„Félve és megalázottan hallgatom, ahogy csacsogok erről meg arról, hallgatom, ahogy szerelmet vallok az elnöknek. Hallgatom a rosszindulatú, hol goromba, hol butácska önmagamat, aki kérlelhetetlen, kegyetlen, közönséges; hallgatom, miközben szörnyen szégyellem magam, a legrosszabb énemet, azt, akit szinte meg sem ismerek.”

A fenti mondatok Monica Lewinsky 2015 márciusában tartott TED Talkjában hangzanak el. Az előadás vonatkozó részében arról beszél, hogy mi járt a fejében, amikor beidézték a Pentagonba, és végig kellett hallgatnia, majd hitelesítenie az összes titokban rögzített telefonbeszélgetését.

Monica Lewinsky neve valószínűleg sokak számára ismerősen cseng. Ő az, aki húsz évvel ezelőtt Bill Clinton, az Egyesült Államok egykori elnökének szeretőjeként vonult be a köztudatba: az 1998-ban kitört botrány az internet elterjedésével egy időben robbant, a világon minden lap, híroldal és televíziós csatorna tele volt a kapcsolatuk legintimebb részleteivel.

Monica Lewinsky közel két évtized után döntött úgy, hogy megtöri a hallgatást a valaha volt legnagyobb médiabotrány körül, kiáll a nyilvánosság elé, és elkezd beszélni – szerencsére nem a szaftos részletekről, hanem valami (szerintem) sokkal fontosabbról.

Hogy miről?

Monica Lewinsky – aki tulajdonképpen az első olyan személy volt, aki a digitális forradalomban vesztette el a jó hírét – 20 évvel később a saját példáján keresztül egy mindannyiunk feje fölött lebegő, hatalmas veszélyre próbálja felhívni a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy az elmúlt két évtizedben „az internetes környezet érzéketlenné és  mások megalázásával szemben elnézővé vált” ami oda vezetett, hogy – Nicolaus Millst idézve – a szégyen kultúrájában” élünk, egy olyan valóságban, ahol a szégyennel kereskednek, és ez ma már a szó szoros értelmében emberéletekbe kerül.

A félelem, hogy valaki valami rosszat mond/kommentel/gondol rólunk, a szégyen érzésével kéz a kézben, észrevétlenül settenkedett be a hétköznapjainkba, és az elmúlt két évtizedben állandó részévé vált az életünknek.

És itt most nem arról van szó, amikor valakinek egyéni szinten kell megküzdenie a szégyen érzésével, ami adott esetben a gyerekkorban elszenvedett sérelmekben gyökerezhet. Arról a közös csomagról, ha úgy tetszik, kollektív felelősségről van itt most szó, amelyen mindannyian osztozunk.

Hiába gondoljuk ugyanis ezeket a sorokat olvasva azt, hogy „jó, de én nem vagyok közszereplő, és nem pakolok ki magamról mindent a Facebook-ra, és különben is több eszem van annál, hogy ilyen dolgokat csináljak”. Ez a logika több ponton is megbicsaklik. Egyrészt, nem kell közszereplőnek (vagy éppen az amerikai elnök szeretőjének) lenni ahhoz, hogy kitettek legyünk – az internet tele van olyan videókkal, amelyekben átlagemberek kerülnek kínos helyzetbe. Másrészt pusztán azzal, hogy lekattintunk egy szaftos szalagcímet, egy más kárán élcelődő vicces videót, odafirkantunk, vagy éppen odagondolunk egy vitriolos vagy cinikus kommentet egy cikk alá – a részévé válunk a gépezetnek.

Ha ez a cikk rólunk szólna, mit várnánk el azoktól, akik olvassák?

„Sok szó esik a szólásszabadsághoz való jogunkról, de többet kellene beszélnünk a szólásszabadságra vonatkozó felelősségünkről” – állítja előadásában Lewinsky, és ebben mélységesen egyetértek vele. Ahogy azzal a felvetésével is, hogy mielőtt kattintunk/kommentelünk, csak egy pillanatra képzeljük oda a saját nevünket a szalagcímben szereplő név helyére, és aztán tegyük fel magunknak a kérdést:

vajon, ha ez a cikk rólunk szólna, mit várnánk el azoktól, akik olvassák?

Én a magam részéről leginkább azt, hogy ne olvassák el… Nem csak azért gondolom ezt, mert a mások megalázásán és megszégyenítésén „kufárkodó” cikkeknek vajmi kevés köze van a valósághoz, vagy legalábbis a valóságnak csak egy vékonyka szeletét mutatják meg, hanem azért is, mert ezek a cikkek egy nagyon veszélyes ördögi körbe rántanak minket.

Minél több ilyet olvasunk, annál érzéketlenebbek leszünk mások iránt, annál gyorsabban kopik ki belőlünk az együttérzés, az a bizonyos határ egyre kijjebb és kijjebb tolódik, eltűnik az empátia. Szépen lassan immunissá válunk az emberi érzésekre, ami oda vezet, hogy egyre több dologról gondoljuk azt, hogy megengedhető – és ne legyenek illúzióink, ez a hozzáállás a virtuális térből a valóságba is átszüremkedik.

De nem is kell feltétlenül kilépni a virtuális térből ahhoz, hogy az érzéketlenség végezetes következményekhez vezessen: a virtuális térben való megszégyenítés nap mint nap hajszol öngyilkosságba fiatalokat, mert nem tudják feldolgozni azt a szégyent, amit a róluk készült felvételek, vagy információk nyilvánosságra kerülése okoz.

Ez ugyanis nap mint megtörténik velük, és mivel a szüleik nem feltétlenül mozognak otthonosan a virtuális világban, nem tudják bemérni a következményeket, ahogy azzal sincsenek tisztában, hogy a megaláztatás milyen komoly sebeket ejthet a fiatalok lelkén. Ennek kapcsán beszédes például az a – felnőttekre is vonatkozó – kutatási adat, amely kimutatta, hogy a megaláztatást sokkal intenzívebben éljük meg, mint a boldogságot vagy a haragot.

A szégyen, mint iparág

De mielőtt a port „ezeken a mai fiatalokon” vernénk le, emlékeztessük magunkat gyorsan arra, hogy a gépezetet, amelyben a szégyen egy komplett iparággá változott, felnőtt emberek működtetik.

„Közel két évtizede lassan ültetgetjük a szégyen és a nyilvános megaláztatás magját (…), a pletykalapok, a hírügynökségek, a hekkerek a szégyennel kereskednek. (…)

Kialakult egy olyan piac, ahol a megszégyenítés az áru, és a szégyen egy iparág, ahol a bevétel a kattintásokból jön: minél több szégyen, annál több kattintás, minél több kattintás, annál több bevétel”

– mutat rá előadásában Lewinsky, aki szerint minél többen kattintunk a szenzációhajhász és/vagy másokat megalázó tartalmakra, annál érzéketlenebbek leszünk a mögöttük húzódó emberi életek iránt, és minél érzéketlenebbek leszünk, annál többet kattintunk. Mindeközben szenvedést okozunk másoknak, amiből valaki pénzt keres. (…)

A nyilvános megszégyenítésnek, mint véres sportnak éppen ezért meg kellene szűnnie.”

– mondja Monica Lewinsky, márpedig ha valaki, ő valószínűleg tudja, miről beszél. A ma már a cyberbullying, vagyis a virtuális térben zajló bántalmazás ellen küzdő aktivista élete legsötétebb időszakaként emlékszik vissza a 20 évvel ezelőtt történtekre, amikor, ahogy ő fogalmaz, azt érezte, „az élet szinte elviselhetetlenné vált.”

Nagyon fontos lenne átéreznünk annak a jelentőségét, hogy ez az érzés, és annak összes következménye, egyre intenzívebben és egyre több ember, főként a fiatalok életében állandó tényezőként van jelen.

Monica Lewinsky szavai egy fontos és nagyon aktuális problémára figyelmezetnek. Arra, hogy sokkal jobban kellene figyelnünk egymás érzéseire és arra, hogy ne mérgezzük magunkat és másokat a szégyentől való fenyegetettség érzésével. Ahhoz, hogy a szégyen ne legyen ilyen szerves része az életünknek, mindnyájunkra szükség van. Együttérzés, könyörület és empátia nélkül nem fogjuk tudni kigyomlálni ezt a rendkívül veszélyes érzést a hétköznapjainkból.

Hogy miért veszélyes a szégyen?

„A  jungiánus pszichológusok a szégyent a lélek mocsárvidékének nevezik” – ezt már Brené Brown, a sebezhetőséget kutató szakember idézi egy másik, a szégyenről szóló TEDTalkban. Szerinte a téma kapcsán nagyon fontos különbséget tenni a szégyen és a bűntudat érzése között. A bűntudat érzése azt üzeni, „sajnálom, hibáztam”, míg a szégyen érzése azt, hogy „egy csődtömeg vagyok”, „nem vagyok elég jó”.

Amikor a virtuális térben, vagy azon kívül megalázzuk egymást, vagy a kattintásokkal megerősítjük azokat, akik abból élnek, hogy megaláznak másokat, az által ezeket az üzeneteket erősítjük meg – saját magunkban és másokban is. A mocsárvidék azért is nagyon találó hasonlat, mert ha egyszer a szégyen érzése beeszi magát az életünkbe, akkor attól nagyon nehéz szabadulni. Ez az érzés ugyanis arról szól, hogy baj van velünk. Amikor ez az érzés elkezd zavarni, és a megoldást keresgéljük, akkor is azon gondolkozunk, hogy mi baj van velünk – ahelyett, hogy a fókuszt a bennünk keletkező érzéseken tartanánk, együttéreznénk magunkkal – haragszunk magunkra, és ezáltal haragszunk másokra is.

Ez a szűnni nem akaró harag táplálja azt a tüzet, ami egy-egy botrány kirobbanásakor végigsöpör az internet és a közösségi média világán, aktiválva a véleményüket kritikátlanul, és csak részinformációk alapján, ám annál sarkosabban megfogalmazó emberek százait, ezreit, millióit…

Ezt a cikket olvasva is biztosan sokan gondolják majd azt, hogy egy olyan embert próbálok felmenteni, aki nagyot hibázott, és ez bizony következményekkel jár. Nos, nem állítom, hogy (részben!) nincs igazuk. Igen, Monica Lewinsky 20 évvel ezelőtt, 22 (!) évesen hibázott. Többször is elmondta, hogy megbánta a történteket. Tisztában vagyok vele, hogy ha hibázunk, akkor az következményekkel jár, de nem gondolom, hogy ennek a csomagnak természetszerűen része kell legyen a nyilvános megszégyenítés, és az a hadjárat, ami egy-egy ilyen botrány kirobbanásakor pellengérre állítja az érintetteket – legyen szó hollywoodi szupersztárokról, egy kollégáról, a szomszéd lányáról, egy politikusról, vagy egy random középiskolásról.

Nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy a szalagcímek, a posztok, vagy a munkahelyi kiskonyhában elsuttogott történetek mögött egy érző ember van. Valaki, akit pont ugyanazzal a mércével kellene megítélnünk, amivel saját magunkat – és függetlenül attól, hogy ő nincs jelen, úgy kellene viselkednünk vele, ahogy azt másoktól is várnánk, hogy velünk viselkedjen. Tisztelettel.

Ezért lenne nagyon fontos, hogy több együttérzéssel olvassunk híreket, több együttérzéssel kattintsunk és kommenteljünk, tudatában legyünk annak, hogy a megalázott és földbe döngölt embernek egyetlen empatikus mondat, egy biztató komment is rengeteget jelenthet, sőt, – ahogy az Monica Lewinsky szavaiból is kiderül – van hogy szó szerint életet menthet.

Ha ezekben a helyzetekben kiállunk másokért, azzal magunkért is kiállunk, és ezt az empátiát saját magunk irányába is képesek leszünk kifejezni. Csak így lehet kikeveredni ebből az ördögi körből – vagy, ahogy Brené Brown is fogalmaz az előadásában: „a szégyen nem éli túl az empátiát”.

Viszont ahhoz, hogy túléljük a szégyent, empátiára van szükség.

„Bárkinek, aki szégyentől, vagy nyilvános megaláztatástól szenved, tudnia kell egy dolgot. Túl lehet élni. Tudom, hogy nehéz. Lehet, hogy nem fájdalommentes, gyors vagy egyszerű, de ragaszkodhatsz ahhoz, hogy más vége legyen a történetednek. Érezz együtt önmagaddal. Mindannyian megérdemeljük az együttérzést és azt, hogy egy együttérző világban éljünk – az interneten és a való életben is.”

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Forrás: itt, itt, itt és itt

Fotó forrás: itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest