A Nemzetközi Tánc Tanács (CID, Conseil International de la Danse) 1982-ben nyilvánította április 29-ét a Tánc Világnapjának. Olyan mozgásformáról, művészetről, életstílusról beszélünk, amely szinte egyidős az emberiséggel, s ahhoz, hogy ráleljünk eredetére, egészen kultúránk és múltunk gyökeréig kell leásnunk. Akik űzik, tapasztalatból tudják, hogy összeköti az embereket, csatornát nyit köztük, közösséget teremt. Szép lassan pedig, ahogy egyre több kutatás fordul a tánc pszichés és szociális hatásai felé (ahogy arról korábban itt is írtunk), a tudományos közönség is elfogadja, hogy ez a hatás nem csak a képzeletünk szüleménye. Erre utal többek között annak a tavaly közölt kutatásnak az eredménye is, amit a Tánc Világnapja alkalmából osztunk meg Veletek.

Aki nem lép egyszerre…

A másokkal együtt táncolás természeténél fogva együttműködésre ösztökél: azáltal, hogy mozdulatainkat a zene üteméhez igazítjuk össze- és egymásra hangolódunk. Már több kutató is felvetette, hogy ilyesformán a táncnak akár evolúciós szempontból is fontos szerepe lehetett, hiszen elősegíthette:

  • az emberek közötti kooperációt,
  • a kötődést,
  • a csoporton belüli segítő viselkedést, (ami őseink számára (is) a túlélés alappillére volt.)

Arról, hogy mit gondolnak minderről a tánc művelői, a különböző kultúrák és a stílusok képviselői, ebben a motiváló videóban többet is megtudhatsz.

Eddig azonban főleg a mozdulatok szinkronizálását tartották e szociális hatások előidézőjének, pontosabban azt a megváltozott észlelést, mely a lépések összehangolása által létrejön: az „Én” és a „Másik” határainak elmosódása az észlelésünkben, ami miatt a tánc megkönnyíti, hogy kötődés alakuljon ki a táncpartnerek között, s ami elősegíti a fenti proszociális viselkedéseket.

Endorfinok, csoki nélkül

Ugyanakkor az is igaz, hogy testmozgás közben endorfinok szabadulnak fel, amelyeket a kötődésben játszott szerepükről, illetve arról ismerünk, hogy fájdalomcsillapító hatásuk is van (ez magyarázza a hosszú futás után érzett eufórikus állapotot is, amikor még nem fáj semmi).

Mint ahogy arról korábban az „Összetört Szív Szindróma” kapcsán is írtunk, az emberek esetében a fizikai és a szociális fájdalom, közös idegpályákon osztoznak, s például ezért fáj szó szerint a magány. A kutatók pedig ezt a logikát követve felvetették, hogy ugyanúgy, ahogy a magány esetében a szintén kötődést elősegítő oxitocin és a boldogsághormonként ismert dopamin szintjének csökkenése nagy szereppel bír a negatív érzelmi állapot kialakulásában, úgy

a csoporton belüli kötelék kialakulásánál a testmozgás során felszabaduló endorfinok közrejátszhatnak abban, hogy pozitívabban gondolkodunk a táncpartnerünkről.

Annak érdekében, hogy ezt a felvetést igazolják, a kutatók, akik eredményeiket a Biology Letters folyóiratban publikálták, 264 brazil diákot kértek fel, hogy vegyenek részt egy kísérletben, ahol 60 csoportba osztották őket, és a következő négy feladat közül kaptak egyet véletlenszerűen:

  • energiaigényes mozdulatok végrehajtása szinkronban, ugyanarra a zenére
  • fárasztó, de nem azonos mozdulatok kivitelezés azonos ritmusra
  • könnyű táncmozdulatok (ülő pozícióban), szinkronban a másikkal
  • egyszerű, ülve végzett, de különböző mozdulatsorok

Mivel a fájdalomküszöb emelkedése általában köthető a megnövekedett endorfinszinthez, a kutatók ennek alapján állapították meg, hogy milyen mértékben szabadult fel a hormon. A résztvevőknek szintén értékelniük kellett táncpartnereiket, illetve a többi résztvevőt bizalom, szimpátia, és az önmagukhoz való hasonlóság terén.

Az eredmények arra utalnak, hogy mind a mozdulatok szinkronizálása, mind a minél nagyobb fizikai igénybevétel (és így az endorfinszint növekedése) hozzájárul a szociális kötelék létrejöttéhez, illetve a megemelkedett fájdalomküszöbhöz.

Ugyan a kutatásban csak brazilok vettek részt, így az általánosítással óvatosnak kell lennünk, de tudva, hogy a tánc valóban univerzális jelenség, talán végre kimondhatjuk, hogy a tánc összeköt minket.

Útravaló

Egy évvel ezelőtt a Nemzetközi Tánc Tanács elnöke, Alkis Raftis nyilatkozatában arra buzdította a koreográfusokat, hogy igenis merjenek együttműködni más művészetek képviselőivel, legyen szó klasszikus ágakról, mint a szobrászat, költészet, festészet, zene, vagy színház, esetleg a táncban még inkább kevésbé kiaknázott irodalom, nyelvészet, konyhaművészet, vagy filozófia, vagy akár a modern technológia szülte művészetekről, mint a filmművészet, a multimédia. Ennek a sokszínűségnek, és a művészeti ágak összefogásának jegyében szeretnénk megosztani veletek a Quixotic Fusion 2012-es, TED színpadon bemutatott produkcióját, amely a tánc, a fény-és hangjáték, a zene, a színház és az akrobatika jegyeit ötvözve kápráztatja el közönségét (és reméljük, Téged is).

Via: Alkis Raftisnak, a Nemzetközi Tánc Tanács (CID) elnökének üzenete

SCIENTIFIC AMERICAN

Fotó: itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szabó Anna

Idegtudomány szakirányon végzett, de tanulmányaiba egy nagyobb csipet pszichológia és mozgástudomány is vegyült. Jelenleg doktori tanulmányait folytatja Franciaországban, szabadidejét futással (sokszor a határidők elől is), túrázással, írással és társasjátékokkal tölti.

Pin It on Pinterest