„Sebezhetőnek lenni, annyi, mint élni” – idéztük egy korábbi cikkünkben egyik kedvenc kutatónkat,22 Brené Brown-t, aki könyveivel, előadásaival milliókat inspirál a teljes szívvel élt életre, vagyis arra, hogy merjük kimutatni az érzéseinket, merjünk önmagunk és tökéletlenek lenni. Csakhogy „amikor az ember úgy dönt, hogy bátran éli az életét, borítékolva van, hogy fenékbe fogják rúgni” – fogalmaz a kutató legújabb, Bátraké az erő című könyvében, amely arra tanítja az olvasót, hogyan kell a vélt, vagy valós kudarcaink után bátran talpra állni.

„A kritikát egyetlen módon kerülheted el: nem mondasz semmit, nem teszel semmi – senki vagy.” Ebben, az egyébként Arisztotelésztől származó mondatban ott sűrűsödik annak a ténynek a fájdalmas igazsága, hogy ha az életünk bármely területén tanulni, változtatni és fejlődni szeretnénk, akkor a folyamatban kódolva van, hogy kudarcok érnek minket.

Ezért – feltéve, hogy nem szeretnék észrevehetetlen senkik maradni – törődnünk kell a kudarcainkkal. A bukásainkban ugyanis csak akkor fogunk megerősödni, ha nem szaladunk el a bennünk keletkező nehéz érzések feszültsége elől, és ha a tanulságokat megpróbáljuk beépíteni az életünkbe.

Csakhogy sajnos nem ez a jellemző hozzáállás…

Az általános attitűd ezzel szemben az, hogy – akár egy kabátra tapadt szöszt – megpróbáljuk minél gyorsabban lesöpörni magunkról a kudarcos történeteinket, és az azok nyomán bennünk keletkező rossz érzéseket és elkezdünk teóriákat gyártani.

„Lesz@rom”. „Mindenki elmehet a francba”. „Engem aztán nem érdekel” – mondjuk keserűen. Vagy, ami talán ennél is rosszabb, magunkat hibáztatjuk és minősítjük: „Egy csődtömeg vagyok”. „Kevés vagyok”. „ Nem kellek”. „Senki sem szeret”. „Egy vesztes vagyok”.

Pedig egyik sem jó stratégia: ahogy a nehéz érzések ignorálása, úgy a szégyen – amit Brené Brown nagyon találóan a saját létezésünkkel szembeni vádiratként aposztrofál – sem erősít minket. Éppen ellenkezőleg. Ezek a konfabulációk pont, hogy gyengítenek – és a legtöbbször semmi közük nincs a valósághoz. Az a helyzet, hogy ezek a történetek nem a sajátjaink.

Tessék? Már hogyne lenne az enyém?

Hogy érthetőbb legyen a dolog, nézzünk meg két, a könyvben is említett példát:

A főnökünk egy csoportos megbeszélés közepén indoklás nélkül azt kéri, hogy a napirendi pontot, amely azt a projektet érinti, amin hetek óta keményen gürizünk, tegyük a lista végére. A történet, amit elkezdünk magunkban pörgetni (jó eséllyel) a következőképpen hangzik: „klassz, ezek szerint semmi értelme nincs annak, amit csinálok, úgy gondolja az se baj, ha nem jut erre a témára idő”.

Vagy nézzünk egy, szintén a könyvből vett, magánéleti példát: egy közösen megélt harmonikus, nyaralós pillanatban őszintén megnyílunk a párunk előtt és megosztjuk vele az érzéseinket.

Elmondjuk, hogy mennyire hálásak vagyunk azért, hogy vele lehetünk. Mire ő hűvös távolságtartással, és egy egészen más tartalmú válasszal reagál. A történet, amit elkezdünk pörgetni valahogy így szól: „Már nem vagyok érdekes neki”. „Nem szeret”. „Semmit sem jelentek számára”. „Az egész kapcsolat egy hazugság volt”.

Mire kiderülhetne, hogy a főnökünk azért tette a sor végére a projektünket, mert annak jelentőségére való tekintettel egy külön megbeszélést szeretne rá szervezni, és nem akarta, hogy elsikkadjon a többi téma között, már belelovaltuk magunkat a saját kis megkonstruált valóságunkba. Addigra már elpanaszkodtuk a barátunknak/párunknak a történteket: elmondtuk, hogy „semmi értelme nincs a munkánknak és különben is szar emberekkel kell ott együttműködni.” Addigra már készen volt a történetünk, amiben a boldogtalan lúzer szerepét osztottuk magunkra.

Vagy mielőtt kiderülhetne, hogy a párunk nem azért reagált hűvösen, mert már nem szeret, hanem azért, mert épp a halálosan félelmével küszködött egy tőlünk teljesen független körülmény miatt (ami ez esetben a mély víz volt). Na, mi addigra már régen egy becsapott, megcsalt, boldogtalan kapcsolatban élő embernek érezzük magunkat…

Ugyanabba a spirálba pörgetjük bele magunkat

Így készülnek a sztorik, amikből aztán az érzelmi „engem aztán nem érdekel” pajzsunkkal a mellünkön, kisétálunk a történetünkből, úgy, hogy az ég egy adta világon semmit nem tudunk meg magunkról vagy a másikról.

Ugyanazokon a narratívákon keresztül, ugyanabba a spirálba pörgetjük bele magunkat újból és újból és újból. Hogy aztán ezek a narratívák alapértelmezett érzelmi beállítódássá váljanak, és olyan természetességgel lépjenek működésbe alkalomról alkalomra, hogy egy idő után már fel se merüljön bennünk, hogy ezeknek a történeteknek nincs köze a valósághoz – vagy éppen mi teremtjük valósággá az által, hogy belsővé tesszük, amire teljesen érthetően a környezet is rezonál…

Nem is gondolunk bele, hogy ez a folyamat, vagyis a vélt vagy valós kudarcaink nyomán keletkező gondolataink, érzéseink és megkonstruált történeteink milyen elképesztő erővel hatnak az életünkre.

„Minden konfabuláció közül a legveszélyesebbek azok, amelyek a szeretetreméltóságunkat kérdőjelezik meg. Kutatásom számos résztvevője, aki fájdalmas szakításon vagy váláson esett át, megcsalták vagy valamelyik szülővel való kapcsolatát távolinak és közönyösnek érezte, úgy reagált a fájdalomra, hogy történetet talált ki arról, olyan narratívát, amely megkérdőjelezi azt, hogy méltó lenne a szeretetre. Ez lehet a legveszélyesebb összeesküvés-elmélet mind közül. Ha valamit tanultam az elmúlt 13 év alatt, az a következő: ha valaki nem hajlandó vagy nem képes szeretni minket, nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szeretetreméltóak” – írja könyvében Brené Brown.

Összeesküvés-elméleteket gyártunk

Az életünk során megállás nélkül a fentiekhez hasonló összeesküvés-elméleteket gyártunk – ami elképesztő károkat okoz az önértékelésünkben és folyamatosan mérgezi a kapcsolatainkat.

„Háttértörténeteket gyártunk, hogy azok megmondják, ki van velünk, és ki van ellenünk. Kiben bízhatunk és kiben nem. Az összeesküvő gondolkodásmód a félelem alapú gondolkodásról és az önvédelemről szól. Ha elég gyakran támaszkodunk önvédelmi narratívákra, azok alapértelmezett történetekké válnak. Elkezdjük ezeket a rejtett, hamis történeteket szövögetni, míg végül eltorzítják azt, akik vagyunk és azt, ahogyan másokhoz viszonyulunk”

– fogalmaz Brené Brown”

Egyébként is hajlamosak vagyunk egy-egy kudarcos helyzetben ezekhez a hiányzó puzzle-darabkákhoz nyúlni, és így „kirakni” a valóságot, de ha bejáratott narratívákat még valamilyen korábbi tapasztalás vagy trauma is előfeszíti („Nem kellek” „Nem szeretnek” „Nem vagyok érdekes”) akkor gyakorlatilag a pillanat törtrésze alatt egészítünk ki egyébként teljes ártalmatlan helyzeteket a legrosszabb forgatókönyvvé.

Ez, vagyis a történetgyártás egyébként – az egyéni torzítások mértékével nem számolva – alapvető emberi tulajdonság. A szerző ennek kapcsán Robert Burton neurológus, regényírót idézi, amikor azt állítja, hogy „az agyunk dopaminnal jutalmaz minket, amikor felismerünk és kiegészítünk mintázatokat. És nagyon hasonló a helyzet a fejünkben keletkező történetekkel is.” (…) Mivel késztetésünk van arra, hogy történeteket gyártsunk, ezért gyakran hiányos történeteket is elfogadunk, és azok szerint gondolkodunk” – írja könyvében Brené Brown.

Arccal a földön pillanat

Amikor megjelennek bennünk a kudarcos, nehéz érzések (harag, félelem, düh), az azokat kísérő fizikai tünetek (megfájdul a gyomrunk, elszorul a torkunk), ott fekszünk – ahogy Brené Brown fogalmaz – arccal a földön. Ezek azok a pillanatok, amikor elkezdjük pörgetni magunkban a saját kis filmünket, ami eltávolít a valóságtól. És ez az a helyzet (arccal a földön pillanat), amikor menekülés helyett érdemes kicsit jobban szétnézni, vagy még inkább belenézni abba az óriási szakadékba, ami a valóság és a fejünkben konstruált történet között tátong.

A bátor talpra állás folyamatának fontos lépése, hogy hajlandóak vagyunk a kettő közötti különbséget szemügyre venni, és kérlelhetetlen őszinteséggel vállaljuk saját magunk előtt, hogy mi ebben a valóság és a konfabulációnk közötti térben hogyan, milyen érzésekkel és előítéletekkel vagyunk benne.

Ez az a pont, ahol sokan megfutamodnak, ahelyett, hogy belesétálnának a saját történetünkbe, és kíváncsian fordulnának az érzelmeik felé. Pedig, ha már ebben a fájdalmas, „arccal a padlón” pillanatban megpróbáljuk az érzéseinket integrálni a gondolkodásunkkal és a viselkedésünkkel, az segíthet abban, hogy összerázódjunk a történeteinkkel – azokkal, amelyek ténylegesen, és nem csak a fejünkben léteznek.

Őszinteség és fájdalom nélkül nem fog menni

Ennek a folyamatnak azonban nélkülözhetetlen összetevője az őszinteség, és az, hogy le tudjuk választani a saját konfabulációinkat az igazságról, megengedjük magunknak azt a luxust, hogy az saját önvédelmi mechanizmusaink pajzsa nélkül vegyük szemügyre a történeteinket.

Ha beérjük azzal, hogy magunkat ócsároljuk, vagy egy kudarcunk minden érzelmi és járulékos felelősségét a környezetünkre, „arra a szemét főnökömre”, „a seggfej kollégára” stb. hárítjuk, akkor gyakorlatilag semmi esélyünk arra, hogy a kudarcunkból tanuljunk, és az annak során szerzett tanulságokkal felszerelkezve menjünk tovább. Ha – ahogy Brené Brown fogalmaz – megtagadjuk az érzelmi lényünket, akkor abból sosem lesz fejlődés. „Vagy belesétálunk a történetünkbe és birtokba vesszük az igazságot, vagy a történetünkön kívül éljük az életünket, érdemeinket bizonygatva. (…)

Amikor megtagadjuk a történetünket és eltávolodunk a nehezen elviselhető érzelmektől, azok nem tűnnek el; ehelyett birtokba vesznek és meghatároznak minket. Az a dolgunk, hogy ne tagadjuk a történteket, hanem nézzünk szembe a befejezéssel. Bátran álljunk talpra, ismerjük fel az eseményeket, rázódjunk össze az igazsággal, amíg el nem jutunk oda, hogy azt mondjuk, „Igen. Ez történt. És én fogom eldönteni, hogy végződjön a történet!”

– mondja Brené Brown.

Nem mindegy tehát, hogy mit kezdünk a kudarcaink során keletkező érzelmekkel: ledermedünk, felcsattanunk, aztán nyargalunk tovább, lehetőség szerint minél messzebb a tett helyszínétől. Vagy veszünk egy mély levegőt és felteszünk magunknak fontos kérdéseket, olyanokat például, hogy: „Mi történt itt?” „Mit érzek most?” „Mi talált el annyira, hogy így padlóra kerültem?” „Mit kellett volna másképp csinálnom?” „Mit tanultam a történtekből?”

Első Szaros Változat

Brené Brown nemes egyszerűséggel ESZV-nek, azaz „Első Szaros Változatnak” nevezi a kudarcaink nyomán megfogalmazódó történetet, aminek az eredményes kudarckezelés szempontjából hatalmas jelentősége van. Azért van jelentősége, mert ebbe a szerkesztetlen elbeszélésbe van beágyazva a válasz három életbevágóan fontos kérdésre. Ezért akkor és ott, „arccal a földön fekve” a legjobb, amit tehetünk, ha megfogalmazzuk, és ha tehetjük, rögtön le is írjuk az első, fejünkben körvonalazódó, nem feltétlenül szalonképes, de mindenképpen őszinte verziót.

A fenti, munkahelyi példánál maradva például lehetséges ESZV az, hogy senkit nem érdekel, amit csinálok és ez teljesen kiborít. Dühösnek, tehetetlennek érzem magam, az összes idióta elmehet oda, ahova gondolom. Utálom ezt az egészet.

Ha ezzel megvagyunk, tegyünk fel magunknak három kérdést:

  1. Mit kell még megtanulnom és megértenem a helyzetről?
  2. Mit kell még megtanulnom és megértenem a történetben szereplő többi emberről?
  3. Mit kell még megtanulnom és megértenem saját magamról?

És ez az a pont, amikor Brené Brown szavaival, elkezdünk összerázódni a történetünkkel, az által, hogy tudatosítjuk és bátran felvállaljuk a saját hibáinkat, balfácánságunkat, bukásainkat – és az érzéseinket.

„Ha az összerázódásból tanultakat beépítjük az életünkbe, családunkba, szervezeteinkbe, az ugyanazzal az eredménnyel jár, mint amikor a talajhoz tápanyagban gazdag humuszt adunk: fejlődést és még több életerőt jelent.”

„Leégett az istálló/most már látom a Holdat”

Meseszépen illusztrálja a kudarcokkal való bátor szembenézés lényegét az eredetileg Mizuta Masahide nevű költő tollából származó idézet, amit egy személyes élménye, egészen pontosan az édesanyja terápiája nyomán idéz a szerző.

Ha – Brené Brown édesanyjához hasonlóan – van bátorságunk szembenézni a kudarcaink nyomán keletkező érzésekkel – a félelemmel, a tehetetlenséggel, a haraggal, az nem kevés olyan pillanatot okozhat, amikor annyira kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, mintha azt kellene végignéznünk, ahogy porig ég a házunk. Ha ebben a helyzetben, arccal a földön csak annyit teszünk, hogy megfordulunk és körbenézünk, az már egy egészen más perspektíva, ami által esélyt adunk magunknak arra is, hogy a saját gondolatainkból épített ház fogságából kiszabadulva meglássuk az igazán jelentős, sokkal nagyobb és szebb dolgokat is.

„A világ legbátrabb tette nem más, mint az, ha megpróbáljuk elfogadni saját történetünket, és közben mindvégig képesek vagyunk szeretni önmagunkat” – összegzi a konklúziót Brené Brown, akinek Bátraké az erő című könyve megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest