Fájdalmasan kevés szó esik a halálról – és ez nem marad következmények nélkül

Szerző: | 2015. 11. 01. |

Nem nagyon tudunk mit kezdeni a halállal. Akkor sem, ha mi veszítünk el egy hozzátartozót, és akkor sem, ha valaki a környezetünkben gyászol. Nincs gyászkultúránk és a sok kibeszéletlen fájdalom a legkisebbek lelkén is mély sebeket ejt. A feldolgozatlan trauma aztán évtizedekkel később is ott munkál a bennrekedt harag és fájdalom miatt megkeseredett felnőttekben. Fontos lenne tehát többet foglalkozni a múlandósággal és szembenézni azzal, hogy a halál része az életnek. Singer Magdolna, író, gyásztanácsadó Ki vigasztalja meg a gyerekeket címmel megjelent könyve kapcsán beszélt erről a mai napon nagyon aktuális témáról.

gyasz

Kerüljön valahogy kívülre a fájdalom

Hibát hibára halmozunk – summázta röviden tapasztalatait a gyászterápiával évtizedek óta foglalkozó Singer Magdolna. A terület első számú szaktekintélyét tulajdonképpen felnőtt pácienseinek beszámolói ébresztették rá arra (és inspirálták egyúttal a fent említett könyv megírására), hogy a gyerekek és az ő érzéseik mennyire háttérbe szorulnak, ha egy család elveszít egy hozzátartozót. Gyakran egyetlen szó sem esik a történtekről, mert az érthető okokból magukba roskadt, depressziós felnőtteknek ilyenkor a gyerekek alapvető szükségleteit is nehezükre esik ellátni, elmarad a közös veszteség, a gyász feldolgozása.

Ez azért nagy baj, mert a legkisebbeknek sokszor még szavaik sincsenek arra, hogy kifejezzék a fájdalmukat. Mivel ők nagy eséllyel addigi életük során nem találkoztak a múlandósággal, elhatalmasodik rajtuk a kétségbeesés, a teljes bizonytalanság és a bűntudat. Pedig, a szakember szerint – annak ellenére, hogy ez a mi kultúránkban nem természetes teljesen rendben lenne az érzelmek (jellemzően a harag és a szomorúság) megélése és kifejezése.

Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt fontos lenne, hogy valahogy kívülre kerüljön a fájdalom – fogalmazott a szakember. Ha ez a fájdalom egy rajz, egy napló, vagy egy beszélgetés formájában testet ölthet, az már sokat könnyíthet a veszteséggel küszködők lelkén. De sajnos ez legtöbbször nem így történik…

gyasz

A kibeszéletlen fájdalom terhét sokan egy életen át cipelik

A kultúránkra jellemző, az érzelmeket szőnyeg alá söprő attitűd azért sem vezet sehova, mert a feldolgozatlan fájdalom terhét sokan egy életen át cipelik – derült ki Singer Magdolna beszámolójából. A szakember rengeteg olyan felnőttel találkozott a praxisa során, akiket a gyermekkorukban elszenvedett trauma akadályozott meg abban, hogy teljes értékű életet éljenek. A kibeszéletlen fájdalom és az elfojtott harag, felnőttként nagyon sok keserűséget okozhat és okoz is mind a mai napig.

Az, hogy egy olyan kultúrában élünk, ahol fájdalmasan kevés szó esik a halálról, következményekkel jár. Legyen szó a gyermekkorban, vagy már felnőttként elszenvedett veszteségről, ha valahol elakad a gyászfeldolgozás folyamata, az akadályozhatja például egy egészséges párkapcsolat, vagy egyáltalán bármilyen érzelmi kötődés kialakítását.

„Ez egy ilyen szomorú téma, inkább ne”

Az, hogy a hallállal való találkozás ilyen mértékben traumatizálja az érintetteket, azzal is összefüggésben van, hogy  amíg nem szembesülünk a veszteséggel – nem nagyon hallunk vagy beszélünk róla.

Leintjük a nagypapát, ha szóba hozza a közelgő temetését, eltereljük a témát, ha kérdez a gyerek. Egyszerűbb nem oda nézni, úgy csinálni, mintha a halál nem létezne. Pedig, nagyon fontos lenne, hogy minden nap tudatában legyünk annak, hogy egyszer meghalunk. A probléma elodázása, csak rövidtávon kényelmes stratégia, aminek előbb vagy utóbb megfizetjük az árát.

Szülőknek, pedagógusoknak, és a médiának is felelőssége van abban, hogy ilyen kevés szó esik a halálról. Ez egy ilyen szomorú téma, inkább ne – jellemzően ezzel a mondattal hárítják el a Singer Magdolna vezette Napfogyatkozás Egyesület érzékenyítő foglakozásait a pedagógusok, amikor azzal a javaslattal keresnek fel egy-egy intézményt, hogy tartsanak a halál és a gyász téma köré szerveződő órákat. Ahelyett, hogy homokba dugjuk a fejünket, nyílt és őszinte kommunikációra lenne szükség, mert előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a múlandósággal, és az erre való felkészülést nem lehet elég korán kezdeni.

Ha meghal a hörcsög…

A gyerekekkel sem teszünk jót, ha úgy csinálunk, mintha a halál nem létezne. A hétköznapokban sok olyan helyzet adódik (legyen szó egy fészkéből kizuhant fiókáról, vagy egy elpusztult hörcsögről) amelyek kapcsán beszélni lehet a halálról és meg lehet ismerni az azzal járó rítusokat. Ez a fajta hozzáállás segíthet(ne) a gyerekeknek abban, hogy legyenek szavaik és egyáltalán valamiféle elképzelésük a múlandóságról. (Ezért is fontos, hogy ne szimbólumokat és elvont fogalmakat használva beszéljünk velük erről a témáról, hanem konkrétumok mentén és mindig őszintén.)

Ha a gyermek ezeken a beszélgetéseken keresztül szép lassan megtanulja mit jelent a halál, és tisztában van annak létezésével, könnyebben megbirkózik majd a veszteségeivel, könnyebben tudja majd azokat kezelni és feldolgozni – mert lesz róla elképzelése, és lesznek rá szavai.

A szakember szerint megdöbbentő, hogy sokszor még a segítő foglalkozásúak képzésének sem része a halál és a gyászfeldolgozás témája. Ez a tendencia olyan képtelen helyzetekhez vezethet, mint amikor az egyik páciensének azt tanácsolta egy pszichológus, hogy ne mondja el a gyermekének, hogy testvérét azért nem vitték haza a kórházból, mert meghalt… Egy ilyen „húzás” egy életre összezavarhatja egy gyermek világképét.

A környezet sem tud mit kezdeni egy gyászolóval

Sajnos arra sincsenek meg a sémáink, hogy mihez kezdjünk akkor, ha a közvetlen környezetünkben valaki elveszít egy hozzátartozót. Nem gondolnánk, de Singer Magdolna szerint tipikus eset, hogy a gyászoló teljesen magára marad a fájdalmával. A kollégák, barátok, és sajnos sokszor még a családtagok is elfordulnak a gyászolótól, vagy legalábbis nem tesznek lépéseket felé. A ha bármiben tudok segíteni, csak szólj típusú mondatok gesztusnak elmennek, de sok értelmük nincs, ugyanis a gyászoló nagy valószínűséggel nem fog segítséget kérni.

Sokan azonban addig sem jutnak el, hogy valamilyen formában jelezzék részvétüket. Holnap majd felhívom… – mondogatjuk ilyenkor, és ezekre a hívásokra gyakran sosem kerítünk sort.

Ez nem feltétlenül azért alakul így, mert nincs meg bennünk a szándék, hogy segítsünk, hanem azért, mert nem nagyon tudjuk, mit kell vagy lehet ilyenkor mondani. Ez érthető is, valóban nehéz szavakat találni egy ilyen helyzetben, de nem is biztos, hogy kell. Az is sokat jelenthet egy veszteségét gyászoló embernek, ha a tanácstalanságunkat osztjuk meg vele. Régóta akarlak már hívni, de egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Egy ilyen mondat már önmagában is sokat adhat a gyászolónak, aki egy ilyen hívás után talán kevésbé érzi egyedül magát.

gyasz3

Nem kérünk segítséget

Kérdésünkre válaszolva Singer Magdolna elmondta, tapasztalatai szerint nagyon messze vagyunk még attól, hogy természetes legyen a gyász feldolgozásának folyamatába szakembert bevonni, vagy szakszerű segítségét kérni. Pedig az egyéni és csoportos terápia egyaránt sokat segíthet a fájdalom feldolgozásában és abban, hogy elfogadjuk a minket ért veszteséget.

A Singer Magdolna által vezetett Napfogyatkozás Egyesület (ebben a formában) másfél évtizede dolgozik azon, hogy felhívja a társadalom figyelmét a gyászolók és veszteséget átélők nehézségeire, támogatásuk fontosságára, egyéni és csoportmunka keretében segítse a gyászolókat, gyásszal kapcsolatos képzéseket, konferenciákat szervezzen, kiadványokat jelentessen meg.

Pedig lenne honnan…

Az Egyesület honlapján rengeteg hasznos információ, segédanyag található. Az oldalon fent van többek között az is, hogy Budapesten és vidéken hol és mikor indulnak gyászfeldolgozó csoportok. A látogatók emellett fórumozhatnak sorstársaikkal, megírhatják saját történeteiket, kitölthetnek egy depresszió súlyosságát mérő kérdőívet, (ennek eredménye jelezheti, hogy a gyászoló egyedül nem tudja elengedi a fájdalmát és szakember segítségre van szüksége) de az oldalon rengeteg, a témával foglalkozó ismeretterjesztő cikk is olvasható. Ezek olyan nehéz kérdéseket járnak körül, mint például

  • Hogyan nézzen szembe a család a gyásszal?
  • Mit mondjon a tanár az osztálynak, ha meghal egy gyerek?
  • Hogyan viselkedjünk egy gyászolóval?

Az Egyesületnek egyébként van Facebook oldala is, ahol folyamatosan hirdetik az aktuálisan induló gyászfeldolgozó csoportokat. Ahogy általában a terápiával, ezekkel a csoportokkal kapcsolatban is tartja magát az a sztereotípia, hogy oda azért járnak az emberek, hogy közösen szomorkodjanak.

Természetesen a veszteség megélésének lehet és kell is, hogy helye legyen egy ilyen védett közegben és már az nagyon sokat segít, ha egy gyászoló (a problémájuk súlyát gyakran átérezni és lereagálni képtelen környezet helyett) sorstársakkal osztozhat a fájdalmában. Az ilyen típusú lelki munka végső célja azonban távolról sem a közös búslakodás, hanem éppen az, hogy a csoport tagjai egymást támogatva és egymásba kapaszkodva megtanuljanak (megint) nevetni és a veszteségből erőt merítve teljes életet tudjanak élni.

Via Napfogyatkozás Egyesület;

Fotó: itt és itt




Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This