Amikor a komfortzónánkról, illetve annak elhagyásáról beszélünk, akkor olyan helyzeteket képzelünk el, amikor egy kényelmes és ismerős szituációt egy kényelmetlen és ismeretlen helyzetre cserélünk. De mi történik akkor, ha az életünk már a komfortzónánkon belül is kezd kicsit kényelmetlenné, vagy még inkább élettelenné válni. Bakó Eszter, a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány pszichológusának írása.
A komfortzóna elhagyása. Korábban, ha erre a kifejezésre gondoltam, akkor olyan fogalmak jutottak eszembe, mint a szürke, unalmassá váló életvitel és hétköznapok megszokásából való kiszakadás vágya, illetve az ehhez szükséges bátorság, magabiztosság, vagy az önbizalom, mely ahhoz kell, hogy ismeretlen, kalandos, felfedezésre váró vizekre evezzünk.
Szállj le a döglött lóról!
Nemrégiben azonban a kezembe került Judith Sills: Szállj le a döglött lóról! A kényelem csapdája című könyve, és bár mostanában inkább szépirodalomból töltekezem szabadidőmben, ez a régi, (állítólag dakota eredetű) bölcsesség engem is megszólított. A könyv hatására „az áporodott kényelem” (azaz komfortzóna) felfogását illetően új összefüggésekre lettem éberebb, mind a személyes, mind pedig a szakmai életemben.
A komfortzónáról korábban a kényelmes, megszokott, biztonságos, – vagy annak vélt – langyos hőfokú élet és egyéb, ehhez kapcsolódó tevékenységek jutottak eszembe.
De hogy kerül a komfortzóna övezetébe egy eldöntetlen érzelmi dilemmában vergődő párkapcsolat, az elköteleződéstől való félelem feszültségkeltő állapota, a családi csörték, vagy egy elvesztett párkapcsolat veszteségében való megrekedés? Hogy jönnek ezek az első benyomásra is kényelmetlen, feszültséggel teli élethelyzetek összefüggésbe a komfort fogalmával?
Hogyan lehetnek kényelmesek ezek a kényelmetlen helyzetek?
Úgy, hogy az ismerős rossz az ismert világ burkának innenső oldalán helyezkedik el, és a burkon kívüli bizonytalan lét pedig fantáziánkban magában rejti a lehető legrosszabb – az eddigieknél sokkal rosszabb – kimenetelt.
Ahhoz, hogy elhagyjuk biztonságos, ám gyakran áporodott színtereinket, megszokottan rossz kapcsolati dinamikáinkat, végig kell menni egy magasban kifeszített kötélen, mely elvezet egy új világba, túl az érzelmi hárításokon és a zavarodottságokon, vagy éppen – csak hogy egy konkrét példát is említsünk – egy elvesztett kapcsolat fájdalmán.
A kötéltáncoláshoz azonban a tapasztalatlanoknak komoly tréningre van szükségük, illetve arra a bizonyosságra, hogy a legrosszabb esetben elkapja majd a védőháló.
Bátran szembenézni
Ahhoz, hogy belássuk, a ló, amire felültünk nem visz tovább, szükségünk van a szembenézés bátorságára, ehhez pedig egy nagy adag (lelki)erőre.
Amivel ugyanis szembe kell néznünk az a fájdalom, hogy valamit hátra kell hagynunk, ami sokáig hozzánk tartozott: legyen szó egy szeretett személlyel való kapcsolattartásról, egy életszerepről (pl. szingliség/vagy agglegénység/gyerekség felelőtlensége), vagy egy munkahelyről.
A fájdalmat tehát el kell fogadni, majd a maga valójában megélni ahhoz, hogy képesek legyünk a változásra. Ehelyett sok esetben inkább figyelemelterelő módszereket használunk, hogy tompítsuk azt, ami van – sok esetben ez éppen a veszteség fájdalma.
Azonban, ha nem veszek tudomást arról, ami már nincs, és ezzel a tereléssel próbálom meg csillapítani a veszteség fájdalmát, akkor sosem fog tudatosulni bennem, hogy valami, ami fontos volt és sokat jelentett számomra már nincs jelen a maga valójában az életemben. A valóság és a fájdalom elfogadása ilyen esetekben összetartozik.
Honnan tudjam, hogy „megdöglött”?
Természetesen az előbb felsorolt állapotok mindegyikének megvan a szerepe és a jelentősége az életünkben: a gyásznak is, az el nem köteleződésnek, a felelőtlen életnek és a családi veszekedéseknek is, valamint annak is, hogy küzdjünk egy kapcsolatért.
De miről ismerhetjük fel azt, hogyha az adott szerep, vagy helyzet, amiben vagyunk, az tulajdonképpen egy döglött ló nyerge, mely nem visz előre többé? Melyik az a pont, ahol beláthatjuk: nincs több értelme küzdeni egy kapcsolatért? Honnan tudjuk, mikor kell kirúgni alkalmatlan beosztottunkat?
Mikor jön el a pillanat, amikor abba kell hagyni a reménykedést a vágyott előléptetéssel kapcsolatban, és inkább más munkahelyen keresni a boldogulást? Honnan tudhatjuk, hogy biztosan Ő az igazi? Honnan tudhatnánk biztosan, hogy a kényelmi zóna, ahová befészkeltük magunkat, soha nem fog eleget adni abból, amire vágyunk, vagy amire majd szükségünk lehet?
Judith Sills a következők átgondolását javasolja:
– Keressünk életjeleket! Van-e érzelmi töltet, szexuális gyönyör, szellemi kapcsolat, kölcsönös segítségnyújtás, személyes elégedettség, intellektuális kihívás, vagy közös jövőkép? – Kevés olyan helyzet van, mely mindezeket felkínálja, de ha jelenlegi helyzetünkből ezek jórészt hiányoznak, akkor a kényelmi zónánk nagy valószínűséggel „halott”.
– Nézzünk körül! Néha a tudatalattink olyan döntéseket hoz, olyan viselkedésformákra indít, melyeket tudatosan soha nem ismernénk el. Érdemes ilyen szemmel is megfigyelni a döntéseinket és azokat az élethelyzeteket, amelyekbe belesodortuk magunkat.
– Milyen állapotban vagyok? – Ha az út, amelyen jársz, állandóan fájdalmat okoz Neked, az nem a te utad. Gondoljuk tehát végig: mennyi fájdalmat érzünk és mi az eredménye ennek a fájdalomnak?
– Mérjük fel, mi múlik rajtunk! Néha sokkal több, mint gondolnánk… A körülmények helyett érdemes magunkban is keresni a hibát.
– Tegyük fel magunknak a kérdést: Mindent megpróbáltunk? – Amikor Winston Churchill azt mondta, hogy „soha, soha ne add fel”, nem arra gondolt, hogy újfent adjunk pénzt drogfüggő bátyánknak annak reményében, hogy elvonóra megy, hogy mindig találjunk valamit, amit valakiért tehetünk.
„Nem feladni” sokszor azzal jár és azt jelenti, hogy elfogadom a valóságot, és elengedek bizonyos dolgokat. Az én tolmácsolásomban Churchill üzenete a következő: sose adjuk fel az életbe és magunkba vetett hitet, amiatt, mert valami elmúlt, ami sokáig az életünk része volt és most még nagyon fáj.
– Mit mondanak azok, akikben megbízunk? Ha a kényelmetlenné vált komfortzónánkon belül nem nagyon találunk életjelet, akkor érdemes erről a helyzetről egy hozzánk közel álló, ám a helyzetet kívülről szemlélő bizalmasunkat is megkérdezni.
– Mikor éreztük utoljára jól magunkat? A komfortzóna átalakulásának, kiüresedésének egyik jele a fájdalom jelenléte, ugyanakkor az öröm hiánya is arra figyelmeztet, hogy ideje kicsit kényelmetlen helyzetbe hozni magunkat.
Szembenézni a fájdalommal
Ahhoz, hogy megválaszolhassunk magunknak a kérdést, “Honnan tudhatom, hogy a ló megdöglött?” ajánlatos módszeresen átgondolni a fenti szempontokat. Az is lehet, hogy a felsoroltak közül egy fog újra meg újra jelentkezni a tudatunkban. Az értékelés hónapokig is eltarthat, de percek alatt is elvégezhető.
Bárhogy is alakul, ne próbáljuk meg mindenáron elkerülni és tagadni az átgondoltak alapján levont következtetéseinket. Ha ellenállunk a csábításnak, és a valószínűtlen menekülési tervekről szövögetett ábrándozás helyett képesek vagyunk szembenézni a fájdalommal és azzal, ami már nincs, akkor szabaddá válunk arra, hogy tétjeinket egy halott ló helyett önmagunkra és életünk jelenére, aktuális lehetőségeire helyezzük át.
A cikk a Jólélek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, az Alapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz itt, itt, itt és itt.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.