Hogy vezeti vissza egy hangverseny az embert önmagához, és milyen lelki alapszükséglet tölthető be egy koncerten? Mivel gyógyít a muzsika, amikor fojtogat bennünket a magány? Hámori Mátéval, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetőjével a zene ünnepe apropóján beszélgettünk: elárulta, hogyan segíti a művészet a „belső tisztálkodást”, mit hallgassunk, ha bátorításra van szükségünk, és egy karmestertől igencsak meglepő választ adott arra, hogyan érdemes ünnepelni a zenét.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy az emberek lelkében kell forradalmat csinálni. Hogyan kezdhetünk hozzá egy ilyen feladathoz?
A lélekben a forradalmat mindenki magának csinálja. Mindenki lelkében van egy tüzes mag, ami még gyermekkorban, esetleg kamaszkorban válik nyilvánvalóvá. Ráébredünk, hogy rendelkezünk ezzel a tűzzel, ami bődületesen nagy energiát jelent – ugyanakkor később vagy nem veszünk róla tudomást, vagy amire – úgy hozza az élet – számtalan réteget hordanak a mindennapi gondok, ezért meg is feledkezünk róla.
Mindannyian ebből a magból nyerünk erőt, ennek a kamataiból élünk – ugyanakkor annak ellenére, hogy ez mindenkiben megtalálható, nagyon kevesen tudnak ehhez tudatosan visszanyúlni, amikor arra van szükség, hogy megújuljanak. A lelki forradalom alatt azt értem, hogy az ember visszatalál ehhez a tüzes maghoz.
Mire van szükség ahhoz, hogy visszataláljunk?
Sokszor valamiféle drámai életesemény, úgynevezett life changing event, esetleg trauma kell ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjük keresni. Az életünk során ilyen egyszer vagy kétszer előfordul mondjuk életközépi válság, válás, vagy egy tragédia formájában. Ezek azok a pontok, amikor az ember egyszerűen már nem bírja tovább elviselni azt a sok fölösleges réteget, ami az évek során rárakódott a lelke tüzes magjára, és egyszer csak megpróbálja ezeket mind levetni magáról.
A zene, a művészet éppen arra jó, hogy segítsen tisztán tartani ezt a magot, hogy ne kelljen feltétlenül ötvenévesnek lenni, vagy valamilyen sorsfordító tragédiát átélni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mi az igazán fontos.
Valójában szerintem azért foglalkozik az emberiség ősidők óta művészettel, zenével, mert ez egy rendkívül hatékony önvédelmi mechanizmusa a léleknek.
Aki a zene és a pálca birtokában tulajdonképpen varázserővel bír, segíthet másoknak feléleszteni a tüzet a lelkük mélyén – Ön muzsikusként, karmesterként és az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetőjeként is ilyen ars poeticát vall. De érezte-e valaha úgy, hogy szélmalomharcot vív?
Bizonyos szempontból folyamatosan ezt érzem, de nem volna igazságos, ha ezt emelném ki. Az ember akármit is csinál, már ha csak a lábát fölemeli a földről, természetszerűen mindig ellenállásba ütközik – ez teljesen normális, ahogy az is, hogy a körülmények sosem ideálisak. Azért kell az embernek saját magát rendben tartania, hogy az energiája mindig meglegyen, legyen mihez visszanyúlni, ha új erőre van szüksége, és ne mondja azt sosem, hogy á, hagyjuk az egészet a fenébe, nem érdemes csinálni.
Milyen forrásból táplálkozik a művész, aki alapvetően mások „lelki akkumulátorát tölti” a tevékenységével?
Ami számunkra elképesztően sok energiát ad, az a visszajelzés a közönségtől. A múltkor hallottam egy párt arról beszélgetni, hogy a szomszédjuk, aki zongorista, arra panaszkodott nekik, hogy már megint mennie kell dolgozni – a pár pedig furcsállotta és viccesnek tartotta, hogy a zenész munkának veszi a zongorázást. Pedig ez egy nagyon kemény munka.
Az önlegyőzésről szól, irdatlan önfegyelemről, tanulásról – mindezt csak akkor lehet csinálni hosszú évekig töretlenül és magas színvonalon, ha kapunk visszajelzést arról, hogy érdemes. A gyerekkoncertek például a legjobbak ilyen szempontból, hiszen a gyerekek tele vannak ezzel az energiával, és ösztönösen árasztják magukból, szinte már lökik kifele. Ha pozitív reakció jön létre, és rá tudnak kapcsolódni arra, amit mi nyújtunk, az akkora élményt jelent vice versa, ami igen jelentős energiatartalékot képez bennünk a későbbiekre.
Mi a helyzet a felnőtt közönséggel?
Náluk is hasonló a helyzet, igaz, őket nehezebb kimozdítani, valódi katarzis felé „lökdösni”. Ha viszont sikerül, az azonnal érezhető: ilyen például egy koncerten egy olyan csendpillanat, amikor mindenki egyszerre tartja vissza a lélegzetét. Ez olyan közösségi élmény, ami égetően hiányzik a mai ember életéből. Ma nincs vallás, nincs mindennapi tapasztalatunk arról, hogy együtt élünk meg valamit. Ennek az értékét az intellektuális, urbánus ember hajlamos lebecsülni, miközben fojtogatja őt a magány. Még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy úgy egyébként idegesítenek minket az emberek és utáljuk őket, sóvárgunk a közösségi élmény után.
Az olyan típusú élmény, hogy például ott ül nyolcszáz ember a Zeneakadémián és együtt él át valamit, ugyanolyan lelki alapszükséglet, mint hogy szeressék az embert.
Az élőzenei koncertek azért hihetetlenül fontosak, mert ott ezt a közösségi élményt át tudják élni a hallgatók – még akkor is, ha nem is tudnak róla.
A zenekar szerepe tehát nem kevesebb, mint hidat képezni zene és ember, valamint ember és ember között. A karmester kétszeresen is közvetít, hiszen ő az „interface” a zeneszerző és a muzsikusok, illetve az együttes és a hallgatóság között. Hogy bírja a karmester egy ilyen energiakavalkád epicentrumában?
Ez egy nagyon összetett feladatkör: egyfelől nagyon kiemelt, hiszen a karmester szemben áll a zenekarral. A közönségnek háttal fordul, így egy kicsit magányos figura. A munka során is szükségképpen megnyilvánul a szembenállás: amikor ilyesfajta hierarchia van, hogy valaki kiemelkedik és őt követni kell, igazodni kell hozzá annak érdekében, hogy együtt tudjunk játszani, az mindig ellenreakciót vált ki. Magyarra fordítva: a karmestert alapesetben utálja a zenekar. Nem azért, mert egy utálatos figura, hanem mert a szituációból ez adódik.
Gondoljunk bele: ott egy csomó ember, aki hatéves kora óta napi szinten sanyargatja magát, több órát gyakorol, egyetemet végez, eleve érzékeny, hiszen művészember lett – akinek muszáj egy „kényszerzubbonyba”, egy zenekarba becsatornázni a kreatív energiáit. Ez egy óriási feszültség, amit a karmesternek bátran és ötletesen fel kell tudni oldania. Ha hagyja, hogy csak nőjön, gyűljön ez az feszültség, az egyszer csak kirobban: ilyenkor szokott mindenféle pszichoszomatikus betegsége, általában mozgássszervi problémája fellépni a muzsikusoknak, akik görcsösen ülnek a próbateremben. Ez az egyik oka is annak, hogy a legtehetségesebb zenészek sokszor a legproblémásabbak is, és hogy a zenészek között általában magasabb a lelkileg terhelt személyek száma, hiszen az ő „belső berendezésük” eleve érzékenyebb az átlagemberénél, ráadásul a zenekarban szigorú rendnek vetik alá magukat.
Ez a „magányos frakkos fickó, akit nem csíp a csapata” gyakorlatilag csodát tesz, olyasmit tud, amire pedagógusok és cégvezetők ezrei áhítoznak: sokféle hang, eltérő és markáns szólam rendeződik harmóniába a keze nyomán. Mi a titok?
A karmesternek a legjobbat kell kihoznia a zenekarból és a zenészekből egyenként. Ez olyan, mint ha egy rakás szólótáncost leültetnénk, összekötnénk a lábukat és a kezüket, és így kellene a táncukból kihozni egy magasabbrendű produkciót, ami több és szebb annál, mint ha egyesével táncolnának. Ehhez egyrészt szükség van a rendre és a fegyelemre, de az is elengedhetetlen, hogy a művészek azt érezzék, hogy együtt többek.
Megint a közösségi élménynél tartunk. Egy ilyen végtelenül individuális szakmában, mint a mienk, mégis csak a legmagasabb színvonalú művészeti tevékenységgé kell varázsolni a csapatmunkát: azt, amikor közösségben alkotunk, tehát alárendeljük magunkat a közösségnek. Ilyen szempontból a karmesternek – a nagyon jó karmesternek – szakrális, egyfajta „papi” szerepe van: a feladata elfogadtatni az egyénnel, hogy alárendelje a saját egóját a közösségnek, és ezt még katartikusan is élje meg. Ha a középszerű karmester és az igazán nagy karmester közti különbséget keresem, valahol itt fogom megtalálni: volt-e tehetsége az adott dirigensnek ennek a jó értelemben vett „papi” szerepkörnek a betöltésére.
És a karmester a közönség felé is hidat képez, hiszen úgy kell összehangolnia a zenészek energiáit, hogy egy sugárként hasson a sok hang, és a hallgató úgy érezze, hogy az pont az ő szívébe talál bele.
A zenekar a jó karmester kezében egyetlen hangszerré válik, és így az ő egyénisége, mondandója, egyszersmind alázata is benne van a zenében. Herbert von Karajan azt mondta egyszer, hogy 40 év alatt nincs karmester – egyetértek vele. Annyi idő, önvizsgálat, önkritika kell, hogy az ember ezeket a dolgokat elkezdje a helyükre rakni.
Volt-e olyan zenei élménye, ami alapjaiban rengette meg a lelkét, a belső világát?
Abszolút. A legelső ilyen Mozart Requiemje volt, hatéves koromban hallottam, amikor a szüleim elvittek a Zeneakadémiára. Kicsit koravén voltam, el mertek vinni… Kobajasi Kenicsiró vezényelt. A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy mennyire lenyűgözött – a szüleimet pedig az nyűgözte le, hogy mennyire figyelek. A másik – az is egy szakrális mű volt – Bach János-passiója, ami olyan tizennégy éves korom körül talált rám. Az a mű, főleg a nyitókórus igazán megrendítő és maradandó élmény volt számomra. A szakrális művek, a kiemelkedő művészeti alkotások általában ilyen kiáltások az Isten felé. A Requiemben Mozart például nem kéri, hanem egyenesen követeli az örök életet. Hatévesen biztosan nem gondoltam erre, de hihetetlenül megrendítő látni és hallani az emberben élő mélységes félelemnek és mélységes hitnek ezt a keveredését. A hallgató rácsodálkozik arra, hogy nem is gondolná, mi mindent képes az ember létrehozni.
Hiába szorult a művészet mára a szórakoztatóipar területére, a művészet nem egy díszítmény, hanem az ember végső kiáltása: az élet-halál kérdések feletti kétségbeesésből és reményből születnek a nagy alkotások.
Ahogy a János-passió is ugyanúgy hat, mint háromszáz éve, az emberek lelke sem változott meg: ott él bennük a tüzes mag, a vágy arra, hogy higgyenek valamiben. A művészetnek és ezen belül a zenének az a hivatása, hogy az embereket visszavezesse önmagukhoz.
Október 1-je van, a zene ünnepe. Ön hogy ünnepel?
Számomra az az ünnep, amikor leülök a zongorához, és csak úgy magamnak játszom – valami teljesen mást, mint amit kell. Mert ugye, mindig van valami, amit kell. Nagyon szeretek zongorázni, Mozart- vagy Schubert-szonátákat játszani csak úgy, kedvtelésből.
Hogy érdemes ünnepelnie annak, akinek nem hivatása a muzsika?
Szerintem egy átlagember számára a zene ünneplésének legjobb módja az, ha csöndben van. Megáll és öt percre csöndet teremt magában – teljes csöndet.
Azt gondolom, hogy már az ünnepi pillanat az életünkben, ha csöndet tudunk teremteni a fejünkben.
Amikor leülök és végiglapozom a Facebookot, akkor ugyan látszólag csöndben vagyok, de valójában mégsem, mert a gondolataim továbbra sem halkultak el. A zenének is az az alaphelyzete, hogy csönd van, hiszen a zene csönd nélkül létezni sem tud – épp ezért ezt érdemes a zene ünnepén megpróbálni: öt perc csönd, és utána egy perc zene. Egy Chopin-keringő, vagy valami.
Milyen muzsikát hallgasson, akinek bátorításra van szüksége?
Most hirtelen Wagnert akartam mondani, de mégsem, mert az agyon is nyomja… Legyen Beethoven. Akinek bátorításra van szüksége, hallgassa az Eroicát.
Mit érdemes hallgatni, amikor szerelmesek vagyunk?
Akkor egyértelműen Chopint kell, vagy Liszt-zongoraversenyt.
Mi segít, ha vigasztalásra van szükség?
Mozart. Mozarttól bármi.
És mit vegyen elő, aki haragszik, ideges, és csillapodna?
Schubertet.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.