Bevallom, hosszú évek óta fogadtam már minden évben március 8-án a köszöntéseket, mire egyáltalán megtudtam, mi is ennek a nagy nemzetközi ünneplésnek a gyökere. A nőnap ugyanis eredetileg nem egy virággal-bonbonnal kedveskedős ünnep volt: azt a napot jelölte, amelyen 1857-ben negyvenezer New York-i, textiliiparban dolgozó munkásnő lépett sztrájkba a bérek egyenlőségéért, fontos lépést téve ezzel az egyenjogúság felé.

Persze, erről ma már kevesebbet hallani: a legtöbben fáradtan legyintenek, ha szóba kerül a feminizmus, a nők egyenjogúságáért vívott küzdelmek. A nárcisztól és fréziától illatozó nőnapi köszöntések mellett egyre gyakoribbak a kritikus hangok is: miért csak a nőknek jár össznépi ünneplés? Hol maradnak a férfiak? Miért övezi kevesebb figyelem az ő nemzetközi napjukat, november 19-et? És a másik oldalról: ugyan, mit akarnak még a férfiak, amikor így is övék volt az elmúlt több száz év?

Mondjuk ki!

Vajon jogosak ezek a kérdések? A maguk módján tulajdonképpen igen. Csak éppen meglapul bennük az az attitűd, ami olyan jellemző napjainkban: hogy nők és férfiak továbbra is úgy tekintenek egymásra, mint két szemben álló hadseregre, akiknek meg kell vívniuk egymással… Miért is? A figyelemért? Egyenlőségért? A problémáik megoldásáért? Igen. Csakhogy a férfiak és a nők – mi vagyunk.

És ebbe a „csatába” senki nem fog felülről beavatkozni, elsimítani az ellentéteket, megválaszolni a kérdéseket: erre kizárólag mi, együtt vagyunk képesek. Nem lesz győztes – az egyetlen mód, ahogyan mindannyian nyerhetünk, az, ha végre megtanulunk odafigyelni egymásra, meghallani a másikat; és nemcsak mint férfit vagy nőt, hanem mint magát az embert.

Mert mondjuk ki: abban, ami most van, sokan nem vagyunk boldogok. Ki így, ki úgy, de az élete valamely szakaszában biztosan találkozott már azzal az érzéssel, hogy pusztán a női vagy férfi mivolta hátrányos megkülönböztetést, előítéletes megjegyzéseket, gúnyos pillantásokat váltott ki. Nőkkel és férfiakkal szemben is elvárások halmaza szövi át a társadalmi interakcióinkat, és jaj annak, aki ezeknek nem felel meg.

Már nem vesszük észre mögöttük az egyént: a fiút, aki minden sztereotípia dacára elhasal matekból, a lányt, aki élére áll minden kezdeményezésnek, és fantasztikus vezetői képességekkel bír. A férfit, aki szeretne otthon maradni a gyerekeivel, a nőt, aki huszonöt éve balesetmentesen vezet. Azt, aki nem “tipikus” férfi vagy nő, hanem egyszerűen: önmaga.

A fiúk jól vannak – nem, bocs, mégsem

Vegyük például a férfiakat. Ha a nők (sokszor mindennapos) küzdelmeire sokan legyintünk, hát a férfiak problémáira még többen; hiszen férfinak lenni azt jelenti, hogy a nemek harcában a “nyerő” oldalon állunk, nem igaz? Nem bizony. Férfiként is rengeteg olyan elvárásnak kell megfelelni, amely nemcsak hogy az emberi pszichétől idegen, de egyenesen képes arra, hogy megbetegítsen. Mert “a férfi az legyen férfi”: erős, magabiztos, versengő, aki semmilyen körülmények között sem gyengülhet el, zuhanhat össze, pláne nem sírhat.

Az, hogy a férfiakat egészen kicsi koruktól kezdve (mert “egy nagyfiú nem bőg, mint egy kislány”, ugyebár) ilyen üzenetekkel bombázzuk, oda vezetett, hogy mára nem csupán kifejezni, de megélni, egyáltalán felismerni is sokkal nehezebb lett számukra azokat az érzelmi működéseket, amelyek nem felenek meg a hagyományos férfiszerepre irányuló elvárásoknak.

Ez pedig az adatokban is megmutatkozik: a férfiak körében sokkal magasabb számban fordul elő kezeletlen depresszió, és sokkal többen követnek el közülük öngyilkosságot is, gyakran az észrevétlenül maradt pszichés problémák okán, amiknek a legyőzéséhez féltek segítséget kérni.

A riasztó statisztikákra hívta fel a figyelmet az APA, az Amerikai Pszichológiai Társaság is 2018-ban, amikor új irányelveket fogalmazott meg a szakemberek számára a fiúk és férfiak kezelésére nézve. A szervezet szerint ugyanis elérkeztünk oda, hogy a hagyományos férfiszerephez kapcsolódó elvárások, például a gyengeség és más “nőies” jegyek elutasítása, ezzel szemben pedig a teljesítmény és a versengés dicsőítése mára szó szerint mérgezővé vált a férfiak lelki egészségének szempontjából.

Az APA irányelveinek megjelenése pedig nem csupán szakmai körökben számít nagy horderejű lépésnek: ennek nyomán készítette el az egyik legismertebb borotvamárka, a Gillette reklámját, amelyben a toxikus maszkulinitás problémájára próbálták felhívni a figyelmet.

Olyanok meg ilyenek

A Gillette reklámja, amelynek az üzenetét nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy ideje újra átgondolnunk, mi is az a bizonyos “férfiasan tökéletes”, mind a ma élő férfiak, mind pedig a holnap férfijai érdekében, óriási port kavart. A leggyakoribb vád ellene az volt, hogy a reklámfilm egyenlőségjelet tesz a hagyományos férfiszerep, és az erőszakos, valóban mérgező “férfiasság” közé – és persze felbukkant az érvek között az is, hogy a márka részéről nem volt ez több, mint profithajhász húzás. Ám extra profit ide vagy oda, a reklám azt a cél már biztosan elérte, hogy még többen szereztek tudomást a férfiszerepet övező problémákról. És még valamit: megmutatta, milyen erősen és mélyen gyökerezik a gondolkodásunkban a hagyományos nemi szerepekhez való ragaszkodás.

Ennek a ragaszkodásnak a gyökere sokszor olyan mélyre nyúlik, hogy nem is vesszük észre. A Gillette reklámját látva felháborodva gondolhatjuk, mi aztán sosem néznénk tétlenül, ahogy két kisfiú püföli egymást, miközben azt kiabálják: “úgy ütsz, mint egy lány!”. De vajon tényleg nem? És még ha száz százalékig biztosak vagyunk abban, hogy szétválasztanánk őket, vajon arról is beszélgetnénk velük utána, miért számít sértésnek az, hogy “mint egy lány”?

Arra, hogy milyen erőteljes tükröt mutatnak a szavaink a saját, illetve a másik nemről bennünk élő, sokszor erősen sztereotip képnek, jó példa egy szintén piacvezető márka, az Always 2014-es, #MintEgyLány kampánya. Egyik videójukban arra kértek lányokat, fiúkat, férfiakat és nőket, mutassák meg, milyen az, ha úgy futnak, ütnek, dobnak, “mint egy lány”.

“Külön minden keretben, már az ecsetben”

Ahogy talán nem is túl meglepő, a videó szinte minden szereplője a “mint egy lány” eltúlzott, kényeskedő, nyafka formájában mutatta meg, amit kértek tőle. A felvétel (számomra legalábbis) egyik legkedvesebb pillanata, amikor egy tizenéves kisfiút kérdez meg a rendező: “Gondolod, hogy az, amit csináltál, megsérthette a húgodat?”, aki habozás nélkül rávágja: “Nem! Vagyis igen. A lányokat. De nem a húgomat…” Az utolsó mondat végére azonban már elhal a hangja, mert ő is érzi, hogy ez az érvelés bizony sántít. A nemi szerepekkel kapcsolatos “beidegződéseink” akkor is ott bujkálnak a szavainkban, amikor azokat minden sértő szándék nélkül, szinte reflexszerűen mondjuk ki: akkor is, amikor csendre intünk egy kislányt, mert “egy nőnél nem szép, ha hangoskodik”, de akkor is, amikor azzal vigasztalunk egy kisfiút, hogy “katonadolog, majd elmúlik”.

De akkor is, amikor egy kislányt csak azért dicsérünk meg, mert “milyen szép”, és sokkal ritkábban, vagy éppen soha azért, mert okos, vagy ügyes. A szavakon túl pedig a viselkedésünkbe is beágyazódik a szerepeknek való megfelelés és megfeleltetés kényszere: egy lány nem viselhet sötét színű ruhát, és nem focizhat, egy kisfiúnak pedig nem vesszük meg a babakonyhát, hiába az a szíve vágya, mert az “lányoknak való” (miközben egyébként a fél világ lelkesen főz Jamie Oliver, Gordon Ramsay és más férfi sztárséfek receptjei alapján – de ez már egy másik történet).

Szerep-ketrec

Ezek a szavak és viselkedések azok, amik sokkal többé teszik a nemi szerepeket, mint egyfajta keretté, amihez rugalmasan alkalmazkodhatunk: így lesz a keretből ketrec, ami börtönbe zár. Olyannyira, hogy sokszor észre sem vesszük, csak csináljuk, mert ezt tanultuk, ezt mondták, és különben is, mindenki más így csinálja.

Alan Berkowitz, az ismert szociálpszichológus egy 2010-es tanulmányában szemléletes adatokkal érzékeltette ezt a jelenséget, amelyet ő pluralistic ignorance-nek, azaz közösségi nemtudásnak nevez. Adott egy főiskolás fiúkból álló közösség, amely az “igazi” férfiaknak megfelelő normák alapján működik: mértéktelen alkohol- és szerfogyasztás, szexről való, jellemzően a nőkre nézve megalázó beszélgetések ismétlődésében.

Mindenki csinálja – csak éppen titokban mindenki szenved tőle, és amikor egyénenként megkérdezik őket, egyöntetűen azt mondják, szeretnék, ha abbahagyhatnák, mert valójában csak azért csinálják, mert félnek, enélkül nem fogadná el őket a közösség.

“Leegyszerűsítve: a férfiak többsége egyáltalán nem ért egyet azzal, amit arról tanítottak nekünk, hogyan legyünk férfiak – mégis hallgat” – írja Berkowitz. “Hogy miért? Mert tévesen azt feltételezzük, hogy a többi férfitársunk szerint minden rendben van, és félünk, mi történne, ha kimondanánk az igazat.”

Te is? Én is! Mi is!

Mi történne, ha kimondanánk az igazat? Ha mindenki, aki nem szeretne megfelelni a hagyományos nemi szerepekkel kapcsolatos elvárásoknak, egyszerűen úgy kezdene élni, ahogy neki tetszik – és ezt ki is mondaná? Biztos, hogy lennének olyanok, akiknek ez nem tetszene. Aki továbbra is hajtogatná, hogy “demárpedig” egy igazi férfi nem sír, és egy igazi nő nem karrierista. De lehet, hogy sokan lennének olyanok is, akik megkönnyebbülten sóhajtanának fel: te jó ég, te is? Én is!

Ha valamilyen jó dolgot elért a fenti két videó, vagy a nemi szerepekkel kapcsolatos bármilyen párbeszéd, az valószínűleg az, hogy láthatóvá vált, hogy akár férfiak vagyunk, akár nők, mindannyian küzdünk időről időre a környezetünk, a társadalom nemünkkel kapcsolatos elvárásaival. És ez a küzdelem sokunkat elkeserít, és boldogtalanná, sőt, olykor beteggé tesz. Ez pedig fontos találkozási pont lehet, hogy észrevegyük végre: ez ellen csakis együtt tudunk bármit is tenni. Ha közösen, egyesült erővel elkezdünk jobban odafigyelni a szavainkra, a viselkedésünkre, az üzeneteinkre, és egyáltalán: a másikra.

Nőnap alkalmából, de akár bármelyik másik napon, lássuk meg egymást igazán!. A szerepek mögött az embert, aki talán nem a hagyományos módokon lenne igazán boldog, akár nő, akár férfi. Engedjük meg neki! És magunknak is.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest