„A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt” – A nyomor pszichológiája

Szerző: | 2019. 10. 17. |

A szűkölködés nem csak gazdasági-társadalmi helyzet, hanem mentális állapot is. A szegénység elleni küzdelem világnapjára készült cikkünkben azokat a testi-lelki és kapcsolati folyamatokat térképezzük fel, amelyeket a tartós nélkülözés idéz elő. A „bűnbak-áldozat”, „adakozó-rászoruló” és más ellentétpárok által kínált egyszerűsítő szemlélet helyett, azt reméljük, „a szegények” és „a mi szegényeink” közti különbségre irányíthatjuk a figyelmet. Arra a különbségre, amin életek múlnak – nem csak a nincsteleneké, hanem a jólétben élőké is.

A szegénység az egyik legősibb, manapság egyre égetőbb, és talán minden más társadalmi kihívásnál beágyazottabb problémája a világnak (melynek gazdasági, történelmi, szociológiai és erkölcsi aspektusaival ez az írás nem foglalkozik, hiszen köteteket ölelne fel mindezek tárgyalása). Nem véletlen, hogy a napokban három, a szűkölködéssel foglalkozó szakember nyerte el a 2019. évi közgazdasági Nobel-díjat, hogy Ferenc pápa következetesen szót emel a perifériára szorult emberek érdekében (emiatt a szegények pápájának is nevezik), és hogy a klímaválsággal kapcsolatos vitáknak központi eleme az egyre terjedő és egyre súlyosabbá váló nyomorúság.

A pszichológia területén is rengeteg kutatás, tanulmány született az elmúlt két évtizedben elsősorban azzal a szándékkal, hogy a gazdasági-szociológiai okok mellett a nyomor pszichikai, fiziológiai kísérőjelenségei is ismertté váljanak, így segítve a szegénység ellen küzdő szervezetek és a döntéshozók munkáját, programok kidolgozását.

A nyomor és mentális egészség kapcsolatát mi most négy szempontból: az agyműködésre gyakorolt hatás, a gyermekkori fejlődésben játszott szerep, a társas kapcsolatok alakulása és a megbélyegzés, valamint a szegénységből való kitörés egyéni és társadalmi feltételei felől vizsgáljuk. Mindehhez a következő alapvetéseket tartjuk szem előtt: 1. A szegénység nem jellemhiba. 2. A szegénység hatásai függnek annak mértékétől és tartósságától. Jelen írás a szegénység és nyomor kifejezéseket (stilisztikai okokból) rokon értelemben használja, alattuk az ember testi, pszichés és társas működését radikálisan meghatározó, tartós, szélsőséges szegénységet, speciális megküzdési stratégiákat igénylő hiányhelyzetet érti. 3. A szegénység nem csak az anyagi javak hiányát jelenti, azzal sokszor együtt jár a megfelelő táplálkozáshoz, az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés elégtelensége, a veszélyes fizikai és társas környezet, a támogató közösség hiánya és még sok más kockázati tényező.

A megszorult elme – Szegénység és agyműködés

 

Ahogy az erőszak és az elhanyagolás, a nyomor is olyan veszélyforrás, ami jól mérhető biológiai változásokat idéz elő. A tartós nélkülözésből fakadó szélsőséges bizonytalanság azonban sokszor halálosabb méreg mindennél, hiszen (főleg, ha beleszületik valaki) szinte mindig krónikus stresszt okoz, ami egy láncreakciót indít be. A szervezetben állandósul a stresszhormon, vagyis a kortizol jelenléte, ez hatással van például a hippokampuszra, amely az érzelemszabályozásért felel, de átprogramozza a végrehajtási funkciókért, a memóriáért és a döntéshozásért felelős agyterületeket is. A krónikus stressz tulajdonképpen „lefagyasztja az agyat”, inkapacitál: kevesebb szürkeállományt termel a frontális lebeny, ez pedig az olyan kognitív funkciókat látja el, mint a problémamegoldás, a tervezés vagy a szervezés. Ami még rosszabb, az agynak ez a kémiai berendezkedése olyan pszichés betegségeket okoz, mint a depresszió, skizofrénia vagy a szorongás, hajlamosabbá tesz a függőségekre is. A megemelkedett kortizolszint gyakran áll a túlsúly, a magas vérnyomás, magas vércukorszint, keringési betegségek és károsodott immunrendszer hátterében is.

Nyomorúság és gondolkodás viszonyrendszerében meghatározó jelenség az úgynevezett „scarcity mindset”, vagyis az agy „szűkösségi üzemmódja”, amely egyébként nem csak a szegénységben élőknél alakulhat ki.

Ez egyfajta kényszer- és hiányvezérelt beállítódás, azt jelenti, hogy valaminek az égető hiánya miatt kizárólag a közeli, jelenbéli, „az orrunk előtt lévő” problémákra tudunk koncentrálni. Ebben az állapotban olyan döntéseket hozunk, amelyek hosszú távon a kárunkra vannak.

Az időhiányban szenvedő üzletember ilyenkor elhanyagolja kapcsolatait, étkezését, alvási szükségletét – csak a betartandó határidőkre fókuszál, nem törődik a megfeszített tempó hosszú távú következményeivel. A nyomor nyelvén ez azt jelenti, hogy ha most fúj be a jeges szél az üvegezetlen ablakon, feketednek a gyermekem lábujjai, és se pénzem, se tűzifám, akkor most bontom le a tetőt, hogy tüzet rakhassak – és nem gondolok arra, hogy holnap még fagyosabb éj vár ránk. A nyomor miatt a gondolkodás az „itt és mostba” tapad.

Ehhez a „szűkösségi üzemmódhoz” kapcsolódik a „depletable self-control”, vagyis a „felélhető önuralom” fogalma is, ami arra utal, hogy a szegénységben az önkontroll képessége sokszor nem elégséges, mert kifogyunk a „készletből”. Abban a szélsőséges bizonytalanságban, amelyben a túlélés a fő szempont, iszonyatos energiákat emészt fel a folyamatos önkorlátozás, az állandó lemondás, és nincs pihenés, nincs szünet. A húr nem feszíthető a végsőkig: kiélezett helyzetekben, kényszer – vagy más szer – hatása alatt elvész az önkontroll, ami irracionális döntésekhez, vagy a többségi társadalom által deviánsnak minősített viselkedésmódokhoz vezet.

Van, aki koldusbotra jut, és van, aki oda születik – A nyomor és a gyermekkori fejlődés

 

A kisgyermekkor tükrözi leginkább, hogy a nyomorúság csírájában fojthatja el a legkiszolgáltatottabbak jövőjét. George Orwell tűpontosan ragadta meg a nélkülözés lényegét, amikor azt írta: „A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt.”

A gyermekkor paradoxona, hogy a fejlődés ekkor a legintenzívebb, ugyanakkor a legsérülékenyebb is – a nyomor pedig ugyanúgy hatol át már a méhfalon is, mint az alkohol vagy a dohányfüst.

Az ebben a létállapotban sűrűsödő kockázatok – az anya mentális állapota, stressz-szintje, táplálkozása, káros szenvedélyei stb – következtében rengeteg szegénységben születő gyermek kisebb testtel, kisebb timusszal (az immunrendszer működésében szerepet játszó ún. csecsemőmiriggyel), kisebb aggyal, nagyon sok esetben koraszülöttként jön világra – ezek összessége komoly egészségügyi kockázatokkal jár, amelyek közül rengeteg csak felnőttkorban, kései fázisában jelentkezik.

Az agy fejlődése szempontjából az első három év kritikus, ekkor alakul ki e szervünk 80-85%-a: a szegénységben élő gyermekek viszont már ekkor szinte behozhatatlan hátrányokat szenvednek el. A szülő a gyermek első tanára is, tőle sajátíthatná el többek között az érzelemkezelést, az önállóságra törekvést vagy épp a kíváncsiságot – a túlélésre koncentráló közegben erre azonban vajmi kevés az esély.

A „nyomor gyermekei” a krónikus stresszel való megbirkózáshoz nemhogy segítséget nem kapnak, de kevesebb figyelemben részesülnek, hiszen az általában kevésbé válaszkész szüleiknek nem jut ereje – vagy nincs tudása és önbizalma – többek között az olyan tevékenységekhez, mint a mesélés, a ringatás, a játék. A nyomor leggyakrabban ingerszegény tárgyi környezettel is együtt jár. Nagyon fontos, hogy ilyen körülmények között az örökletes jó adottságok sem tudnak megnyilvánulni, kibontakozni!

A nyelvi és kognitív képességek fejletlensége már óvodás kor előtt előrevetíti az iskolai kudarcokat, így a társadalomba történő beilleszkedés sikertelenségét is. Ezt a helyzetet súlyosbítja, hogy a tartós szegénység kétszer akkora negatív hatást gyakorol az intelligenciahányadosra, mint az átmeneti szegénység, illetve az ötéves kor alatt megélt nyomor 60–80%-kal növeli a magatartási problémák előfordulását – derül ki Szilvási Léna A szegénység hatásai a gyermek fejlődésére című dolgozatából. Nem véletlen, hogy a szerző hangsúlyozza: a kora gyermekkor az az időszak, amikor a társadalmi kirekesztődés folyamata leginkább megfordítható.

A szocializáció egy „kifordított” folyamata figyelhető meg ezeknél a gyerekeknél, hiszen azokat az életstratégiákat, amelyeket a nem nélkülöző emberek „vészüzemmódként”, szélsőséges helyzetre adott válaszként értelmeznek, a nyomorba születők elsődleges normaként sajátítják el – ez fokozottan igaz, ha a nyomor területi elkülönüléssel, szegregátum kialakulásával is együtt jár. Szilvási Léna arra is kitér, hogy Európában nagy az eltérés az iskolázottabb és a rossz szocioökonómiai helyzetben élő szülők nevelési szokásai között: a jobb társadalmi helyzetűek a gyermek érdekeit elsődlegesnek tartó, önálló döntésekre felkészítő, modern szemléletet, míg a szegényebbek jellemzően a közösségi szempontokat szem előtt tartó, hagyományos nemi és szülői szerepekre építő, engedelmességre nevelő hozzáállást képviselik. Az otthonról hozott és az iskolában elvárt minták közti szakadék azonban tovább nehezíti a szegénységben élő gyermekek fejlődését.

Bélyeg, ami épp a kiutat zárja el – A szegénység szégyene

 

Nagy hatású könyv Robert Walker szociológus professzor A szegénység szégyene című, 2014-ben megjelent kötete, amely amellett foglal állást, hogy a szegénységet stigmatizáló hozzáállás konzerválja, tartósítja a nyomort.

A szegénységet egyéni hiba eredményének tekintő nézőpont a teljesítményelvű társadalomban logikusnak tűnik és mindenképp kényelmes is, hiszen segít fenntartani az életünk feletti kontroll, és az érdem-jutalom illúzióját, valamint azt a hiedelmet, hogy aki nem szegény, annak nincs dolga a szegénységgel. Azonban a nyomorúságban élőktől ez a stigma épp a kitörési esélyt veszi el.

Miért?

A társadalmi megbélyegzés egyrészt negatívan hat az egyébként is leépült önbizalomra, elmélyítheti a tanult tehetetlenséget, korlátozhatja a hatékony döntéshozást, például úgy, hogy a szégyentől való félelmében valaki el akarja kerülni a szegénység látszatát, ezért vagy nem veszi igénybe a segélyeket, amelyekre jogosult, vagy kölcsönökből költekezik, adósságba verve és még mélyebb szegénységbe taszítva magát. A stigmára adott reakció lehet a visszahúzódás, a harag és a depresszió is, amely csak tovább mélyíti az árkot közte és a társadalom között – ami pedig tovább táplálja az előítéletek tüzét.

Van, hogy akaratlanul erősítjük a stigmát: a hivatalnokok az eljárás közben tanúsított rideg, rosszabb esetben elutasító magatartással, a jótékonykodók pedig sokszor épp a jótékonysággal – az alávetettség, a függés hangsúlyozásával, a vagyoni különbség demonstrálásával – járulnak hozzá a bélyeg fennmaradásához. A segélypolitikák többsége a juttatásra „érdemes-érdemtelen” kategóriákkal súlyosbítja a társadalmi ítéletet, amely egyébként is mélyen gyökerezik, sőt, egyfajta „kimondatlan cukiságfaktor” függvénye. Walker azt írja: kutatások szerint

az emberek intoleránsak azokkal szemben, akiknek az szegénységéről úgy vélhetik, hogy elkerülhető lett volna.

Szívesebben segítik azokat, akikkel azonosulni tudnak – mint például az idősek vagy a megbetegedettek –, mint az olyan „gyanús” szegényeket, mint az egyedülálló anyák, a munkanélküliek vagy a szabadult fogvatartottak.

„A szegények” vs. „a mi szegényeink”

 

Kozma Judit jegyzi meg, hogy a szegényt vádolni sokkal egyszerűbb, mint azzal a kérdéssel szembenézni, hogy milyen áldozatok lennének szükségesek a jólétben élők részéről, hogy javuljon a helyzetük (és ezzel a közös társadalmi-gazdasági helyzet is). Egyeseket talán az „áldozat” kifejezés taszít, pedig még csak nem is az (anyagi) áldozat az, ami létfontosságú eleme a szegénység ördögi köre megtörésének. Elismerjük, hogy a pénz rengeteget számít – mégsem az áll az első helyen.

A nyomorral általában együtt jár a kudarc-identitás, és a szükségképpen leépülő ön-értékesség érzete is – a szegénység sokszor ugyanis olyan cselekedetekre kényszerít, amelyeket ép önértékelésű ember nem tenne meg. A stigma ezt a folyamatot olyan szinten mélyíti el, hogy a nyomorban élőben kialakul a meggyőződés: helyzete megváltoztathatatlan, a sorsát pedig megérdemli.

A megbélyegzés következménye az elhagyatottság és elszigeteltség, tehát a kapcsolati tőke további szűkülése – vagyis már pusztán azzal fenntartjuk a stigma létezését, ha nem kapcsolódunk a szegényekkel.

Ha a közösség „a szegények”-ként és nem „a mi szegényeink”-ként gondol rájuk, akkor a kapcsolódásélményt, a biztonság- és méltóságérzetet teszi elérhetetlenné, így aktívan hozzájárul a helyzet fennmaradásához.

Ami valóban segíthet mindezen, az az ítélkezést irgalommal, a stigmát társadalmi kapcsolódással helyettesítő attitűd, melynek rendszerszintű eleme lehet például az információ elérhetővé tétele. Erről ebben a TED-előadásban egy igen érzékletes példa hangzik el, amely szerint ha száz dollárunk van arra, hogy nőjön a szegény gyerekek iskolalátogatásának időtartama, akkor nem az a legkifizetődőbb, hogy odaadjuk a családnak a száz dolcsit, még csak nem is az, ha erőforrásra és szervezésre költjük – hanem az, ha a szülők és a közvetlen környezet informálásába fektetjük. Crick Lund előadása azt ismerteti, hogy míg a puszta pénzbeli segítség változó hatékonyságot mutat, a szociális háló irányából közelítő, empátián alapuló gyakorlatok (egészségügyi ellátás és oktatás, terápia, rehabilitáció elérhetővé tétele) nem csak a mentális egészségben, de a gazdasági helyzetben is nagymértékű javulást hoztak.

Adjunk, ha tehetjük – de ami még fontosabb: ismerkedjünk és kapcsolódjunk. Rajen Makhijan rendkívül inspiráló beszéde arra buzdít, hogy tegyük le a „szocioökonómiai szemüvegünket”, és vegyük észre, hogy a szegény ember nem más, mint mi magunk – szegényként.

Amíg jóléti énünk egy íróasztalnál tanuló kislányt ábrázoló fotón a szorgalmat és a teljesítményt látja, nyomorgó énünk csak a fűtött szobát, a biztonságos teret, a villanyfényt, a perspektívát veszi rajta észre.

Fedezzük fel, hogy mit tanulhatunk a „szegény-éntől”: a felmérések szerint például kifinomultabb képessége van az érzelmek olvasására és az empátiára, sokkal nagylelkűbb, mint az, aki bármikor adhatna, és az élet értelméről is többet gondol, mint a jólétben élő. Minél magasabb ugyanis az egy főre jutó GDP, annál alacsonyabb szinten határozzák meg az élet értelmét az egyének – ismerteti a meglepő adatot Makhijan.

Ha pedig attól félünk, hogy a szegényekkel való törődés a saját életünkkel kapcsolatos teendőktől veszi el az időt-energiát, akkor az előadó szerint az alábbi gondolatot érdemes megfontolnunk: „Amikor a magunk dolgai után futunk, nem az a célunk, hogy teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkká váljunk? És mi van akkor, ha teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkra a szegény embertársunkkal való kapcsolatban találunk rá?”

Felhasznált irodalom:

Arthur Dobrin D. S. W.: The Effects of Poverty on the Brain

Johannes Haushofer: The psychological consequences of poverty (videó)

Ben Fell and Miles Hewstone: Psychological perspectives on poverty (2015)

Kozma Judit: A szegénység pszichológiai vonatkozásai (Esély, 2003/2)

Crick Lund: Mental health & Poverty: Unlocking the potential (videó)

Rajen Makhijan: How do the poor see life? Uneducated, not stupid (videó)

Janse van Rensburg: The psychology of poverty (2013), Verbum et Ecclesia

Jessica Sharpe: The brain on poverty (videó)

Szilvási Léna: A szegénység hatása a gyermek fejlődésére (2005-2006/67-95., Kötő-jelek)

Robert Walker: A szegénység szégyene, 4. fejezet (Esély, 2016/3)




Szerző

Király Eszter
Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This