A mi karácsonyunk – A Pszichoforyou állandó szerzőinek legemlékezetesebb karácsonyai

A karácsonyi időszak közeledtével egyre gyakrabban gondolkodom azon, vajon mások számára is olyan kivételes-e ez az ünnep, mint nekem. Olyan alkalom ez, amit egyszerre élünk meg szívesen közösségben, családban, barátokkal, vagy épp a munkahelyen, miközben jó ilyenkor befelé, önmagunkra is figyelni. Kicsit megállni, örülni annak, ami van, és elfogadni azt is, ami hiányzik. Sokszor eszembe jut, vajon mások számára milyen a valóban értékes, szép karácsony. E gondolat indította el azt az ötletet, hogy idén olyanoktól kérdezzem meg, nekik melyik volt a legemlékezetesebb ünnep, akikkel egy közös célért dolgozunk. Így most két állandó szerzőnk és a Pszichoforyou alapító-főszerkesztőjének gondolatait olvashatjátok a karácsonyi ünnepekről.

Sárkány Kinga: A tökéletlenül is szerethető karácsony

A karácsony számomra a várakozást és a készülődést jelenti. Az utazásokban is leginkább azt az érzést szeretem, amikor lefoglalom a jegyet, és elkezdődik a várakozás és álmodozás arról, hogy mi mindent fogok látni, amire már olyan régóta vágyom, és vajon milyen izgalmas kalandokban lesz részem. Hasonlóképpen alakul ez bennem a karácsonnyal kapcsolatban is.

Ebben az évben tudatosodott bennem, hogy azt szeretem a leginkább, ha már október-novembertől tudok készülődni a karácsonyra. Ha a hétköznapokban akad 1-2 üres óra, vásárolok egy apró ajándékot, beszerzek vagy készítek egy díszt, olvasok egy mesét, a túrázásból hazahozok pár tobozt, vagy épp mindenféle bogyókat, amik „hátha jól mutatnak majd az adventi koszorún” (persze többnyire összenyomódnak a túrazsákomban, mire hazaérek), fejben tervezgetem, hogy kinek mit készítsek, ha lesz rá időm. Persze általában sosem érek az eltervezett dolgok végére, de ez nem számít. Egyszerűen csak szeretem, ha időt teremtek ezekre az apró pillanatokra, hiszen így telik meg a várakozás tartalommal.

A karácsonyban számomra a közös készülődés a legfontosabb. A családomban az évek során hagyománnyá vált a közös mézeskalácssütés: minden évben a testvéremmel közösen készítjük el a mézeskalácsot. Gyerekkorunkban mindenkinek megvolt a maga szerepe: a nővérem gyúrta a tésztát, én a tésztanyújtást és a szaggatást végeztem, a sütés és a díszítés közös feladat volt. Nem vagyunk kifejezetten művészi vénával megáldottak, így néha még ma is összefolyik a cukormáz, vagy épp nagyot prüszköl a zacskó, és a minta helyett egy nagy paca kerül a kalácsra. A végére viszont mindig megtelnek fehér kacskaringókkal a kis barna mézeskalácsok. Nekem ezután kezdődik maga az ünnep.

Az egyik kedvenc karácsonyi emlékem éppen a karácsony tökéletlenségét és szerethetőségét juttatja eszembe. Gyerekkoromban sok éven át apukám hozott az erdőből erdei fenyőt karácsonyfának. Csodálatos fenyőillata volt, de a felállításával és stabilizálásával mindig sokat bajlódtunk. Volt olyan karácsonyunk, hogy a fát a fűtőcsövekhez kötöztük ki, hogy ne dőljön el. Amint békésen nyugovóra tértünk a karácsonyeste után, arrafelé ólálkodott Lipót cicánk, akit rendkívül érdekeltek a karácsonyfadíszek. És mivel – szándéka ellenére – véletlenül bent ragadt estére a házban, és nem akadt jobb dolga, megvizsgálta őket közelebbről. Másnap reggelre szokatlan, szinte vízszintes helyzetben találtuk a karácsonyfát – még jó, hogy ki volt kötve. Nagyot nevettünk – és azóta sem teszünk díszeket a fa alsó ágaira.

A karácsonyi időszámítás számomra más, mint az év többi napja. Összemosódik benne az elmúlt évek boldog és néha nehéz karácsonyainak az emléke; a jövőre – „most biztos nagyon szép karácsonyunk lesz” – irányuló szinte gyerekes, reményteli várakozás; és a jelen, hogy hogyan éljük meg mindezt: elfogadjuk-e, hogy nincs tökéletes ünnep, tudunk-e az apró részletekre összpontosítani, tudunk-e úgy dönteni, hogy feladat helyett élményként éljük meg a karácsonyt.

Barkász Heléna: Feledhetetlenül együtt nevetni egy zacskó karamella és egy játékmackó mellett

Már december van, végre jogosnak érzem a karácsonyi dallamok felcsendülését a rádióból, amikor üzletbe lépek: „most már lehet”. Az üzleti szellem már október végén felütötte a fejét idén is. Számos bevásárlóközpont bejárata mellett ott integetett a felfújható mikulásfigura, a polcokon már Mindenszentek előtt felfedezhetők voltak a fenyőfákat, hóembereket formáló dekorelemek és az adventi koszorúra vásárolható gyertyák.

Ahogy görgetem a különböző közösségi felületek idővonalát, lépten-nyomon piros-zöld kockás kiegészítőre bukkanok, akkor is, ha nem keresem. Gyönyörűen szerkesztett, hangulatos képek kötött pulcsis mintájú bögrékben gőzölgő forró csokiról, kandallóról, mesésen csomagolt ajándékokról, trendi ünnepi kiegészítőkről. Az újságok hasábjain több rovatot is szentelnek a karácsonyi outfit-ek részletes ötletbörzéjének. Minden a csillogásról és a látványos, díszes ünneplésről szól, de valahogy még sincs karácsonyi hangulatom ezektől.

Pedig annak idején, amikor kamaszodtam, én voltam az, aki kikövetelte a szülőktől, hogy legyen minél több karácsonyi dekoráció a házunkban, mint az amerikai családi filmekben, adjuk meg a módját. Ők nem igazán értették ezt eleinte. Nálunk a fát csak december 24-e délelőttjén díszíthettük fel, előtte nem volt szabad. De aznap tényleg minden a készülődésről szólt. Cérnára kötöttük a szaloncukorfüzért. A fa mindig a zongorára került, amit ilyenkor letakartunk egy nagyon szép, de nem karácsonyi mintájú terítőre. Mégsem tette ezt soha szóvá senki, valahogy így volt természetes.

A család nehéz anyagi körülmények között élt hosszú évekig, nem volt pénzünk fenyőfára. Apám mélyen szerette a természetet és a fákat, nem volt szíve kivágni egy fenyőt, mert az elvett életet látta benne. Az udvarunkat sokféle fával ültette be, az egyikük egy dúságú fenyő volt, melynek jót tett, hogy a fejlődése érdekében évente megritkította az ágait. Így készült a mi saját karácsonyfánk minden évben, hogy egy hosszú fából készült rúdra, dróttal rögzítette a lenyesett fenyőágakat, próbálva őket esztétikusan elhelyezni, hogy fa formája legyen. Ezen sokat nevettünk, mert legtöbbször olyan kis „lapsi” lett. Egy régi szaloncukros dobozban őriztük a szép karácsonyi képeslapokat, amiket a családtól és a szülők barátaitól kaptunk, hosszú évekkel ezelőtt. A legszebbekkel körberaktuk a kis lapsi fenyő lábát, eltakarva így a tartóba vésés helyét.

Bár idővel sikerült elérni, hogy mind kiöltözzünk és szép, bolti ajándékokkal készüljünk egymásnak Szentestén, mégsem ezek a karácsonyok jutnak eszembe, amikor a legszebb után kutatok az emlékezetemben. Sokkal inkább a régebbiek, amikor még nem akartunk a trendnek megfelelni, csak örömet akartunk szerezni, tisztán, sallangmentesen.

Talán a legszebb emlékem erről, amikor egyszer a szülők eltűntek, nővéremre bíztak, addig mehettek ajándékokért. A már feldíszített fát csodáltuk, amíg vártuk haza őket. Aztán mikor megérkeztek, nagy öröm támadt. Hoztak egy társasjátékot, egy fémkulccsal felhúzható, már akkor is régies mackót, aki dörmögött és mozgott, és egy nagy zacskó karamellát.

Körbeültük az ebédlőasztalt, csodáltuk a medvét, nevettük a hangját, mozgását. Nem is olyan volt, mint egy gyerekjáték a morc tekintetével, mégis nagyon örültünk neki. Közben kibontottuk a társasjátékot, ettük a karamellát, és közösen játszottunk.

Se előtte, se utána nem emlékszem rá, hogy lett volna még ilyen alkalom vagy ünnep, amikor mind ennyire egymásra figyeltünk és olyan sokat nevettünk volna, mint akkor este. Mintha azon az ünnepen néhány órára megszűnt volna minden szorongásunk az anyagiak miatt, melyet mindig érzékeltünk a szüleinken, akkor is, ha nem mondták. Akkor valahogy eltávolodtunk minden aggodalomtól, s csak mi voltunk.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy mindenem megvan, mi másra lehetne még szükségem? Csodálkozva hallgattam az osztálytársaim beszámolóját az ünnepek után, hogy milyen drága és sokféle ajándékot kaptak. Akkor elgondolkodtam, hogy akkor ilyennek kellett volna lenni az ünnepnek? Csak évekkel később férkőzött gondolataimba ez a külső nyomás, mert valahogy rám telepedett a médiából ez az üzenet.

Visszagondolva meglep és elgondolkodtat, mennyire boldog lehetett egyszerűen és letisztultan az ünnep. Ma már három nagy táskányi dekorációnk van otthon, minden évben nyomást érzek magamon az ünnep közeledtével, hogy csodálatos, házias hangulatot kell teremtenem a házban, mennyei karácsonyi vacsorával, lehetőleg több fogásban, természetesen többféle süteménnyel, az ajándékokról nem is beszélve. Volt olyan ünnep, amiben sokkal több volt ezek miatt az idegesség, mint az öröm. Groteszken hangzik, pszichológus fejjel különösen, hogy hagyhattam, hogy ennyire eltávolodjak a lényegtől, és a régi, igazi karácsonyom emlékétől, amit immár a saját családommal is megélhetnék.

Idén tehát megfogadtam, hogy nem veszem magamra a lapok karácsonyi rovatának divat- és receptajánlásait, a közösségi oldalak hangulatfotóit. Arra a régi karácsonyra gondolok, amikor minden cifraság és látszat nélkül is őszintén tudtam örülni az ünnepnek, és ennek átadására törekszem szeretteim felé, az itt és mostban.

Szabó Eszter Judit: Olykor csak a remény marad

Nem tudnék egyetlen karácsonyt felidézni, sokkal inkább egy kép van előttem. Egy kislányt látok, aki egy barnás-lila színű kanapén ugrál a Bojtorján együttes „A mai nap” című számára.

A körülbelül kilencéves kislány szíve tele van reménnyel és várakozással – szívből hisz abban, amit a szoba sarkában található lejátszón forgó lemezről hall. Kicsit serceg, de azért tisztán kivehető a refrén szövege:

„A mai nap nem olyan, mint más/A mai nap nem lesz senki hibás/A mai nap örömünnep vár ránk/És nem lesz vitatkozás.”

A kislány, aki a kanapén ugrál, már réges-régen tisztában van vele, hogy az ajándékot nem a Jézuska hozza, ahogy azt is tudja, hogy milyen ajándék várja a fa alatt. Ez a kislány nem a Jézuskában hisz, hanem abban, amiről ez a dal szól: hogy ezen a karácsonyon most végre másképp lesz, ma béke lesz, ma minden más lesz.

Ez a kislány azt is tudja – mert az előző években rátanult -, hogy a veszekedésmentes karácsony nem mindenkinek olyan evidens, mint ahogy ennek a dalocskának a kijelentő módban megénekelt strófáiból sejteni lehet. Sajnos már azt is tudja, hogy sokszor hiába akarjuk, vágyjuk, könyörögjük minden apró porcikánkkal, egy kilencéves kislány pici szívének minden szeretetével, nem kapjuk meg, amit kérünk.

Aznap én sem kaptam meg a békémet: karácsony ide, karácsony oda – nem a próféta szólt a szekrény tetején álló hangfalakból, csak egy kedves gyerekdal… Ahogy minden karácsonykor, azon az ünnepen is lett vitatkozás, volt hibás, és az ünnep (ahogy akkoriban minden évben) sokkal inkább szólt a szomorúságról, a félelemről és a konfliktusokról, semmint az örömről.

„Sosem tudjuk, mi jön még. A remény nem fehér festék, amivel eltakarjuk a szenvedésünket. Hanem beruházás a kíváncsiságba.”

Ezt már nem a Bojtorján együttes vagy én állítom, hanem Edith Eva Eger írja Az ajándék című könyvében. Olvasom ezeket a sorokat és büszke vagyok a kislányra, aki tiszta szívvel tudott még hinni, nem félt remélni és – már nagylányként, aztán felnőtt nőként is – kíváncsi maradt.

Most, 30 évvel később, amikor életem legemlékezetesebb karácsonyára készülök: az elsőre, amit a 8 hónaposunk láthat, ugyancsak zene szól. Van egy régi lemezjátszónk is, meg egy nagy fehér kanapénk. A díszlet nemigen változott, csak az érzések teljesen mások: figyelem, ahogy a kislányunk csillogó szemmel „táncol”, kíváncsian próbálgatja összehangolni a mozgását a hangfalakból érkező ritmusokkal. Nézem őt és arra gondolok, hogy voltak karácsonyok, amikor tényleg csak a remény volt velünk. Ha nem lett volna ott, talán ő sem lenne.

De szerencsére másképp alakult.

Idén örömünnep vár ránk.