“Apának lenni felelősség és erő” – Az apukánk és mi

Szerző: | 2020. 11. 19. |

„Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.”
„És én hiszek benne, s magamban.” (…)

Mit jelent apának lenni? Feladatot, küldetést, életérzést? Mit üzen neked Zorán dalának ez a néhány kiragadott, ismerős sora? Mi a te szubjektív történeted az édesapáddal? Mit kaptál tőle és mit viszel el abból, akár követendő példaként; gondolatébresztő tanulságként, továbbadható mintaként? A Nemzetközi férfinap apropóján gondoljuk végig ezeket a kérdéseket.

apának lenni

Amikor pszichológiai cikkek készülnek, gyakran inkább az anya-gyermek kapcsolat kerül megvilágításba, miközben egy legalább annyira fontos személy, az apa szerepe kissé háttérben marad.

Pedig életünkben a legelső férfiról beszélünk, aki kiemelkedő fontossággal bír későbbi identitásunk formálódásában.

Szerepe nem elenyésző még akkor sem, ha valamilyen oknál fogva úgy alakult, hogy nem olyan formában tudott jelen lenni az életünkben, ahogy szerettük volna.

 „Apám hitte” – Mit jelent apának lenni?

A századfordulón ez a szerep egészen más lehetőségeknek hagyott teret, mint napjainkban. Manapság az apák is átvehetik az anya szerepét, otthon maradhatnak a GYES ideje alatt, sőt, egyre otthonosabban mozognak a konyhában is. Ez a felállás elképzelhetetlen volt ezelőtt ötven évvel. Az apa a családfőt jelentette, akit a többi tag tisztel és követ. Szerepében egyszerre képviselte a nyers, férfias erőt, a tekintélyt és a bölcsességet.

A korszak szellemének megfelelően azonban csak mérsékelten mutathatott gyengédséget, finom gesztusokat, így a kötődés üzenetei is másképp hagytak lenyomatot az utódok szívében. Mindez súlyos következtetésekhez, nem ritkán félreértésekhez vezethetett arról, hogy mit jelentettek számára a gyerekei.

A későbbi pszichológiai kutatások derítettek fényt arra, mennyire más minőségű, de annál fontosabb önbecsülésforrás az, melyet egy apa adhat.

Apának lenni felelősség és erő. Az igazi apaság a fogantatás pillanatától kezdődik, és végigkíséri a babát a fejlődés kilenc hónapjának minden stádiumán, majd élethossziglan tovább is.

Kutatások igazolták, hogy azokban az esetekben, ha egy apa elkísérte gyermeke anyját a terhességi vizsgálatokra, szülésfelkészítő foglalkozásokra, illetve a baba világra jövetelekor is végig az anya mellett tartózkodott; később a gyermeke gondozásában is aktívabb szerepet vállalt. Nem pusztán a fizikai igényekről való gondoskodás szintjén, hanem egyfajta mentori értelemben. Követte és vigyázta gyermeke döntéseit, támogatta és óvta, felhívta figyelmét a veszélyre és az önfegyelem jelentőségére. Az apaság valahol több, mint egyetlen szelet személyiségünk működésének „szereptortájából”: elhivatottságot, felelősséget és mély biztonságot tükrözhet.

Egy gyerek a szülei figyelméből és aktív jelenlétéből érzi azt, hogy fontos és szerethető. Mennyi téves következtetés születhetett a régi korszellem mentalitása miatt, ami nem is a valós értékeket tükrözte? Talán érdemes végiggondolni, a mi apukánk miben hitt.

„…az otthon melegét…”

Ideális esetben tehát a családfő jelenti azt a bázist, aki biztonságot teremt szeretteinek, fizikai és lelki értelemben véve egyaránt. Ha igazán jó az összhang a házasfelek között, a harmónia észrevétlenül megtartja és biztonsággal egymáshoz vonja a testvéreket is. Az otthon melege elsősorban a biztonság, ami egy ilyen domináns, mégis szerető férfi képében lehetne tankönyvi értelemben ideális.

Ha még emlékeztek a rajzfilmek olyan emblematikus apafiguráira, mint amilyen Mufasa volt, Simba édesapja az Oroszlánkirály című mesében, talán eszetekbe jut, hogy egyszerre képviselte az erőt, a szeretetet és a védelmet karakterében. Bár rövid ideig szerepelt a mese cselekményében,

karaktere karizmáját nem az olyan férfierővel asszociált tulajdonságokkal képviselte, mint az agresszív megnyilvánulások. Biztonságot adott, miközben tanított és megtartóan volt jelen. Ezt jelentené valahol az a bizonyos otthon melege életérzés, melyet egy apa a maga részéről megadhat.

Az ilyen viszonyulásra pedig akkor sem nehéz jó szívvel emlékezni, ha évek távlatából tekintünk vissza a kapcsolati emlékeinkre apukánkkal.

apának lenni 2

„… az ünnep örömét”

Egy másik dal jutott eszembe, szintén Zorántól, ahogy leírtam „az ünnep” szót. „A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik. Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit?” Minden kapcsolat egyedi, a maga nevében megragadhatatlan egyedisége tekintetében. Különösen az, amelyet az édesapánkkal ápolhatunk. Bár a piros betűs családi események provokálják az egymásnak adás, érzelemkimutatás gesztusait, néha nehéz ezeket megkapni, észrevenni, a hétköznapokon is.

Az apai szeretet ideális esetben egy meleg ölelésben, bátorító szóban, elismerő megjegyzésben ünneppé teheti a szürkébb hétköznapokat is.

Sokaktól hallottam már terápiás munkám során, hogy az apjuk sohasem dicsérte őket, részéről ritka jelenség volt a lágyabb gesztusok jelenléte. Pedig ezek azok a szeretetmorzsák, melyeket ha elvihetünk otthonról, könnyebben felismerjük és megéljük értékes tulajdonságainkat. Ünnep megkapni a szeretet érzetét attól az embertől, aki elementáris forrása az önbecsülésnek. Sajnos a múlt századi gondolkodást tükröző tévhit, mely szerint egy apának szigorúnak és távolságtartónak kell lennie, hogy az erő fontosságát és a gyengeség felvállalásának károsságát képviselje, még mindig jelen van. Ennek azonban épp az ellenkezője ad életre szóló önbizalomforrást egy gyerek számára.

A valódi erő jele pontosan az, ha nem nyomjuk el a gyengédségnek teret hagyó viszonyulást, hanem mintát mutatunk ezek megélésére és kezelésére.

Ugyanígy, egy apa véleménye, látásmódja a gyerekéről nagyon meghatározó és jelentős. Például egy fiatal nő arról beszélt, hogy sosem fog kiemelkedni karrierjében, és egzisztenciálisan csak egy férfitól függve lehet majd erős. Részletesebben feltárva a témát kiderült, hogy ez a gondolat eredetileg az édesapjától eredt, aki egy, a saját képességeiben teljesen bizonytalan ember volt. Saját félelmeit vetítette ki a lányára, akit meg akart védeni, és azt hitte, hogy ezt azzal a stratégiával teheti meg, ha a másokra való támaszkodásra sarkallja. Erősen élt benne ez a bizonyos múlt századi elképzelés, hogy egy nő csak férfi mellett boldogulhat, egyedül nem bírná. Csakhogy ezzel észrevétlenül elbizonytalanította a képességeiben. A szándék jó volt, de a berögződések korszerűtlenek. A gondoskodás szándéka egy félrecsúszott üzenetből néha csak utólag ismerhető fel.

„… az apja örökét…”

Hányszor, de hányszor hallottam már terápiás ülések során a kétségbeesett kérdést: az én apám miért nem tudott másabb lenni, mint a szülei? Ha ő szenvedett, miért csinált mindent hozzájuk hasonlóan? A mi apukánk is volt egyszer kisfiú, amikor a világot számára a négy fal közti környezete képviselte. Ő is látott egy vagy több férfimintát, ami szerencsésebb esetben jó volt, ellenkező esetben azonban sajnos negatívan befolyásolhatta világképét – s benne a saját magával való viszonyát is.

Sokszor hallok látszólag magabiztos, sebezhetetlen, ámde a felelősség elől elmenekülő apákról, akik képtelenek elviselni, ha szembesítik őket a hibáikkal. Versengésre buzdító, a feszültség legapróbb megjelenését is elutasító apákról. Háttérben maradó, szinte láthatatlan apákról, akik a párjukat tolják előtérbe, ha dönteni kell. Kritikus, bíráló, a negatívumokat felnagyító, a pozitívumokat természetesnek vevő apákról.

Anélkül, hogy részletesebben belemennék ezek elemzésébe, halkan megjegyezném, hogy jó eséllyel ezt a képet részben otthonról hozzák, saját egykori tapasztalataikból, amit felismerés és tudatosítás híján, tovább is adnak. Ugyanakkor hallok szeretetteli, érzelmekkel szerető, elfogadó, biztonságot adó, erős apákról is.

Az apák szerepe meghatározó modell az úgynevezett autoritáshoz való viszonyulásban, ami a tekintélyhez való alkalmazkodás, a kitartás, szófogadás, engedelmesség és a munkaszorgalom kapcsán fontos. Ezen kívül kutatások garmadája igazolta, hogy az apák szerepe fiú- és lánygyermekeknél egyaránt meghatározó az önbecsülés, önbizalom és önértékelés alakulásában is. A mintát, amit hoz a férfi-nő kapcsolatról, továbbadja gyermekei számára is, akik azt valamilyen módon leképezik majd saját párválasztásukban. Az ösztönzésben gyakorolt szerepük kimagasló, főleg abban fontos, hogy hogyan viszonyulunk később önmagunk képességeihez és lehetőségeihez, merünk-e bízni magunkban, és ha igen, ezt milyen mértékben tesszük.

Mindenesetre amikor azt hallom, hogy egy páciens képtelen bízni a képességeiben, próbálok számára segíteni annak különválasztásában, hogy megélései mely része szól a reális adottságairól, és mi az, ami több túlságosan kritikus, s emiatt semmiképpen nem pontos visszajelzés kapcsán épült be a lényébe.

Mivel a teljesítmény kérdése gyakran az apai szerephez kapcsolódó kérdéskör, a szülők, különösen az apák és elvárásaik eredetének megértése megkerülhetetlen. Viszont ha megtanuljuk különválasztani ezeket sérelmeinktől, idővel képessé válhatunk arra, hogy meglássuk apukánk szigora és felvett szerepei mögött az embert, aki egyszer kisfiúként hasonló viszonyulásokat kaphatott.

„S úgy hiszem, ez így volt szép…”

Az apaság témakörének kibontása szerteágazó és mindenképpen figyelmet érdemlő téma, amire remélhetőleg lesz még lehetőségem a Pszichoforyou hasábjain, apák és lányaik, fiaik vonatkozásában egyaránt. De ez a cikk most nem erre volt hivatott. Próbált átfogó képet adni, hogy tankönyvileg, józan ésszel és lelkünk melegségével milyen apakép az, amit biztonságot nyújtónak és elfogadhatónak tarthatnánk.

Mindemellett viszont fontos megjegyezni, hogy ahogy nincs tökéletes ember, úgy ilyen kapcsolati viszonyulás sincs. Így, ha néhol kisebb-nagyobb barázdák torzítanák el a simának remélt képet, azzal is van mód megkötni a békénket. Amellett, hogy sajnos nem mindenki számára biztosított az ideális hátország, melynek egyik legfontosabb megteremtője az apukánk lehetne, az általa adott képet összességében, a tanulságaival együtt érdemes megvizsgálnunk. Elvinni belőle, amit adhat, és hátrahagyni, ami nehéz. Ha ezeket képesek vagyunk szétszálazni, úgy az önmagunkhoz való viszonyunkat és az apukánk felé megélt érzések kiegyensúlyozását segíthetjük.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This