„A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt” – A nyomor pszichológiája

Szerző: | 2019. 10. 17. |

A szűkölködés nem csak gazdasági-társadalmi helyzet, hanem mentális állapot is. A szegénység elleni küzdelem világnapjára készült cikkünkben azokat a testi-lelki és kapcsolati folyamatokat térképezzük fel, amelyeket a tartós nélkülözés idéz elő. A „bűnbak-áldozat”, „adakozó-rászoruló” és más ellentétpárok által kínált egyszerűsítő szemlélet helyett, azt reméljük, „a szegények” és „a mi szegényeink” közti különbségre irányíthatjuk a figyelmet. Arra a különbségre, amin életek múlnak – nem csak a nincsteleneké, hanem a jólétben élőké is.

A szegénység az egyik legősibb, manapság egyre égetőbb, és talán minden más társadalmi kihívásnál beágyazottabb problémája a világnak (melynek gazdasági, történelmi, szociológiai és erkölcsi aspektusaival ez az írás nem foglalkozik, hiszen köteteket ölelne fel mindezek tárgyalása). Nem véletlen, hogy a napokban három, a szűkölködéssel foglalkozó szakember nyerte el a 2019. évi közgazdasági Nobel-díjat, hogy Ferenc pápa következetesen szót emel a perifériára szorult emberek érdekében (emiatt a szegények pápájának is nevezik), és hogy a klímaválsággal kapcsolatos vitáknak központi eleme az egyre terjedő és egyre súlyosabbá váló nyomorúság.

A pszichológia területén is rengeteg kutatás, tanulmány született az elmúlt két évtizedben elsősorban azzal a szándékkal, hogy a gazdasági-szociológiai okok mellett a nyomor pszichikai, fiziológiai kísérőjelenségei is ismertté váljanak, így segítve a szegénység ellen küzdő szervezetek és a döntéshozók munkáját, programok kidolgozását.

A nyomor és mentális egészség kapcsolatát mi most négy szempontból: az agyműködésre gyakorolt hatás, a gyermekkori fejlődésben játszott szerep, a társas kapcsolatok alakulása és a megbélyegzés, valamint a szegénységből való kitörés egyéni és társadalmi feltételei felől vizsgáljuk. Mindehhez a következő alapvetéseket tartjuk szem előtt: 1. A szegénység nem jellemhiba. 2. A szegénység hatásai függnek annak mértékétől és tartósságától. Jelen írás a szegénység és nyomor kifejezéseket (stilisztikai okokból) rokon értelemben használja, alattuk az ember testi, pszichés és társas működését radikálisan meghatározó, tartós, szélsőséges szegénységet, speciális megküzdési stratégiákat igénylő hiányhelyzetet érti. 3. A szegénység nem csak az anyagi javak hiányát jelenti, azzal sokszor együtt jár a megfelelő táplálkozáshoz, az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés elégtelensége, a veszélyes fizikai és társas környezet, a támogató közösség hiánya és még sok más kockázati tényező.

A megszorult elme – Szegénység és agyműködés

 

Ahogy az erőszak és az elhanyagolás, a nyomor is olyan veszélyforrás, ami jól mérhető biológiai változásokat idéz elő. A tartós nélkülözésből fakadó szélsőséges bizonytalanság azonban sokszor halálosabb méreg mindennél, hiszen (főleg, ha beleszületik valaki) szinte mindig krónikus stresszt okoz, ami egy láncreakciót indít be. A szervezetben állandósul a stresszhormon, vagyis a kortizol jelenléte, ez hatással van például a hippokampuszra, amely az érzelemszabályozásért felel, de átprogramozza a végrehajtási funkciókért, a memóriáért és a döntéshozásért felelős agyterületeket is. A krónikus stressz tulajdonképpen „lefagyasztja az agyat”, inkapacitál: kevesebb szürkeállományt termel a frontális lebeny, ez pedig az olyan kognitív funkciókat látja el, mint a problémamegoldás, a tervezés vagy a szervezés. Ami még rosszabb, az agynak ez a kémiai berendezkedése olyan pszichés betegségeket okoz, mint a depresszió, skizofrénia vagy a szorongás, hajlamosabbá tesz a függőségekre is. A megemelkedett kortizolszint gyakran áll a túlsúly, a magas vérnyomás, magas vércukorszint, keringési betegségek és károsodott immunrendszer hátterében is.

Nyomorúság és gondolkodás viszonyrendszerében meghatározó jelenség az úgynevezett „scarcity mindset”, vagyis az agy „szűkösségi üzemmódja”, amely egyébként nem csak a szegénységben élőknél alakulhat ki.

Ez egyfajta kényszer- és hiányvezérelt beállítódás, azt jelenti, hogy valaminek az égető hiánya miatt kizárólag a közeli, jelenbéli, „az orrunk előtt lévő” problémákra tudunk koncentrálni. Ebben az állapotban olyan döntéseket hozunk, amelyek hosszú távon a kárunkra vannak.

Az időhiányban szenvedő üzletember ilyenkor elhanyagolja kapcsolatait, étkezését, alvási szükségletét – csak a betartandó határidőkre fókuszál, nem törődik a megfeszített tempó hosszú távú következményeivel. A nyomor nyelvén ez azt jelenti, hogy ha most fúj be a jeges szél az üvegezetlen ablakon, feketednek a gyermekem lábujjai, és se pénzem, se tűzifám, akkor most bontom le a tetőt, hogy tüzet rakhassak – és nem gondolok arra, hogy holnap még fagyosabb éj vár ránk. A nyomor miatt a gondolkodás az „itt és mostba” tapad.

Ehhez a „szűkösségi üzemmódhoz” kapcsolódik a „depletable self-control”, vagyis a „felélhető önuralom” fogalma is, ami arra utal, hogy a szegénységben az önkontroll képessége sokszor nem elégséges, mert kifogyunk a „készletből”. Abban a szélsőséges bizonytalanságban, amelyben a túlélés a fő szempont, iszonyatos energiákat emészt fel a folyamatos önkorlátozás, az állandó lemondás, és nincs pihenés, nincs szünet. A húr nem feszíthető a végsőkig: kiélezett helyzetekben, kényszer – vagy más szer – hatása alatt elvész az önkontroll, ami irracionális döntésekhez, vagy a többségi társadalom által deviánsnak minősített viselkedésmódokhoz vezet.

Van, aki koldusbotra jut, és van, aki oda születik – A nyomor és a gyermekkori fejlődés

 

A kisgyermekkor tükrözi leginkább, hogy a nyomorúság csírájában fojthatja el a legkiszolgáltatottabbak jövőjét. George Orwell tűpontosan ragadta meg a nélkülözés lényegét, amikor azt írta: „A szegénység legfőbb jellemzője, hogy megsemmisíti a jövőt.”

A gyermekkor paradoxona, hogy a fejlődés ekkor a legintenzívebb, ugyanakkor a legsérülékenyebb is – a nyomor pedig ugyanúgy hatol át már a méhfalon is, mint az alkohol vagy a dohányfüst.

Az ebben a létállapotban sűrűsödő kockázatok – az anya mentális állapota, stressz-szintje, táplálkozása, káros szenvedélyei stb – következtében rengeteg szegénységben születő gyermek kisebb testtel, kisebb timusszal (az immunrendszer működésében szerepet játszó ún. csecsemőmiriggyel), kisebb aggyal, nagyon sok esetben koraszülöttként jön világra – ezek összessége komoly egészségügyi kockázatokkal jár, amelyek közül rengeteg csak felnőttkorban, kései fázisában jelentkezik.

Az agy fejlődése szempontjából az első három év kritikus, ekkor alakul ki e szervünk 80-85%-a: a szegénységben élő gyermekek viszont már ekkor szinte behozhatatlan hátrányokat szenvednek el. A szülő a gyermek első tanára is, tőle sajátíthatná el többek között az érzelemkezelést, az önállóságra törekvést vagy épp a kíváncsiságot – a túlélésre koncentráló közegben erre azonban vajmi kevés az esély.

A „nyomor gyermekei” a krónikus stresszel való megbirkózáshoz nemhogy segítséget nem kapnak, de kevesebb figyelemben részesülnek, hiszen az általában kevésbé válaszkész szüleiknek nem jut ereje – vagy nincs tudása és önbizalma – többek között az olyan tevékenységekhez, mint a mesélés, a ringatás, a játék. A nyomor leggyakrabban ingerszegény tárgyi környezettel is együtt jár. Nagyon fontos, hogy ilyen körülmények között az örökletes jó adottságok sem tudnak megnyilvánulni, kibontakozni!

A nyelvi és kognitív képességek fejletlensége már óvodás kor előtt előrevetíti az iskolai kudarcokat, így a társadalomba történő beilleszkedés sikertelenségét is. Ezt a helyzetet súlyosbítja, hogy a tartós szegénység kétszer akkora negatív hatást gyakorol az intelligenciahányadosra, mint az átmeneti szegénység, illetve az ötéves kor alatt megélt nyomor 60–80%-kal növeli a magatartási problémák előfordulását – derül ki Szilvási Léna A szegénység hatásai a gyermek fejlődésére című dolgozatából. Nem véletlen, hogy a szerző hangsúlyozza: a kora gyermekkor az az időszak, amikor a társadalmi kirekesztődés folyamata leginkább megfordítható.

A szocializáció egy „kifordított” folyamata figyelhető meg ezeknél a gyerekeknél, hiszen azokat az életstratégiákat, amelyeket a nem nélkülöző emberek „vészüzemmódként”, szélsőséges helyzetre adott válaszként értelmeznek, a nyomorba születők elsődleges normaként sajátítják el – ez fokozottan igaz, ha a nyomor területi elkülönüléssel, szegregátum kialakulásával is együtt jár. Szilvási Léna arra is kitér, hogy Európában nagy az eltérés az iskolázottabb és a rossz szocioökonómiai helyzetben élő szülők nevelési szokásai között: a jobb társadalmi helyzetűek a gyermek érdekeit elsődlegesnek tartó, önálló döntésekre felkészítő, modern szemléletet, míg a szegényebbek jellemzően a közösségi szempontokat szem előtt tartó, hagyományos nemi és szülői szerepekre építő, engedelmességre nevelő hozzáállást képviselik. Az otthonról hozott és az iskolában elvárt minták közti szakadék azonban tovább nehezíti a szegénységben élő gyermekek fejlődését.

Bélyeg, ami épp a kiutat zárja el – A szegénység szégyene

 

Nagy hatású könyv Robert Walker szociológus professzor A szegénység szégyene című, 2014-ben megjelent kötete, amely amellett foglal állást, hogy a szegénységet stigmatizáló hozzáállás konzerválja, tartósítja a nyomort.

A szegénységet egyéni hiba eredményének tekintő nézőpont a teljesítményelvű társadalomban logikusnak tűnik és mindenképp kényelmes is, hiszen segít fenntartani az életünk feletti kontroll, és az érdem-jutalom illúzióját, valamint azt a hiedelmet, hogy aki nem szegény, annak nincs dolga a szegénységgel. Azonban a nyomorúságban élőktől ez a stigma épp a kitörési esélyt veszi el.

Miért?

A társadalmi megbélyegzés egyrészt negatívan hat az egyébként is leépült önbizalomra, elmélyítheti a tanult tehetetlenséget, korlátozhatja a hatékony döntéshozást, például úgy, hogy a szégyentől való félelmében valaki el akarja kerülni a szegénység látszatát, ezért vagy nem veszi igénybe a segélyeket, amelyekre jogosult, vagy kölcsönökből költekezik, adósságba verve és még mélyebb szegénységbe taszítva magát. A stigmára adott reakció lehet a visszahúzódás, a harag és a depresszió is, amely csak tovább mélyíti az árkot közte és a társadalom között – ami pedig tovább táplálja az előítéletek tüzét.

Van, hogy akaratlanul erősítjük a stigmát: a hivatalnokok az eljárás közben tanúsított rideg, rosszabb esetben elutasító magatartással, a jótékonykodók pedig sokszor épp a jótékonysággal – az alávetettség, a függés hangsúlyozásával, a vagyoni különbség demonstrálásával – járulnak hozzá a bélyeg fennmaradásához. A segélypolitikák többsége a juttatásra „érdemes-érdemtelen” kategóriákkal súlyosbítja a társadalmi ítéletet, amely egyébként is mélyen gyökerezik, sőt, egyfajta „kimondatlan cukiságfaktor” függvénye. Walker azt írja: kutatások szerint

az emberek intoleránsak azokkal szemben, akiknek az szegénységéről úgy vélhetik, hogy elkerülhető lett volna.

Szívesebben segítik azokat, akikkel azonosulni tudnak – mint például az idősek vagy a megbetegedettek –, mint az olyan „gyanús” szegényeket, mint az egyedülálló anyák, a munkanélküliek vagy a szabadult fogvatartottak.

„A szegények” vs. „a mi szegényeink”

 

Kozma Judit jegyzi meg, hogy a szegényt vádolni sokkal egyszerűbb, mint azzal a kérdéssel szembenézni, hogy milyen áldozatok lennének szükségesek a jólétben élők részéről, hogy javuljon a helyzetük (és ezzel a közös társadalmi-gazdasági helyzet is). Egyeseket talán az „áldozat” kifejezés taszít, pedig még csak nem is az (anyagi) áldozat az, ami létfontosságú eleme a szegénység ördögi köre megtörésének. Elismerjük, hogy a pénz rengeteget számít – mégsem az áll az első helyen.

A nyomorral általában együtt jár a kudarc-identitás, és a szükségképpen leépülő ön-értékesség érzete is – a szegénység sokszor ugyanis olyan cselekedetekre kényszerít, amelyeket ép önértékelésű ember nem tenne meg. A stigma ezt a folyamatot olyan szinten mélyíti el, hogy a nyomorban élőben kialakul a meggyőződés: helyzete megváltoztathatatlan, a sorsát pedig megérdemli.

A megbélyegzés következménye az elhagyatottság és elszigeteltség, tehát a kapcsolati tőke további szűkülése – vagyis már pusztán azzal fenntartjuk a stigma létezését, ha nem kapcsolódunk a szegényekkel.

Ha a közösség „a szegények”-ként és nem „a mi szegényeink”-ként gondol rájuk, akkor a kapcsolódásélményt, a biztonság- és méltóságérzetet teszi elérhetetlenné, így aktívan hozzájárul a helyzet fennmaradásához.

Ami valóban segíthet mindezen, az az ítélkezést irgalommal, a stigmát társadalmi kapcsolódással helyettesítő attitűd, melynek rendszerszintű eleme lehet például az információ elérhetővé tétele. Erről ebben a TED-előadásban egy igen érzékletes példa hangzik el, amely szerint ha száz dollárunk van arra, hogy nőjön a szegény gyerekek iskolalátogatásának időtartama, akkor nem az a legkifizetődőbb, hogy odaadjuk a családnak a száz dolcsit, még csak nem is az, ha erőforrásra és szervezésre költjük – hanem az, ha a szülők és a közvetlen környezet informálásába fektetjük. Crick Lund előadása azt ismerteti, hogy míg a puszta pénzbeli segítség változó hatékonyságot mutat, a szociális háló irányából közelítő, empátián alapuló gyakorlatok (egészségügyi ellátás és oktatás, terápia, rehabilitáció elérhetővé tétele) nem csak a mentális egészségben, de a gazdasági helyzetben is nagymértékű javulást hoztak.

Adjunk, ha tehetjük – de ami még fontosabb: ismerkedjünk és kapcsolódjunk. Rajen Makhijan rendkívül inspiráló beszéde arra buzdít, hogy tegyük le a „szocioökonómiai szemüvegünket”, és vegyük észre, hogy a szegény ember nem más, mint mi magunk – szegényként.

Amíg jóléti énünk egy íróasztalnál tanuló kislányt ábrázoló fotón a szorgalmat és a teljesítményt látja, nyomorgó énünk csak a fűtött szobát, a biztonságos teret, a villanyfényt, a perspektívát veszi rajta észre.

Fedezzük fel, hogy mit tanulhatunk a „szegény-éntől”: a felmérések szerint például kifinomultabb képessége van az érzelmek olvasására és az empátiára, sokkal nagylelkűbb, mint az, aki bármikor adhatna, és az élet értelméről is többet gondol, mint a jólétben élő. Minél magasabb ugyanis az egy főre jutó GDP, annál alacsonyabb szinten határozzák meg az élet értelmét az egyének – ismerteti a meglepő adatot Makhijan.

Ha pedig attól félünk, hogy a szegényekkel való törődés a saját életünkkel kapcsolatos teendőktől veszi el az időt-energiát, akkor az előadó szerint az alábbi gondolatot érdemes megfontolnunk: „Amikor a magunk dolgai után futunk, nem az a célunk, hogy teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkká váljunk? És mi van akkor, ha teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkra a szegény embertársunkkal való kapcsolatban találunk rá?”

Felhasznált irodalom:

Arthur Dobrin D. S. W.: The Effects of Poverty on the Brain

Johannes Haushofer: The psychological consequences of poverty (videó)

Ben Fell and Miles Hewstone: Psychological perspectives on poverty (2015)

Kozma Judit: A szegénység pszichológiai vonatkozásai (Esély, 2003/2)

Crick Lund: Mental health & Poverty: Unlocking the potential (videó)

Rajen Makhijan: How do the poor see life? Uneducated, not stupid (videó)

Janse van Rensburg: The psychology of poverty (2013), Verbum et Ecclesia

Jessica Sharpe: The brain on poverty (videó)

Szilvási Léna: A szegénység hatása a gyermek fejlődésére (2005-2006/67-95., Kötő-jelek)

Robert Walker: A szegénység szégyene, 4. fejezet (Esély, 2016/3)



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Király Eszter
Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This