„Ők az én Jaguárom” – Apák napi beszélgetés Lackfi Jánossal

Lackfi János – saját bevallása szerint – nem tökéletes apa. De elég vele csak egy kicsit beszélgetni ahhoz, hogy gyanakodni kezdjünk: talán nem is a tökéletes, inkább a tökéletlenségében hiteles az igazán rendkívüli. Ennél méltóbb és biztatóbb apák napi üzenetet pedig nem lelni minden bokorban. A hatgyermekes író, költő többek között bezzegapaságról, bocsánatkérésről és családi légiakrobatikáról mesélt, és elárulta azt is, mit tehet egy apa, amikor tehetetlen.

Fotó: Molnár Mihály

Nem csak író-költőként, sokoldalú művészemberként, de az utóbbi évtizedben szülőként is népszerű lettél.  Voltál (és vagy) gyermekműsorok szereplője-alkotója, feleségeddel a Házasság Hetének arca, tekintélyes családi lapok címlapfigurája – most is egy online magazin nyúz az apás kérdéseivel… Nem félsz, hogy ha nem vigyázol, országos bezzegapa lesz belőled?

Az apaságról kell is és jó is beszélni, meg szeretek is – arról pedig általában szoktam gondoskodni, hogy ne tűnjek mintaapának. Amikor 2013-ban a Házasság Hete arcainak kértek fel bennünket a feleségemmel, csak úgy vállaltuk el, hogy ne kelljen afféle makulátlan díszpinty-szerepet betölteni. Jobb, ha a nyilvánosság előtt az ember azt is elmondja, amit elszúrt.

Persze nem mindent, nem úgy van az, hogy válogatás nélkül mindent az emberiség orrára kötünk – no, nem mintha olyan sötét titkaink lennének. De ami az intimitás körébe tartozik, az az intimitás körébe tartozik. Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha hétköznapi, csetlő-botló embereknek a részben jól csinált, részben elcsinált dolgait osztjuk meg a közönséggel, mint hogyha felmagasodunk az által, hogy csak a sikerült dolgokat mutogatjuk.

Hat gyermeked és feleséged a Bögre család és A Bögre család újabb kalandjai című könyveidnek, rövidprózáidnak, verseidnek és posztjaidnak állandó szereplői. Hol a határ? Miből nem alkot apa verset, bejegyzést, novellát?

Hát, ha most elmondanám, akkor ugye nem maradna csak a miénk. Ez a „Mi az a hadititok, amiről nem beszélhet, kedves Churchill?”-féle eset – egyébként pedig ez egy érzékeny és folyamatosan áthelyeződő választóvonal. Nekem mint írónak, ki „ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos” – mondja Kosztolányi – , attól kezdve, hogy leírom a papírra, hogy „én”, onnantól az már nem az anyakönyvi értelemben vett Lackfi Jánost jelenti, hanem egy mintát, amivel dolgozom. Emiatt a hozzám tartozók életére úgy is tekintek, mint nyersanyagra, és ezt időnként kikérik maguknak. Mert amikor a Kaláka már százötvenedszer énekli, hogy Dorottya és a hiszti, a hiszti, Dorottya pedig már egy gyönyörű kamaszlány (aki egyébként nem is különösebben hisztis), akkor neki azt kínos hallgatni.

Volt, hogy zavarta őket, hogy a kirakatban vannak, de most, hogy már felnőttek, tudnak egyfajta nosztalgiával tekinteni erre. És így legalább megmaradt egy csomó olyan sztori leírva, amit egyébként nem biztos, hogy megőrzött volna a családi emlékezet.

Sztorikért tényleg nem kell a szomszédba menned, így engedelmeddel megnyomnám rajtad az anekdotagombot. Mesélj el, kérlek, egy-egy esetet, amikor megállt az ütő, amikor eltört a mécses, és amikor felment a pumpa.

Amíg a zsámbéki otthonunkat felújítottuk, Piliscsabán laktunk egy tanári lakásban. A gyerekek szobáját a  beépített padlástéren alakítottuk ki. Egyszer egy este a feleségem fölment, hogy megnézze, alszanak-e, és azt látta, hogy az összes ágy üres – nézett is egy nagyot, hogy mi folyik itt. Benyitott Simon fiam szobájába – egyedüli fiúként neki külön szobája volt –, ahol is nyitva volt a tetőablak, és hallotta, hogy a tetőn emberek beszélgetnek. Akik ráadásul a mi gyerekeink voltak. Közülük a legkisebb lehetett talán kétéves… Mert hát a nagyok, mint igazi jó testvérek, kivitték őt is magukkal a tetőre.

Nem véletlenül másztak ki. A zsámbéki házunkban ugyanis volt egy kis családi szertartásunk: a lapályra néző ablakon át sokszor bambultunk együtt közösen, és néztük a tájat, a holdat, az embereket. Ez a közös rítus viszont nem volt nekik biztosítva ott Piliscsabán – és úgy gondolták, hogy akkor ők megoldják maguknak.

Ugyanebben az időben volt a nagyfiam kémia-korszaka: megesett, hogy felhívtak minket a helyi gazdaboltból, hogy csak tudjunk róla, hogy a fiunk most vásárolt közepesen veszélyes vegyszereket, de ne aggódjunk, kénsavat már nem adtak neki. Pedig lett volna rá igény…

Volt tehát jópár eset, amikor megállt az ütő… Tulajdonképpen az a csoda, ha az ember gyermeke megéri a felnőttkorát mindenféle különösebb károsodás nélkül – és ez már tényleg az őrangyalkommandó tevékenységének számlájára írható.

Mondasz egy olyan emléket is, amikor szem nem maradt szárazon?

A kis zsámbéki házunkat, rajta egy szimpatikus devizakölcsönnel, eladtuk, és megvettük álmaink háza számára a telket – ahol akkor még nem volt semmi. Beköltöztünk az albérletbe, ami méregdrága volt, egyáltalán nem gazdaságos, borzasztó gázszámlákat fizettünk. Ráadásul esőben költöztünk, csuromvizesre áztunk, szóval, az egész egy brutális vasárnap volt. Mikor végeztünk, lerogytam a teraszon, nem voltam se apa, se ember, vagy ahogy József Attila mondja, „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér”. Ebben az emberalatti állapotban keseregtem, meg voltam győződve, hogy elfuseráltuk a jövőnket. Hallottam, hogy szaladgálnak a gyerekek, kiabálnak, hogy apa, apa.

Ágnes lányom, aki akkor volt nyolcéves, kijött hozzám. És nem azt mondta nekem, ami teljesen jogos lett volna, hogy apa, mit fogunk enni, hol fogunk aludni, hol vannak a tankönyveink, hanem megpuszilt és így szólt: apa, szeretlek. Nekem abban a pillanatban erre volt szükségem ahhoz, hogy elinduljak a darwini folyamatban, és ha nem is emberré, de legalább előemberré tudjak válni. Ezután be is mentem a házba, és elkezdtem apaként viselkedni, felelősen kezelni a helyzetet.

Ezek szerint megesik, hogy a gyerek segít apának lenni?

A család egy cirkuszi légiakrobatika-mutatvány dinamikájához hasonlít, ahol mindig van egy kéz, ami az éppen zuhanót elkapja és föllendíti. Iszonyú nagy tanulság volt számomra, hogy ez az elkapó és föllendítő kéz nem mindig a legerősebbé kell, hogy legyen. Ott a teraszon ülve, abban a helyzetben elvileg én voltam a legerősebb, mégis: semmiféle erő nem volt bennem. De Ágnes lányom szeretetével, ennek a szeretetnek a felemelő energiájával tovább tudtam menni onnan, ahonnan önerőből nem tudtam volna. Ez az a kölcsönhatás, ami értelmesen össze tud tartani egy nagycsaládot.

Ezt a gyerekek ösztönösen tudják csinálni. A fontos az, hogy a szülők meg tudatosan csinálják.

És ha már tudatosság…

…akkor egy gyors mondat a felment a pumpa-kérdésről. Én egy meglehetősen temperamentumos valaki vagyok. Az örökölt lobbanékonyság egyfajta robotpilótaként beépül az emberbe: én nem magamba fojtom, hanem kifelé csatornázom ezeket a heves robbanásokat. Emiatt Simon fiunknál még volt, hogy oda-odacsaptunk, persze nem vertük bucira a gyereket, de a nagyszülőktől hozott minta szerint gondolkodtunk: „egy pofon nem pofon” és társai. Később elkezdtünk utánaolvasni, és a szakirodalomból elég világosan kiderül, hogy

az ütés semmire nem megoldás, és hogy nincs az a helyzet, ami pofonnal jobban kezelhető, mint pofon nélkül.

Ezzel tehát hamar leálltam, de az indulatkitörésekkel még sokáig nem sikerült. Mígnem a feleségem mondta, hogy kellene kezdenem vele valamit, mert a gyerekek félnek. Ugyan, mitől félnek, kérdeztem én, mi a reális kockázat, hát pofon ebben a házban emberemlékezet óta nem volt.

Később értettem csak meg, hogy ahogy növekszik a feszültség, úgy a gyerekek akár irracionálisan is elkezdhetnek félni, a félelmük pedig nagyon is valós lesz.

Épp ezért megtanultam bánni az indulataimmal, illetve ha egyszer-egyszer mégis átkapcsoltam robotpilótára, és „kirobbantam”, mondjuk jogtalanul rájuk förmedtem, akkor utána mentem, és rögtön bocsánatot kértem.

Fotó: Molnár Mihály

Ha kevésbé volnék szerencsés, most akár meg is lepődhetnék. A bocsánatkérés sok családban nem tipikus szülői gesztus.

Nem annak van tekintélye, aki soha nem kér bocsánatot. Az igaz, hogy hamarabb az arcomba vágják az igazságot, ha tudják, hogy hajlamos vagyok a megbánásra. Azt is sokszor megkaptam persze, hogy jaj, menj már innen, apa, úgy utálom, amikor ezt csinálod, hogy megbántasz és utána meg jössz bocsánatért, akkor ez mennyire hiteles? És ilyenkor mondom, hogy ne haragudj, igazad van, sokkal jobb lett volna, ha nem bántalak meg, és jogod van nem elfogadni az én bocsánatkérésemet, én viszont úgy érzem, hogy mindenképpen bocsánatot kell kérnem.

Családon belül nehezen tudok elképzelni olyan szituációt, amikor nekem az lenne a dolgom, hogy juszt se kérjek bocsánatot.

A bocsánatkérést sokszor nagyon nehéz lehet megtenni, és ennél már csak az lehet nehezebb, amikor az ember egyáltalán nem tehet semmit. Erről is szól a Kisjuli születését elbeszélő írásod. Mit tehet olyankor egy apa, amikor tehetetlen?

A legfontosabb, amit még most is tanulok, az a puszta jelenlét, és annak az erejében való hit. Egy haldokló ágyánál sem azért pótolhatatlan a jelenlétünk, mert a mi dolgunk volna bekötni az infúziót vagy újrakötözni a sebet,

hanem azért, mert a szeretetünkkel csak mi lehetünk jelen.

Hatodik gyermekünket, Kisjulit úgy kellett császárral kikapni a feleségemből, ugyanis elfolyt a magzatvíz, és úgy fordult meg odabent, hogy a lába és a köldökzsinór beszorult a szülőcsatornába. Ami azt jelenti, hogy neki is nagyon hamar vége lett volna, és könnyen lehet, hogy az édesanyjának is. Húsz percen belül jött is az orvos, azonnal tolták őket a műtőbe.

Én meg ott ültem, és semmi mást nem tudtam, mint imádkozni és jelen lenni – ami nem egy jellemző férfiszerep. Itt ugyanis nem kellett se megoldani, se hegeszteni, se csavarozni, se fölvinni, se betolni… Mindenféle szélsőséges szexizmus nélkül mondom, de így vagyunk huzalozva, van bennünk egy megoldóképletre való kiélezettség. Ráadásul én eleve egy tettrekész lendületember vagyok, egy igazi hétfőember (bár egyesek szerint, ugye, a hétfő bűn). De hétfőember sem tud semmit csinálni bizonyos helyzetekben. Ott a kórházban csak vártam, hogy a nálam rátermettebbek tartsák a sebnyílást, tamponáljanak, érzéstelenítsenek. És mikor kihozták azt a kicsit, akkor sem tudtam mást, csak nézni, ahogy melegszik az inkubátorban. Áldást tudtam rá mondani.

Ami alapvetően az én apai funkcióm volt ott és akkor, az a jelenlét volt. Ő ezt nyilván nem tudja tudatosan. De ha ez a jelenlét nincs, ha valakinek az édesapja kilép a képből, akkor utána sok-sok pszichológiai ülés-fekvés-kezelés és sok-sok ráköltött pénz árán bogozódik ki, hogy ez milyen mély hiányokat, sebeket okozott. Ezt én akkor tudom megelőzni, ha ott vagyok neki.

Sokszor írtál és nyilatkoztál arról, milyen sok mindent tanultál az Édesapádtól akár az irodalom, akár a barkácsolás, akár a cselgáncs terén. Más írásaid, mint például a Kisjuli életbölcsességeit feldolgozók, pedig arról tanúskodnak, hogy nem csak felmenőidtől, de a gyermekeidtől sem szégyellsz tanulni. Mondj egy-egy dolgot, amit szerinted érdemes ellesni tőlük és a feleségedtől!

Feleségemtől végtelen sokat. Abszolút osztom és aláírom, amit Pál Feri mond, hogy akinek van házastársa, annak nem kell önnevelési kézikönyv. Mert ami gubanc a másikkal való kapcsolódásban épp adódik, az az én nevelődésem következő állomása. Van egy olyan haszid mondás, hogy az Isten számolja a nők könnyeit – eszerint a nők sokkal mélyebben és átfogóbban értik a világot, mint a férfiak. A feleségemnek is ilyen igazán mély beleérzőképessége van. Szeretném eltanulni tőle, hogy orvosa tud lenni mindenkinek, két perc alatt megnyílnak neki az emberek.

Szeretem Simon fiam módszeres, lelkiismeretes kreativitását. Ő a higgadt mérlegelő alkat, mindent eszméletlen módon eltervez, hát villamosmérnök. Nagyon irigylem, hogy az autóját maga szereli, az utolsó csavart is ismeri benne. Én ugye ilyen tank típusú férfi vagyok, ő viszont az a türelmes, alapos fajta – végtelenül tiszteletreméltó, hogy ilyen lelkialkattal dolgozott, diplomázott és babázott egyszerre. Nagyon büszke vagyok rá.

Margit lányomnak az olvasottságát, tájékozottságát, ízlését nagyon csodálom. Tanácsot is sokszor kérek tőle, a Levágott fül című regényemnél ő volt az egyetlen, aki ismerte a cselekményt.

Dorottya lányomnak gyönyörű hangja van, irigylem is, hogy ami az én elhagyott pályám – az énekesi –, azt ő most megvalósítja. Csodálatos dalokat ír, pedig zeneszerzést alig tanult, és nagyon tetszik nekem, hogy saját szövegeket ír, amelyeknek autentikusan saját világuk van, és szellemesek.

Johanna lányomnak olyan mennyiségű szeretetenergiája van, hogy az elképesztő. Nagyon ragaszkodó, nagyon leleményesen ajándékozni tudó, lendületes, friss, kreatív szeretet él benne: például ő az álombébiszitter a kissé nehezen gardírozható, fantáziadús, de nagyon érzékeny Kisjulink mellé. Johannához mindig oda lehet adni.

Ágnes lányom a tanulásban valami zseniális, saját bevallása szerint úgy volt nyolc dicséretes kitűnő, hogy itthon nem is tanult, mert mindent megtanult az órán. Nagyon tisztelem benne, hogy az egész gyerekkorát a lovardában töltötte az istállótakarítástól a csutakoláson át a száron lovagoltatásig. Közösségi és természetes gyerekkora volt, manapság ritka, hogy ennyire ne virtuálisan nőjön fel valaki.

Kisjulinak pedig ugye kölcsönöztem is a bölcsességeiből. Mindig tanulom tőle azt, amit a kisgyerekek eleve ösztönösen tudnak, éspedig, hogy a látszólag semminek, vagy a repetitív semminek mekkora értéke, szépsége van. Ahogy ugye a jengából újra és újra tornyot építünk, utána szétromboljuk, és megint építünk, és megint szétromboljuk – ez nem unalmas, hanem ez jó. Látta Isten, hogy ez jó. Valami ős-jó, ami sokkal jobb, mint amit mi ilyen színes-szagos pukizásokból meg képernyőfilterekből kitalálunk magunknak.

Mert mi felhabosítjuk magunknak a semmit, pedig a létezésben eleve van egy olyan örömfaktor, amit a kicsik maximálisan ki tudnak aknázni.

János, szereted azt az apát, aki te vagy?

Van ugye egy egészségtelenül túlburjánzott egóm, ami általában abból fakad, hogy az ember nem tudja magát helyesen szeretni, ezért hát szereti helytelenül, így tupírozva túl magát. A magam helyes szeretésével nekem azért vannak még teendőim. Nyilván hajlamosabb vagyok a hibákat látni, de nagyon sok büszkeség van bennem, meg az a hála, amiről a zsoltár is szól: Ahogy a nyíl a harcos kezéből, úgy sorakoznak a gyermekek az ifjú évekből. Boldog ember, aki velük tölti meg tegzét: nem vall szégyent, ha az ellenséggel vitába száll a kapunál. Ha gondolatban végignézek a gyermekeimen, nagyon büszke vagyok, ha elsősorban nem is mint apai teljesítményre. Bár az elmondható, hogy nagyon sokat beletettem. Más, ha viszi valamire ötvenéves korára, akkor vehet belőle egy Jaguárt magának. Hát nekem ők a Jaguárom. Amit tudtam, azt beléjük fektettem, rájuk fordítottam. Nem voltam és nem is vagyok tökéletes apa, de hogy elég jó apa voltam, azt nagyon remélem.