„A saját alkotásaid azt üzenik: képes vagy rá” – A kézműves hobbik lélektana

A mai nappal hivatalosan is kezdetét veszi az adventi időszak, ami sokaknak nem csak a karácsonyi fényeket, a gőzölgő forralt bort és a sülő gesztenye illatát jelenti, hanem azt is, hogy eljött egy újabb kreatív kézműves projekt ideje. Készülnek az adventi koszorúk (sosem késő), ajtódíszek, grincsfák, az ajándékba szánt munkáink és még sok-sok minden. Sok otthonban a gesztenye illata helyett (vagy mellett) a ragasztóé száll – hiszen alkotni jó!

Ma, amikor a gépelésen és a telefonon való pötyögésen és görgetésen kívül alig használjuk valamire a finommotorikánk ezen részét, egyre többen találnak valódi örömforrásra a kézműves hobbitevékenységekben – és ez nem is véletlen. Akár kötünk, fonunk, faragunk, hajtogatunk vagy éppen formázunk, a lelki egészségünkre mindenképp jó hatással van az alkotás bármilyen formája.

Alkotni jó!

Bármilyen formája – tényleg! A szó szoros értelmében az alkotás bármely “műfaját” választhatjuk, ha szeretnénk érezni annak pozitív hatásait.

Mindegy, hogy egy gyönyörűen dekorált fényképalbumot állítunk össze, vagy éppen fából faragunk, fonalból fonunk, papírból ragasztunk valamit, a kreativitásunk garantáltan szárnyalni fog – és ez még nem minden.

Riley, Corkhill és Morris 2013-mas tanulmánya szerint a kézműveskedéstől nyugodtabbak, boldogabbak is lehetünk, és a kognitív funkcióinkban is javulást érzékelhetünk. (Ebben a konkrét vizsgálatban a kötés gyakorisága állt a középpontban, ám a kutatók szerint bizonyos, hogy az összefüggés bármilyen kézműves tevékenység esetében fennáll.)

A neuropszichológus Catherine Carey Levisay szerint a hangulatunk javulásáért elsősorban a kézműves hobbik gyakorlása közben felszabaduló dopamin felelős: így jutalmaz minket az agyunk azért, mert valami kellemes időtöltés mellett döntöttünk. Levisay úgy véli, a kézműveskedés az énhatékonyságunknak is jót tesz, ugyanis ha egyszer megéljük, hogy sikerült horgolnunk egy takarót vagy elkészítenünk egy ékszert, a “képes vagyok rá”-érzés az életünk többi területére is elkísér minket, amikor valamilyen kihívással nézünk szembe.

Nem kell, hogy tökéletes legyen. Tényleg.

Azonban nem csak maga az alkotás folyamata hat ránk pozitívan, hanem a kész mű is, amit a végén a kezünkben tarthatunk. És az egészben talán az a legjobb, hogy egyáltalán nem kell aggódnunk amiatt, hogy minden egyes alkalommal profi, Pinterest-re kívánkozó darabok kerüljenek ki a kezeink közül. A kézműveskedés jótékony hatásaiból ugyanis szemernyit sem von le, ha a végeredmény nem lesz tökéletes.

Nyugodtan kitehetjük a polcra a kissé csáléra sikerült papírmasé figurát is, és az sem baj, ha a saját készítésű képkeretünkről le-lepotyog egy gyöngy: semmit sem veszít abból az értékéből, hogy valahányszor ránézünk, eszünkbe jut majd: mi készítettük.

Ennek a jelenségnek még egy szellemes nevet is adtak a kutatók: IKEA-hatásnak nevezik, amikor sokkal többre értékeljük azt a tárgyat, amit mi magunk állítottunk elő/raktunk össze. És ahogy az IKEA bútorok esetében sem akadunk fenn azon, ha a nagy szerelő-hadművelet végén ott hever előttünk két kimaradt csavar, ami sehova sem illett, úgy a kézműves projektjeink tökéletlen végeredményét is megszépíti számunkra a tény, hogy mi dolgoztunk vele.

IKEA daru és béka

Dan Ariely és kollégái, Michael Norton és Daniel Mochon egyik kísérletükben arra kérték a résztvevőket, hogy hajtogassanak origami darvakat és békákat, méghozzá órabérért cserébe. Ők voltak az “építők” csoportja, akiknek az alkotásait aztán megvásárolhatták majd a “vevők” csapatába tartozó kísérleti személyek. A vizsgálat végén a kutatók minden építőt megkértek, írja le egy papírra, mennyit fizetne ő maga az általa készített origamikért – amik, hiszen nem könnyű műfajról van szó, bizony nem sikerültek tökéletesen. Ariely-ék azt találták, hogy

az építők átlagosan ötször nagyobb összeget lettek volna hajlandóak kifizetni a saját, gyűrött-ferdeszárnyú papírdarvaikért, mint amennyire a vevők ténylegesen értékelték azokat.

Ez az izgalmas eredmény arra ösztönözte a kutatás vezetőit, hogy egy másik variációt is levezényeljenek a kísérletből: ezúttal az origamizás egyébként sem egyszerű folyamatát nehezítették meg azzal, hogy eltávolítottak néhányat a legfontosabb instrukciók közül. A végeredmény (a még az első körnél is félresikerültebb darvak mellett) hasonló tendenciát mutatott, mint a kísérlet korábbi verziója: annak ellenére, hogy a vevők már csak minimális összeget áldoztak volna szívesen az elkészült alkotásokra, az építők még többre értékelték őket, mint az előző madaraikat, amelyekkel jóval kevesebbet kellett szenvedniük.

A szépség belőlünk fakad

Nem kell tehát kétségbeesnünk akkor sem, ha a Nagy Mű készülése közben úgy érezzük, sosem bogozzuk ki a keresztszemes hímzés vagy a makramézás fortélyait. Az, ami végül kikerül a kezünk közül, mindenképp szép lesz, és ennek a szépségnek egy része annak a munkának az élményéből fakad majd, amit az alkotásba fektettünk.

A környezetpszichológusok szerint jót tesz nekünk, ha olyan tárgyak vesznek körül minket, amelyek egyfajta néma kommunikációval “üzennek” nekünk. A saját alkotásaink azt “mondják”, hogy képesek vagyunk rá, hogy létre tudunk hozni valami szépet, aminek jelentése van. Fonni, kötni, faragni, ragasztani, díszíteni, alkotni nem csak azért jó, mert megélhetjük, mi mindenre képes a figyelmünk, a kreativitásunk, és egyáltalán, a két kezünk munkája. Azért is jó, mert készíthetünk valamit, ami igazán a miénk, az önkifejezésünk egy testet öltött formája, ami mindig velünk marad, vagy éppen azzal, akinek szánjuk – így az alkotásaink üzenete biztosan mindig célba ér majd.

Hangolódj velünk az ünnepekre! Keresd adventi naptárunkban a napról napra megnyíló ablakok alatt rejtőző „lelki ínyencségeket”! Várunk minden nap egy újabb lélekbonbonnal – szívvel, lélekkel, neked.




És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This