„A karácsony óhatatlanul előhozza a veszteség fájdalmát” – Interjú Singer Magdolnával

Singer Magdolna Asszonyok álmában síró babák című könyvének második kiadása 2016 novemberében jelent meg. A rendkívül nehéz témát boncolgató kötetben taglalt, vetéléssel és művi abortusszal kapcsolatos veszteségélmények az ünnepek alatt felerősödhetnek – ahogy a szerző fogalmaz „óriási az űr, ami az elveszített gyermek nyomában támad”. Hogy és mit lehet kezdeni egy ilyen tragédiával, és merre kell elindulni, ha szeretnénk azt feldolgozni? Többek között erről is kérdeztük a gyász témájának szakértőjét, aki íróként, mentálhigiénés szakemberként és gyásztanácsadóként évtizedek óta mutatja a veszteség fájdalmától az annak feldolgozásáig vezető utat.

Singer Magdolna

A könyv egyik részében művi abortuszon átesett nők, a másik felében pedig elvetélt asszonyok történeteit ismerheti meg az olvasó. Ha egyáltalán lehet ilyen szempont szerint összehasonlítani a két történést, a gyász feldolgozása szempontjából, melyiknek mik a legjellemzőbb sajátosságai?

Vetélés esetében többnyire várt, sőt repesve várt gyermeket veszítenek el a szülők, és ilyenkor a kisbabával együtt az elkövetkezendő évek tervezetten felépített boldogsága is légvárként omlik össze. Első gyermek esetén ott a kínzó kérdés is, lesz-e egyáltalán gyerekük, hiszen ha ez megtörténhetett, akkor megtörténhet újra.

Sokan tévesen úgy vélik, a művi abortuszt nem is követi gyász, hiszen az anya maga döntött gyermeke sorsáról. Egyfelől már a döntés is sokszor egy kényszerű választás eredménye, másfelől a kórházból hazatérve megjelenhet a veszteség fájdalma, súlyos bűntudattal terhelve. A bűntudat mindkét esetben fennáll, az anyák szinte kivétel nélkül magukban keresik a hibát, ha elveszítik magzatukat. A művi abortuszt követően jellemző az elfojtás, sokszor csak évek múltán aktivizálódik az eltemetett veszteség.

Az előző kérdéshez kapcsolódva: melyiknek a feldolgozása nagyobb kihívás és miért?

Minél előrehaladottabb a várandósság, annál nagyobb a veszteség. Minden egyes eltelő nap, hónap erősíti a kötődést, és egyre közelebb kerülnek a szülők az álom megvalósulásához. Beszélgetnek a kisbabájukkal, mesélnek neki, kialakítják a gyerekszobát, eltervezik az elkövetkezendő éveket. Már szinte a karjukban érzik a megszületett gyermeküket. A művi abortusznál ez az erős kötődés nem alakul ki, bár beszélgettem anyákkal, akik azt a pár hetet is csodálatos szimbiózisként élték meg a gyermekükkel, amit együtt tölthettek, annak ellenére, hogy tudták, meg kell válniuk a babájuktól.

A gyász rendkívül egyéni, találkoztam olyan művi abortuszt vállaló nővel is, aki a poklok poklát járta be a beavatkozás után, és olyan vetéléssel, amely után az édesanya pillanatok alatt felállt és nekivágott a következő kisbaba fogantatásának. Ami persze sokszor egy előremenekülés, tanácsos várni legalább fél évet, hogy a lelki feldolgozás megtörténhessen. Összességében elmondható azonban, hogy a spontán vetélés, szülés körüli újszülött halál feldolgozása lényegesen nagyobb feladat elé állítja a szülőket, mint a művi abortusz, ahol inkább a bűntudat, és a jóvátehetetlenség érzése okoz egyes anyákban és egyes apákban érzelmi válságot.

Melyek azok a gyakoribb hibák, amelyeket a veszteséget elszenvedő nők környezetében élők, a családtagok, barátok gyakran elkövetnek? Hogyan és mit lehet tenni, hogy valóban támogassa a gyászolót egy hozzátartozó vagy barát? Mit tegyünk, ha a környezetünkben éli át valaki a tragédiát?

Két súlyos hibát lehet elkövetni: ha elkerülik a szülőket, és ha túlságosan is rájuk repülnek. Ilyen korai veszteségek esetében inkább az előbbi a jellemző, óriási a tanácstalanság, hogyan viszonyuljanak a várt babájukat elveszítő szülőpárhoz. Korai terhesség esetében bagatellizálják a veszteséget, könnyen orvosolhatónak tartják, hiszen majd jön a következő gyerek, ez nem akkora gond. Nagyobb baba esetén már tudják, hogy gyásszal jár a veszteség, ám tétovák, hogyan forduljanak a szülőkhöz.

A helyes magatartás a természetes, szeretetteljes odafordulás, és a feltérképezése annak, mi az igénye a szülőknek. Nyugodtan ki lehet mondani, hogy szeretnék segíteni, de nem tudom, mit tehetnék, és a szülő is adhat használati utasítást magához.

Sok sértődés elkerülhető lenne, ha egyik oldalról beismernénk zavarunkat, másik oldalról nyíltan kommunikálnánk az igényeinket.

A könyvben olvasható történetek alapján gyakran előfordul, hogy a veszteség után évekig, évtizedekig kimondatlanul munkál a fájdalom a tragédiát át- és megélt nőkben. A kötet egyértelmű konzekvenciája, hogy ez nem megoldás. Milyen lelki vonatkozású, és milyen egészségügyi tünetei és következményei lehetnek annak, ha valaki nem dolgozta fel a veszteséget?

Az élet számos területén megjelenhet a fel nem dolgozott veszteség. Mindazok a tünetek, amik a gyászfolyamat alatt megjelennek, állandósulhatnak. Egyik édesanya például még sok évvel a magzatvesztés után is rossz anyának érezte magát a meglévő gyermekeivel szemben, bármilyen iskolai csínytevésre saját alkalmatlanság érzései jöttek elő. Az önértékelés átmeneti csökkenése elkerülhetetlen, ám megtörténhet, hogy valaki örökre stigmatizálja saját magát. Én vagyok az az anya, az a feleség, akivel ez megtörtént, aki nem ér annyit, mint más nő.

A kapcsolatok zavarai is megjelenhetnek hosszú távon is, nem ritka, hogy a párok elválnak, vagy megromlik a viszony valamelyik szülővel, vagy baráttal. Hatással van a gyermekvállalásra is, előfordulhat, hogy soha többé nem vállal a pár gyermeket. Ha mégis, akkor befolyásolhatja a várandósságot és a szülést is. Szülész orvosok véleménye szerint a császármetszések hátterében gyakran felismerhető a korábbi gyermekvesztés feldolgozatlansága. Természetesen az elszenvedett traumák pszichoszomatikus megbetegedésekhez is vezethetnek.

Singer Magdolna, Asszonyok álmában síró babák című könyvének ajánlóját itt olvashatod.

Gyakran halljuk, hogy „a veszteséget fel kell dolgozni”. Sokan ezt talán meg is tennék, de nem annyira egyértelmű, hogy például egy olyan érzékeny téma kapcsán, mint a művi abortusz vagy a vetélés, hol is, hogyan is kell ehhez „hozzálátni”. Mit tanácsol azoknak, akik érzik, hogy kezdeni kell valami a fájdalommal, de nem nagyon tudják hova fordulhatnának? Mi az első lépés? Hol, kinek és kivel lehet a történtekről érdemben beszélni? Ki tud segíteni egy ilyen helyzetben, és egyáltalán mit jelent ebben az esetben, hogy a veszteség „fel van dolgozva”?

Első lépés talán beismerni, hogy egyedül nem boldogulunk. Korunkban illik erősnek mutatkoznunk, olyannak, aki megbirkózik az élet nehézségeivel.

Be kell látnunk, hogy nem a másoknak és önmagunk indokolatlanul magas elvárásainak kell megfelelnünk, hanem törődően, gondoskodóan kell magunk felé is fordulnunk, és nem csak saját, de a családtagjaink érdekében is.

Ha az elsődleges támasz, a környezet segítsége nem elegendő, akkor forduljunk szakemberhez. Emellett igen hatékony segítséget nyújtanak a Vendégbabák gyászfeldolgozó csoportjai, amelyet a Napfogyatkozás Egyesület önkéntesei vezetnek. (Az egyesület honlapján találhatók induló csoportok: www.gyaszportal.hu – a szerk.) Feldolgozásról akkor beszélhetünk, ha már fájdalom nélkül tud a szülőpár gondolni a történtekre, ha elveszített gyermekükkel szimbolikus kapcsolatot tudnak kiépíteni, ha a veszteség nem hat ki negatívan az életükre, és bizalommal tudnak a jövő elé tekinteni.

„Beszéljünk, beszéljünk, beszéljünk arról, amiről eddig nem lehetett!” – biztatja az olvasót a könyvet ajánló Péterfy-Novák Éva. Miért fontos beszélni erről a témáról, miért fontos, hogy ezek a dolgok „kimondódjanak”?

A veszteség fájdalmán túl nehézséget okoz a pre-és perinatális veszteségek esetében az a tény, hogy ennek a fajta gyásznak a létjogosultságát kevéssé ismeri el a környezet, így nem csak izolálódnak a szülők, de még sokszor szégyenkezniük is kell, mentegetőzni, hogy egyáltalán érezni mernek. Fontos, hogy kerüljön méltó helyére ez a fajta veszteség is.

A megértésben gyógyító erő lakozik, sokszor ennyi elég is ahhoz, hogy kicsit megbékéljen a szív.

Péterfy-Novák Éva pedig talán arra utalt, hogy sajnos az egészségügyi dolgozók sem képesek mindig a megfelelő segítséget nyújtani, és néha még a jó szándékuk mellett is inkább rontanak a helyzeten suta mondataikkal, vagy elzárkózó hozzáállásukkal, és ezért is jó, ha végre ez a mostoha terület is kellő megvilágításba kerül.

Változott a társadalomban, a segítő foglalkozásúak körében és az egészségügyben a művi abortuszhoz és a vetéléshez való hozzáállásban bármi az első kiadás megjelenése óta?  Jobb, vagy rosszabb lett a helyzet?

A változás minden területen lassú. Vannak szerencsére törekvések és csodálatos változások is egy-egy szülészeten, vagy koraszülött intenzív osztályokon. Sok anya számol be meghatódott szeretettel az őt és a babáját gondozó egészségügyi dolgozók fantasztikus helytállásáról. Sajnos azonban még mindig rengeteg helyen van szükség változtatásra.

A kórházi tapasztalatok ugyanis nagymértékben befolyásolják a gyászfolyamatot, mondhatni az anya (és apa) egész további életére kihatással van. Jó lenne, ha mindenütt felismernék, hogy ezekben a kegyetlenül nehéz helyzetekben nem elég az egyetemen megszerzett tudás, és az egészségügyi dolgozók képeznék magukat a rendkívüli kommunikációs helyzetek kezelése tekintetében. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, ők ugyanúgy nem kapják meg a segítséget, noha őket is súlyosan megviseli, ha tragédia történik az osztályon.

Az ünnepek felerősíthetik a veszteséggel kapcsolatos, nehéz érzéseket? Ha igen, mi a tanácsod erre vonatkozóan? Mit lehet kezdeni ezzel a felerősödő fájdalommal ebben az időszakban?

Minthogy a karácsony a család, az összetartozás, szeretet ünnepe, óhatatlanul előhozza a veszteség fájdalmát. Óriási az űr, ami az elveszített gyermek nyomában támad. A szülőknek, nagyszülőknek, testvéreknek eszébe jut, hogy arról álmodoztak, karácsonykor egy kisbaba is velük lesz, akár már úgy, hogy a karjukban tartják, akár úgy, hogy akkorra már milyen nagy lesz a domborodó pocakban. Ha már előző évben is ezzel a hiánnyal küszködve állták körbe a karácsonyfát, akkor már könnyebb valamivel, hiszen már egyszer megküzdöttek ezzel, és van egy tapasztalatuk arról, hogy túlélhető.

A tanácsom az, hogy ne igyekezzenek leplezni a szomorúságukat, mintha mi sem történt volna, ugyanakkor próbálják meg úgy megélni az ünnepet, hogy ne nehezedjen rá a családi veszteség az együttlétek egészére. Érdemes előre tervezni, kreatív megoldásokat találni. Behozni, jelen lévővé lehet tenni a meg nem született kisbabát, hiszen ő is családtag már, egy olyan különleges családtag, aki olyan korán eltávozott, hogy még a születését sem érte meg.

Fotó: itt, itt, itt és itt