Egy csodálatos elme harca önmagával – A Vezércsel című sorozat üzenetei a pszichológia vetületében

A sakktábla nyolcszor nyolc négyzetből felépülő, lenyűgöző világában tanúi lehetünk akár a legbriliánsabb elmék egymásnak feszülésének is. Ennek ellenére ez sajnos mégsem az a sport, amely emberek tízezreit vonzza a képernyők elé. Épp ezért volt meglepő, amikor a Walter Trevis azonos című, 1983-as regényét feldolgozó, s egy fiatal sakk-géniusz történetét bemutató Vezércsel (The Queen’s Gambit) nemcsak, hogy egy hónap alatt több mint 62 millió háztartás lakóit ültette le a TV-készülékek elé, de elhozta a hobbisakkozás reneszánszát is. A sorozat sikeréhez valószínűleg a lenyűgöző kosztümök, a „glamour-hangulat” és a parádés alakítások mellett a megannyi feszítő pszichológiai vetület és a velejáró érzelmi hullámvasút is nagyban hozzájárul. Most egy cikk erejéig megpróbáljuk bemutatni és feldolgozni ezeket a lélektani kérdéseket.

Fotó: itt.

Vezércsel, avagy egy stílusos sakknyitány

Figyelem, a lenti bekezdésekben a cselekmény részleteit is taglaljuk!

A sorozat a vezércselhez hasonló erős nyitással indít, és egyből a gödör legmélyébe enged bepillantani. Akkor is, ha ebben a veremben egy párizsi luxushotel díszletei sejlenek fel és egy szobainas ideges kopogása visszhangzik a sötétben. Luxusgödör – gondolhatnánk, de amikor a főhősnő, Beth (Anya Taylor-Joy) szinte fuldoklóként felbukkan a kádból, és sikertelen kikecmergési kísérletét üres üvegek csörömpölése kíséri, ráébredünk: a csillogás és csodás helyszín ellenére is a saját poklában kapkod levegőért. Ezt az érzést csak tovább erősítik a gyanús zöld kapszulák, amelyeket egy feles kíséretében gurít le, mielőtt elegáns ruhában, minden fájdalmát és belső küzdelmét fedő, tökéletes sminkkel kiviharzik a szobájából, hogy elinduljon – mint ahogy azt később megtudjuk – élete egyik legfontosabb játszmájára.

Ezen a ponton hátramenetbe kapcsol a narráció, és egészen Beth gyermekkoráig tolat, hogy bemutassa, miként ásta maga köré a gödröt, amiben van, hogy aztán, mikor ezt megértettük, a fotósoktól hemzsegő, zsúfolt párizsi szálloda-teremből folytatódjon a történet, és kiderüljön, végleg betemeti-e őt a verem széléről záporozó föld, vagy sikerül kijutnia belőle.

Csöbörből… gödörbe

Az első félórában szembesülünk azzal is: Beth 9 évesen egy autóbalesetben elveszítette édesanyját. Később emlékvillanásokból kiderül, hogy a nő matematikából doktorált, de paranoiája az akadémiai magaslatokból egy eldugott lakókocsi gyomráig üldözte. Lányát pedig olyan „jó tanácsokkal” látta el, miszerint a legerősebb ember az, aki nem fél egyedül lenni. Nem is meglepő, hogy noha Beth néhány karcolással megúszta a balesetet, az azt megelőző évek, hetek és percek pszichés traumák sokaságával puhították fel a földet körülötte saját poklának megásásához.

Ezt már az árvaházban láthatjuk, ahol egy empatikus igazgatónő, mély erkölcsi nevelés, és a vitaminok mellé előírt szorongáscsökkentő-nyugtató tabletták várják. A bevezetőből már ismert zöld kapszulák, amitől Beth furcsán érzi magát, de mégis egyre erősebben vágyik az általuk nyújtott bódulatra. Megdöbbentő, sőt sokkoló látni, ahogy egy kislány cukorkaként tömi magába a gyógyszert. Míg eleinte „csak” egyetlen barátjánál követelőzve igyekszik még többet szerezni, később saját életét kockáztatva próbál hozzájutni a készlethez. Olyan viselkedésminták ezek, amelyeket más filmekben inkább felnőtt drogfüggőktől látunk.

Bár az életének célt ad, a függőségén tovább ront a sakk iránti rajongás – és az azt egymagában űző idős gondnokkal, Mr. William Shaibellel való találkozás. A lány kivételes tehetsége révén hamar kinövi a kis alagsori asztalt. Közben azonban úgy véli: a kis zöld bogyók segítenek neki könnyebben előhívni, és fejben újra lejátszani a korábbi mérkőzéseket, megérteni a mintákat, és villámgyorsan fejlődni. Elismerem, eleinte fennakadt a szemem, amikor Beth elméje a gyógyszermámorban töltött éjszaka közepén a plafonra vetítette a sakktáblát, hogy a lány ezer és ezer lépésvariánst teszteljen.

Megannyi kutatás alátámasztja azonban, hogy ez az egyedi művészi megoldás nem is áll olyan távol attól, ahogy a sakk-nagymesterek képesek átlátni a táblát. Ezek a kutatások ugyanis igazolták, hogy a sakkmesterek rendkívül gyorsan, néhány pillantással képesek az átlagnál jóval több vizuális információt kivonni a térből, és ezzel párhuzamosan szintén jóval nagyobb mennyiségű információt előhívni a memóriájukból az adott szituációban lehetséges lépésekre vonatkozóan.

Beth pedig, azáltal, ahogy a megannyi lépési lehetőséget maga előtt látja, egyúttal memorizálja is azokat, és a későbbi játékok során rendkívül hatékonyan tudja őket hasznosítani.

Egy lépés előre, kettő hátra

Beth árvaházi kalandjai örökbefogadásával érnek véget. A depressziós és enyhén alkoholista, de a maga módján gondoskodó Alma veszi magához a csendbe és az érzelemkifejezéstől mentes világába burkolódzó lányt. Alma nem a hagyományos (vagy bármilyen) értelemben vett „jó anya”. Valószínűleg mégis ő az, akire Bethnek ebben a szakaszban szüksége van, hiszen az ő segítségével léphet be a versenyzés világába.

A középkorú nő nem sietteti Beth-t az érzelmi kibontakozásban. Nem irigykedik rá, amiért ő – vele ellentétben – beteljesítheti álmait, és kételyek nélkül hisz és bízik nevelt lányában, legyen szó annak zsenialitásáról, vagy magánéletében hozott döntéseiről.

Alma, Beth mindenekfelett racionális, rideg édesanyjával ellentétben érzelmes, aki gyakrabban hallgat a szívére, mint az eszére. Ő tanítja meg Bethnek, hogy nem minden tudás szerezhető meg a könyvekből, s így a sakkról egyébként vajmi keveset tudó Alma által válik Beth a tapasztalataiból hatékony intuíciót építő, az ellenfeleket rendre kiszámíthatatlan lépésekkel meglepő versenyző.

Az élet azonban rendkívül rövidre vágja ezt a lassan szőtt fonalat kettejük között, és Beth magára marad. Az édesanyájától hozott minták és tanácsok alapjára a megannyi veszteség és nehézség téglaiból rakott fal ezzel az utolsó gyász-elemmel lesz teljes. Noha Beth sorra nyeri a versenyeket, nincs többé semmilyen fék, amely visszatartaná az önpusztítás felé vezető, zöld kapszulákkal és alkoholmámoros estékkel kikövezett úton. S míg ő sorra dönti le a női sakkozók elé magasodó, korábban sziklaszilárdnak hitt falakat, ez az őt körülvevő, fájdalomból épült fal bevehetetlennek bizonyul mindazok számára, akik segítő kezet, törődést, barátságot, kapcsolatot kínálnának neki. Az alkoholban úszó éjszakák – és nappalok – azonban a játékára is rányomják a bélyegüket, amely a nyitójelenet párizsi incidensében csúcsosodik ki.

Innen szép nyerni

Ebből az állapotból rángatja ki a semmiből felbukkanó, egykori árvaházi barátnő, Jolene. Ő az, aki rávilágít a gödörre, amelynek hasonlatára eddig építettünk: „úgy fest, egy kics*szett gödör legalján ücsörögsz. Es nekem nagyon úgy tűnik, hogy te magad ástad. Azt tanácsolom, hagyd abba az ásást.” Végül sorozat talán legszívbemarkolóbb pillanatai segítenek Bethnek letenni az ásót: Jolene ugyanis Mr. Shaibel halálhírével érkezett. Beth a temetés után, az árvaház rideg alagsorában szembesül vele, hogy a gondnok egy egész falat szentelt a róla készült újságkivágásoknak, közepén kettejük egyetlen közös fotójával. A lány ráébred, mennyire hátrahagyta az őt felemelő gondnokot; Mr. Shaibel mégis zokszó nélkül, a krétaporos alagsorban élte le életét, míg ő a fél világ legfényűzőbb szállodáiban tivornyázott.

Ez az a pont, ahol Beth igazán felébred. Ahol a megannyi rossz tanács, hibás döntés és elpazarolt év után végre tiszta fejjel tud gondolkodni. Ahol abbahagyja mások kihasználását. Ahol talán kezdi érezni mindazok fájó hiányát, akiket az évek során kemény szavaival és érzelemmentes viselkedésével ellökött magától. Ahol először mer elfogadni segítséget egy baráttól, hogy mégis megvalósíthassa az álmát és legyőzhesse Borgovot. És ahol végre hajlandó megfogni mindazok kezét, akiket korábban ellökött, s akik mégis lenyúltak érte a gödör mélyére, hogy aztán ezek az emberek a mélyből egyenesen a csúcsig repítsék.

Szinte fájóan nyilvánvaló, hogy Beth valódi sikere nem a sakkvilág totális dominálása. Az igazi győzelem, hogy már nem ás tovább, hogy elmeneküljön egy számára kiszámíthatatlan világból. Hogy ráébred, nincs szüksége a zöld kapszulákra ahhoz, hogy átlássa a sakktáblát – és valószínűleg sosem volt.

Hogy nem csak saját magáért, nem csak a 64 négyzet által közrefogott biztonságos világért játszik. Hogy már nincs szüksége a falra, amelyet maga köré épített. Hogy feleszmél: édesanyja tévedett, s a magány talán kívülről felvértezi a fájdalom ellen, de az élet legszebb pillanatait csak akkor élheti meg igazán, ha vállalja az emberi kapcsolatok törékenységében rejlő gyengeséget. És végül ez az a pont, ahol már nem érdekli a pénz, a csillogás, az elismerés, a győzelem. Ahol a kamerák kereszttüze és az otthon rá váró üdvrivalgás helyett – mintegy szimbolikus főhajtásként Mr. Shaibel emléke előtt – leül a parkban játszó idősek közé sakkozni. Nem azért, hogy dominálja a táblát. Hanem, hogy játsszon.

A zsenialitás és az őrület határmezsgyéjén

Beth küzdelme és sikere a függőségével szemben a mentális betegségek és a zsenialitás közti gyakran feltételezett kapcsolat fénytörésében még jelentősebbnek tűnhet. Erre világít rá a sorozatban az egyik újságíró, aki megjegyzi: „a kreativitás és a pszichózis gyakorta kéz a kézben járnak. Vagy, ha úgy tetszik, a zsenialitás és az őrület.„

A zsenialitás és a függőségek vagy épp a pszichózis kapcsolatát korábban már megannyi film és sorozat feldolgozta – Dr. House, Elementary, Egy csodálatos elme… Sőt, ha tankönyvszerűek akarunk lenni, igazság szerint már az ókori görögök is említést tettek róla. Számukra mind az őrület, mind a rendkívüli kreativitás „az istenek érintésének jele” volt, s ezt Arisztotelész öntötte szavakba: „nincs lángelme egy csipetnyi őrület nélkül.” Ugyanakkor az e kapcsolatot alátámasztó tudományos eredmények a mai napig igencsak ellentmondásosak.

Dr. Albert Rothenberg például több mint 100, díjakkal elhalmozott neves irodalmárt, és 45 Nobel-díjas tudóst interjúvolt meg, hogy ezt az összefüggést kutassa. Végül arra jutott, hogy a köreikben előforduló enyhe személyiségzavarok és függőségek aránya nem magasabb az átlag amerikai és európai aránytól. Sőt, egyikük sem mutatott súlyos személyiségzavart vagy pszichózist. Dr. Rothenberg szerint inkább azért vagyunk hajlamosak ezt a hamis-pozitív kapcsolatot észlelni, mert mind a géniuszok, mind a pszichózissal küzdők a megszokottól eltérően gondolkodnak.

Ahogy azt a University of Iowa-n oktató Dr. Nancy Andreasen szépen megfogalmazza: „Néhányan látnak dolgokat, amiket mások nem, és igazuk van, ezért kreatív zseniknek hívjuk őket. Néhányan pedig látnak dolgokat, amiket mások nem, de tévednek, így mentális betegségben szenvedőknek hívjuk őket. Néhányan pedig, mint az Egy csodálatos elme John Nash-e, mindkettőt látják.” És sokáig félő, hogy Beth is ezen az úton jár.

Külső környezet vagy öröklés?

Beth esetében azonban egy másik, sokkal megkerülhetetlenebb tényező is szerepet játszik: a genetika. A fent említett újságíró felveti, hogy Beth zsenialitása mögött talán apophenia rejlik. Ez lényegében a randomnak tűnő dolgok közötti mintázatok felismerését jelenti, amely az ő esetében a lehetséges lépések és következményeik gyors átlátását jelentik. Ugyanakkor megannyi kutatás rávilágított az apophenia és a pszichózis közti kapcsolatra, vagy épp a sokszor egy egész családfát érintő kivételes kreativitás és a mentális betegségek közti kapcsolatra. Sőt, egy 2011-es, 300000 mentális betegséggel küzdő személyt és testvéreiket vizsgáló svéd tanulmány eredményei arra utalnak, hogy a gének, amelyeknek kreativitásunkat köszönhetjük, könnyedén lehetnek báránybőrbe bújt farkasok, akik a pszichózis kiváltásában is szerepet játszhatnak.

Ahogy arra a University of Minnesota kutatója, Rachel Grazioplene is felhívja a figyelmet, az apophenia, optimális szinten, akár előnyös is lehet, hisz a zsenialitás vonásait mutatók egyik legfontosabb képessége, hogy átlátjak a komplex, másoknak sokszor randomnak tűnő mintázatokat. Ugyanakkor, ahogy arra a fent idézett Dr. Nancy Andreasen emlékeztet, az egyensúly felbillenése borzasztó következményekkel járhat.

Dr. Andreasen erre az Egy csodálatos elme című filmben bemutatott, pszichózissal küzdő zseniális matematikus, John Nash esetét hozza fel: amikor Nasht egy matematikus kollegája meglátogatta a kórházban, döbbenten kérdezte: „Hogyan lehet, hogy egy olyan matematikus, mint te, aki az érvelés és a logika elkötelezett híve vagy, képes voltál elhinni, hogy a földönkívüliek üzennek neked?” Erre Nash így felelt: „Azért, mert a gondolatok a földönkívüli lényekéről ugyanazon a módon jöttek, ahogy a matematikai áttöréseim. Szóval komolyan vettem őket.”

Az győz, aki felismeri a kapaszkodót

Beth édesanyjának karaktere szintén bemutatta, hova vezet az apophenia esetében a nem optimális szint. Olyan kapcsolatok, mintázatok, összeesküvések észleléséhez, amelyek a valóságban nem léteznek – mint a genetikai alap nélküli kapcsolat az őrület és a zsenialitás között. Ugyanakkor Beth esetében az édesanyjától hozott genetikai örökség könnyedén lehetne a veszte is. Különösen akkor, ha hozzávesszük a megannyi traumát, az alapvetően lobbanékony temperamentumát és az élet igazságtalanságai ellen kiváltott dühöt, amelyet oly gyakran látunk átsuhanni már a gyermek Beth arcán is. Az Alma által nyújtott – noha sajátos – gondoskodás, és a Beth-t körülvevő megannyi barát, mentor, példakép – sőt, ellenfél – valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Beth végül képes volt ellenállni a könnyebb, lejtős útnak, amit a függőség kínált, és amelynek alján a lassú megőrülés várta volna.

És bár gyermeki magányában berántotta a sakk a gödörbe, éppen annyira a felszínen is tartotta. A kiszámíthatóságot jelentette számára egy kusza világban, amely egyik pillanatról a másikra állt a feje tetejére körülötte. Ez később, egy már híres sakkozóként adott nyilatkozatából szivárog át igazán: „A sakk nem mindig a versengésről szól. A sakk gyönyörű tud lenni. Először a tábla vonta magára a figyelmemet. Egy egész világ, mely mindössze 64 négyzetből áll. Biztonságban érzem magam benne. Kontrolálni tudom. Uralni tudom. Ráadásul kiszámítható, így ha veszítek is, csak önmagamat okolhatom.”

A Vezércsel egy kreatívan felépített, lenyűgöző díszletekbe és szimbolikus jelentéssel bíró kosztümökbe öltöztetett történet arról, hogy megéri a rögösebb utat választani, de érdemes számolni vele, hogy ezen az úton a siker kapuja előtt sokszor saját magunkkal kell megküzdenünk – amihez egyáltalán nem szégyen segítséget kérni. Ki tudja, a küzdelem végén lehet, hogy rájövünk, hogy mindaz, amit a kapu mögött remélünk találni, fabatkát sem ér azokhoz a kapcsolatokhoz képest, amelyekkel az úton körülvesszük magunkat.