Szívvel-füllel jelen lenni, „kulcsrakész” bölcsességek nélkül – A vigasztalás lélektana

Szerző: | 2019. 11. 12. | Test&Lélek | Olvasási idő: 15 perc

Ravasz László néhai református lelkész mondása szerint Isten patikájában két orvosságot árulnak: a vigasztalást és a bátorítást. E kurta portékalajstromból kiderül, hogy a kettő nem ugyanaz – de vajon mi a különbség? Miben több a vigasz a csillapodásnál, a vigasztalás a buzdításnál? Mi történik a testünkben a vigasztalás hatására, miért veszedelmes a „koravigasztalás”, és hogyan nyújthatunk tényleges vigaszt bánatos embertársunknak?

A pszichológia a vigasztalást a proszociális viselkedések közé sorolja, a társas kompetencia egyik magatartásformájaként tartja számon. A törődésnek ez a módja kölcsönös egymásrautaltságunk egyik legintimebb megnyilvánulása, a kötődés egyik kiapadhatatlan forrása. Az is csodálatos a vigasztalásban, hogy egyáltalán nem csak az emberi fajra jellemző: az empátia alapú vigasztalásnak egyetemes neurobiológiai háttere van, ami független az intelligenciaszinttől. Minden életre szánt teremtményben ott a magva a törekvésnek, hogy a sebezhetőség kínzó tapasztalatára gyógyító módon reagáljon.

Vigasz? Mi az?

Minden vigasz megnyugvás, de nem minden megnyugvás vigasz – valahogy így lehetne röviden összefoglalni azt a komplex jelenséget, amit mindenki megtapasztal a maga bőrén. Bár A magyar nyelv értelmező szótára szerint a vigasz „olyan személy, dolog vagy esemény, aki, amely valakinek búját, szomorúságát enyhíti vagy elűzi”, érezzük, hogy

noha sokminden hozhat átmeneti enyhülést zaklatott lelkünknek, a vigasz valahogy csontig hatóbb és tartósabb annál, mint amit egy szelet süti, egy forró fürdő vagy egy kiadós őszi séta adhat.

Rögtön felsejlik a finom különbség, ha ezúttal az angol nyelvet hívjuk segítségül: a comfort kifejezés főnévként kényelmet, igeként (to comfort someone) vigasztalást jelent. Bár van némi hasonlóság egy kényelmes fotel nyújtotta elégedettség-érzés és a vigasz között, utóbbi egy olyan, összetettségében is harmonikus lelkiállapot, amely a csillapodástól kezdve az örömön, a megbékélésen át a biztonságig számos pozitív érzelmet magában foglal.

A vigasztalás egy szándékos, adott célra irányuló, kapcsolatban megvalósuló folyamat, amiben így vagy úgy, vigasztaltként vagy vigasztalóként, de részt veszünk. Ideális esetben az érzelmekről szól, és mindig része a kapcsolat, így a teljes lényünkre hat: ezért teljesebb a vigasz, mint a megnyugvás. Ezért lehet egészen döbbenetes vigasztaló ereje az érzelmek birodalmában oly otthonos zenének és az Istennel bensőséges kapcsolatként megélt hitnek, vallásosságnak is. Míg nyugtalanság ellen bevált stratégia lehet számos egyedül végzett tevékenység, mint a testmozgás, a relaxáció, békét sugárzó képek vizualizációja vagy pár légzőgyakorlat, az egész bensőnket megrázó szomorúságból, a sajgó bánatból, a bénító gyászból néha csak úgy kecmereghetünk ki, ha a gyógyulás útján tett erőtlen lépteinket egy szeretetből mellénk szegődő útitárs (nem tanácsadó!) segíti. De mit is „művel velünk” valójában az, aki vigasztal?

Együttérezni létszükséglet

A vigasztalás, vagyis a bajban lévő társra irányuló, megnyugtató kapcsolat alapja az empátia, a beleérző képesség. A vigasztalás nem pusztán önzetlen, jótékony cselekedet, hanem szükséglete is minden résztvevőnek: a vigasztaló, aki empátiája révén átérzi szenvedő társa fájdalmát (úgynevezett empátiás distresszt él meg), ösztönösen enyhíteni szeretné azt. Az együttérzés azonban még nem elég: szociális készségeink fejlődése során, elsősorban a szüleinkkel, majd a kortársainkkal való interakciókban el is kell sajátítani a vigasztalás művészetét.

A vigasztalás leginkább az anyai gondoskodás jegyeit hordja magán, ami nem csoda, hiszen életünk legkorábbi szakaszában szinte minden nap vigasztalásra szorulunk, mivel csecsemőkorban a szükségleteinket csupán sírással tudjuk jelezni.

Hogy az édesanya ráhangolódik gyermeke igényeire, és igyekszik őt mielőbb megnyugtatni, azt a csoporttúlélés is meghatározta az evolúció során: egy síró gyermek könnyen felhívta magára a vadállatok vagy más veszélyes elemek figyelmét, jócskán megnehezítve ezzel például a menekülést.

Nem véletlen az sem, hogy az embereknél „már csecsemőkorban megjelenik az a képesség, amellyel a gyerekek képesek átvenni társaik érzelmi állapotát. Megfigyelhető, hogy a másik sírására az újszülöttek sírással válaszolnak, amely a később kialakuló empátia korai jelének tekinthető” – derül ki Hegedűs Szilvia A proszociális viselkedés fejlődése és fejlesztése kisgyermekkorban című írásából. A szerző kiemeli: a gyerekek egy-másfél éves korukban már rendelkeznek azokkal az alapvető proszociális készségekkel, amelyek először óvodás korban nyilvánulnak meg, leggyakrabban segítés, vigasztalás és megosztás formájában.

Hormonális „nyugisüti”, avagy az oxitocin

A vigasztaló viselkedést, akárcsak az anyai gondoskodást, a centrális oxitocin rendszer szabályozza. A „szeretethormonnak” is nevezett oxitocin elsődleges szerepet tölt be többek között az anya-gyermek közti kötődésben, a társas összetartozásban, a párkapcsolatunkban és a szaporodásban is. A centrális oxitocin rendszer olyan nélkülözhetetlen funkciókat lát el, mint például a félelem és a szorongás csökkentése, az antiszociális viselkedés gátlása, a társas támasz nyújtásának és fogadásának elősegítése, fájdalomcsillapítás és sebgyógyulás, vagy a bizalom növelése. Amikor vigasztalunk, akkor hozzájárulunk az oxitocin termelődéséhez, egyúttal a stresszhormonok csökkentéséhez. Kiváltképp, ha az anyai gondoskodáshoz hasonlóan biztonságérzetet keltő fizikai kontaktussal, szeretetteljes érintéssel is megtámogatjuk a vigasztaló magatartást.

A vigasztalás legelső formája, az anyai gondoskodás nem pusztán testi szükségletekre reagál, de annak a biztonságát is megadja, hogy létezem, számítok, fontos vagyok, fel- és el is ismerik a szükségleteimet. Ez a bizonyosság pedig az egészséges növekedés, valamint a kapcsolódásra való képesség előfeltétele.

A léleköntés művészete

„Ki önt belém lelket egy fél pillantással?” – teszi fel a kérdést a lírai én Csokonai Vitéz Mihály Habozás című versében. Nos, pszichológiai szempontból a kérdés biztosan költői, egy fél pillantás ugyanis (bár adott helyzetben jelenthet sokat) csak a legritkább esetben elég ahhoz, hogy vigaszt nyújthassunk.

Sőt, a lelki támasz mikéntje olyannyira jelentős, hogy fakadjon bár a legnemesebb szándékból, az átgondolatlan vigasztalásnál még az is jobb, ha bele sem kezdünk az istápolásba.

Hogyan vigasztaljunk tehát?

Vezérfonalként szolgálhat számunkra az anyai gondoskodással vont párhuzam (bár ez nyilván nem jelenti azt, hogy csak nők, vagy hogy csak édesanyák foghatnak hozzá megvigasztalni valakit). Ebből kiindulva a hatékony vigasztalás legalapvetőbb feltételei a következők:

  1. Jelenlét és közelség

Személyes jelenlét és odaadó figyelem nélkül nem lehet eléggé ráhangolódni a másik érzelmeire, telefonon, sms-ben, Messengeren soha nem fogunk tudni a vigasztaláshoz szükséges mértékű kapcsolatot teremteni szenvedő szerettünkkel. Mint a korai anyai törődés, úgy a vigasztalás is elsősorban a nyelv előtti nyelven, az érzelmek világában, sok esetben érintés kíséretében, finom hangolódással, intim közelség „lágy ölén” zajlik.

Az értelmünk fontos szerepet játszik a tudatos segítségnyújtásban, de két fő „vigasztaló szervünk” mindig a szívünk és a fülünk marad.

Ebből a szempontból nem is akkora közhely a néha nehezen belátható kijelentés, mely szerint „már a puszta jelenlét is rengeteget segít”. Olyannyira nem, hogy a legtöbb működő életközösség vigasztalást célzó rítusai – például a virrasztás, a közös siratás, a részvétnyilvánító látogatás vagy ételről gondoskodás a tragédia napjaiban – szinte mindig a jelenléten, az elérhetőségen alapulnak. A fájdalom eltávolít minket egymástól, a bánat legerősebb ellenszere mégis egymás közelsége.

  1. Nyitottság és türelem

A jelenléthez kapcsolódik az elfogadó, ítélkezésmentes figyelem, a hallgatásnak az a fajtája, amely minden erejével arra törekszik, hogy befogadja és megértse, amit a másik mond. Lehet, hogy fájdalmában a társunk olyasmit is mond, amit mi nem szívesen hallunk, amivel nem értünk egyet, sőt, aminek az ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve, fontos azonban tudatosítani, hogy a másik most az érzelmeit nyilvánítja ki – így mi se az intellektusunkkal reagáljunk őrá. Ne vitatkozzunk, ne adjunk tanácsot, ne említsünk saját példát, ne akarjunk hasznosak lenni! Inkább nyissunk magunkon ajtót a másik érzéseinek, adjunk teret és időt a szomorúságnak és a vele járó dolgoknak, mint a sírás, a bénultság, a zavarodottság, a gyámoltalanság. Aki ezt megspórolja akár önmaga, akár mások hallgatásakor, az soha nem fog megvigasztalódni.

A fájdalom iránti türelem és a megosztott érzelmek komolyan vétele kulcsfontosságú. A „jobban levést” észérvek alapján sürgető szándék („Már annyi idő eltelt, még mindig ez bánt?”, „Fogadd el, ez az élet rendje” stb) mindig a visszájára fordul. Az úgynevezett „koravigasztalás” csak újabb traumával tetézi a bajt.

A közhelyes fordulatok azt az érzetet keltik a búslakodóban, hogy elbagatellizáljuk a fájdalmát, más mondatok pedig, legyenek bármilyen bátorítóak is, csak újabb sebeket ejtenek a gyászolón, ha túl korán mondjuk ki őket.

Hasonló veszélyeket rejthet magában az is, ha felelőtlenül alkalmazzuk a humort, a vigasztalást összetévesztve a felvidítással. A „koravigasztalás” hátterében a megoldáskényszer és a meggyőzésre törekvés, a viccelődés mögött a szomorúság mielőbbi megszüntetésének vágya áll – a szenvedőnek ezzel szemben a megértésre van mindenekelőtt és mindennél jobban szüksége. Csakúgy, mint a csecsemőnek az elfogadottság biztonságára.

Fotó: www.freepik.com

  1. Részvét és részvétel

Nagyon fontos, hogy a vigasztalódás folyamatában társak legyünk, ne pedig vezetők. Ezt a szereptévesztést segít megelőzni, ha felidézzük a vigasztalás szó eredetét. Ezt az ókori görögök a paraklészisz szóval jelölték, ami egyszerre jelent vigasztalást, békéltetést, bátorítást, odahívást, és azt is: mellette álló, mellé hívott (paraklétosz).

A mély bánatot, gyászt átélők sokszor úgy érzik, mintha egy másik bolygóra kerültek volna, ismeretlen „terepviszonyokkal”, a megszokottól idegen „légkörrel”, érthetetlen nyelvvel. Nem tudják, merre és hogyan tovább, a legapróbb lépés is óriási erőfeszítést és bátorságot igényelne tőlük, miközben éppen erőnek és bátorságnak vannak a leginkább szűkében.

Ilyen állapotban a legkevésbé arra van szükségük, hogy harsány vezényszavakkal nógatni kezdjük őket – még akkor sem ez segít rajtuk, ha mi már jártunk hasonló cipőben! A hasonló élethelyzet ugyanis nem azonos élethelyzet, nem létezik két egyforma gyász, két egyforma fájdalom. A vigasztalás az a műfaj, amelyben a hasonlítgatás nem működik, és amely nem ér véget a könnyek felszáradásával.

Ahhoz, hogy vigasztaló társakká válhassunk, kerülnünk kell az olyan „kulcsrakész” bölcsességeket, mint: „Isten adta, Isten elvette”, „Mindig hajnal előtt a legmélyebb a sötétség”, „Az idő minden sebet begyógyít”, „Mindennek oka van” és társaik. Ehelyett hű kísérőként újra és újra fejezzük ki a másik felé, hogy vele vagyunk, számíthat ránk, hogy nem azt tartjuk szem előtt, hogy mi mit éltünk át korábban, hanem azt, hogy ő mit él át most. Így segítünk neki saját térképet rajzolni a fájdalom idegen bolygójához, és végül rátalálni a hazavezető útra.

Még három apró tipp, bánatfelhő-oszlatáshoz

Ha a vigasztalás művészetének alapjait szem előtt tartjuk, már többet segítünk, mint azt bármikor is gondoltuk volna. De előhúzhatunk még néhány eszközt a tarsolyunkból, hogy lassan-lassan gyógyulhassanak szomorkodó szerettünk lelki sebei.

  • Semmiképp se faggatózzunk, de az érzelmek áradásának megkönnyítéséhez feltehetünk nyitott végű kérdéseket. A ventillálás segíthet abban, hogy a keserűség a maga tempójában „ürüljön” a szívből.
  • A tanácsadást, főleg a „beleokoskodást” kerüljük, de azt, akit vigasztalunk, finoman és szelíden buzdítsuk arra, hogy aktívan vegyen részt a saját gyógyulásában. Ha hosszú ideje nem látunk rajta valódi enyhülést – ami nem összekeverendő a magára erőltetett műmosollyal –, vagy egyenesen krónikus vigasztalhatatlanságot tapasztalunk (ami akár depresszió tünete is lehet), érdemes felvetni szakember bevonásának lehetőségét. Fontos, hogy a „kell”, „kellene” kifejezéseket kerüljük: sokat segít, ha inkább úgy kezdjük a mondandónkat, hogy „Mit gondolsz arról, hogy…”, vagy „Esetleg megpróbálhatnád azt, hogy…”.
  • Felajánlhatunk nagyon is praktikus segítséget a mindennapi élet vagy a konkrét krízishelyzet menedzselésének megkönnyítéséhez (temetés intézése, kapcsolattartás hivatalos szervekkel, gyerekre vigyázás, bevásárlás-főzés, kutyasétáltatás, időpontfoglalás stb). Mindezzel átmenetileg enyhíthetünk a szerettünkre nehezedő felelősségek terhein, akinek így több energiája marad a „túlélésre”, aztán pedig – szép lassan – a gyógyulásra is.

A vigasztalás, mint minden igazi gondoskodás, testreszabott. Legerősebb vágyunkat, az elfogadottság, a szeretettség, az intimitás iránti szükségletünket igyekszik betölteni – és bár különbözik a buzdítástól, mégis az egyik legbátorítóbb jelenség az életünkben. Mert a kiszolgáltatottságra kapcsolódással válaszol, az egymásrautaltság kínzó tapasztalatában a boldogság kulcsát fedezi fel. A vigasz pedig több mint nagy nehezen kiküszködött lelki harmónia: azt teszi lehetővé, hogy bízzunk, hogy felvállaljuk a sebezhetőségünket, végső soron pedig, hogy bensőségesen szeressünk.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This