt nevezte Berkowitz fegyver-effektusnak.

Az Egyesült Államok messze élen jár nem csak a civilek által birtokolt lőfegyverek számában, de a fegyveres gyilkosságokéban is – ezeknek képezi egyre nagyobb részét az iskolákban bekövetkező lövöldözések aránya. A fegyvertartás szigorúbb szabályozására és ellenőrzésére való törekvés helyett pedig a döntéshozók olykor egyszerűen cinikus, olykor egészen képtelen reakciókkal felelnek a tragédiákra; ilyen például a tanárok felfegyverzésének ötlete.

2. Családi kör

Minden, iskolai lövöldözésekkel foglalkozó szakember egyetért abban, hogy hatékonyabb segítségnyújtásra lenne szükség azokban az esetekben, ha egy diák családi problémákkal néz szembe. Ezt persze mondani jóval könnyebb, mint megvalósítani; mégis, kulcsfontosságú lenne a megelőzés szempontjából, hogy az iskolán belül találhasson segítséget az, akit családi problémák vezetnének az erőszak felé.

3. Ne bántsuk egymást

Középiskolás korunkban fokozottan érzékenyek vagyunk a kortársainktól érkező visszajelzésekre, értékítéletekre. A kiközösítés, a bullying minden életkorban mély nyomokat hagyhat a lelkünkön, kamaszkorban azonban különösen. Ebben az életszakaszban egyébként is gyakran a saját, viharos érzelmi hullámzásunk rabjai vagyunk, és hajlamosak vagyunk erőteljesen reagálni a minket érő kisebb-nagyobb sérelmekre. Nem véletlen, hogy a 15-29 éves korosztály tagjai között az öngyilkosság a vezető halálok, részben a serdülőkori gyakori impulzív viselkedésformák, és a szerhasználat következtében.

Jó példa erre a 13 okom volt című sorozat, amelynek első évada részletesen és alaposan mutatta be, mi vezethet ahhoz, hogy ezeket az erős érzelmeket, a dühöt, az agressziót végül önmagunk ellen fordítjuk. A második évad pedig (bocsánat, spoilerveszély) jelenlegi témánk szempontjából lehet igen tanulságos. A 13 okom voltból, vagy a már említett Tizenkilenc perc című könyvből, de akár a riasztó statisztikai adatokból is egyértelműen látszik, hogy sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk a bullying megelőzése és kezelése érdekében.

4. Te leszel az? Vagy talán te?

Az iskolai lövöldözést elkövető fiatalokról már sok mindent tudunk: egy részük kezeletlen (vagy éppen kezelés alatt álló) pszichés rendellenességekkel, indulatkezelési problémákkal küzd; egy részük családi gondokkal, egy részük akut krízishelyzetekkel (szakítás, bukás) néz szembe tette elkövetése idején. Sokuk visszahúzódó, befelé forduló személyiség.

És fontos megemlíteni, hogy az eddig dokumentált esetekben (néhány kivétellel) szinte mind fiúk – akiknek az általános, „egy férfi legyen kemény és macsó”-jellegű hiedelmek még inkább megnehezítik a dolgát, ha érzelmek kifejezéséről, vagy segítségkérésről van szó.

Kiben bújnak meg hasonló indulatok, vagy kész tervek? Nagyon nehéz, gyakorlatilag lehetetlen megmondani. Az egyetlen utat az jelentheti, ha figyelünk egymásra. Mindenki, mindenkire.

„Nem lehetünk mindenkinek a sarkában”

„Tehát mindenki mellett álljon ott a szülő, a tanár, a segítő, a társai, nehogy lövöldözni kezdjen? Nonszensz!” – gondolhatjuk, pedig a megoldás kulcsa valahol itt lehet. Ha belegondolunk, nem is akkora képtelenség, hiszen életünk legnagyobb részét közösségek részeként töltjük, a családunkban, az iskolában is, mégis, olyan sokszor egyszerűen elmegyünk egymás mellett. Amikor egy iskolai lövöldöző eljut arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút, a fegyver ravaszán nem csak az ő ujja van, hanem mindazoké is, akik tétlenül engedték végigmenni az ide vezető hosszú úton.

Persze, vádolni, bűnbakot keresni nem érdemes, nem is szeretnénk, az áldozatokat hibáztatni pedig végképp nem. De az esetek többségében mi már csak az elkövetőt látjuk a híradásokban, és az ő felelősségre vonását követelik százak, ezrek. Pedig rajta kívül egyértelműen felelősséggel tartoznak azok is, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a fegyver a kezébe kerülhetett: a döntéshozók, politikusok, fegyverbarát szervezetek. Mindenki más, aki egy ilyen egyenlet szereplője, a szülők, tanárok, diáktársak, tanulságként legtöbbször azt viszik magukkal: egy picivel több figyelem talán mindent megváltoztatott volna. Hogy az egymásra való odafigyelés lenne a valódi gyógyír, a megoldás a problémára, nem lehet egyértelműen kijelenteni. De hogy ezzel tehetünk a legtöbbet; azt igen.

Forrás:

Gerard, F.J.; Whitefield, K.C.; Porter, L.E.; Browne, K.D. (2015).: “Offender and Offence Characteristics of School Shooting Incidents”. Journal of Investigative Psychology and Offender Profiling

Darling-Brekhus, Keith. “What FBI Profiles Tell Us About School Shooters and How to Prevent the Next One?” The Examiner

Robertz, Frank. “Deadly Dreams: What Motivates School Shootings?”. Scientificamerican.com

Langman, Peter, Ph.D. “School Shooters: The Myth of the Stable Home” (PDF). Schoolshooters.info



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest