„Személyében hordozta mindazt, amit benne lerombolt és épített a háború” – Audrey Hepburn és a világégés

Szerző: | 2020. 01. 30. |

Hollywood múzsái közül látszólag Audrey Hepburn is csak egy, aki még napjainkban is stílusikonnak számít. Hosszú szipkájú cigarettát tart ujjai között, kis fekete estélyiben, miközben arca egyszerre mókás és meglepett vonásokat tükröz: ez a kép eladhatóvá tesz akár egy egyszerű vászontáskát is, hiszen védjegye a titokzatosság és báj finom elegye. Különlegessége mögött azonban valódi hitelesség és egyediség áll, melynek háttere korántsem olyan csillogó, mint a színésznő karrierje.

„Ha filmcsillag lettem, az a gyerekkorom ellenére, nem miatta történt”

Robert Matzen amerikai író, rendező történelmi dokumentumokat, életrajzi adatokat, valamint családtagok, szomszédok, barátok beszámolóit összegezve tárta fel könyvében a színésznő gyermekkorát, melyre rányomta bélyegét a második világháború. A holland lány című kötet érzékletes, részletes beszámoló Audrey kislánykorának hétköznapjairól, azok minden reális nehézségével és lelki terhével.  A feltárt adatok tükrében nem mondható irigyelhetőnek a későbbi példakép élete.

Ahogy haladtam előre az olvasásban, úgy egyre kevésbé tudtam elhalkítani a bennem megszólaló pszichológust, s a világsztárban meglátni a törékeny, magára hagyott gyereket. Szakmám szemszögéből nézve az volt a benyomásom, hogy Audrey misztériumát rengeteg, szándékosan elnyomott titka adta.

Ezekről ő kevés tudatos döntést hozhatott, ami részben nemesi származásából és az ezzel járó szigorú neveltetéséből fakadt; hisz ebben a körben az érzelmek elfojtására köteleznek. Önéletrajzírói gyakran jutottak arra a következtetésre, hogy nagyon sok minden volt, amiről nem beszélhetett, e mélyen belenevelt elvek miatt. „Anyám átörökítette rám az életszemléletét, a rendkívül szigorú viktoriánus elveit. Illetlenség másokat az érzéseinkkel terhelni. Illetlenség nem másokat helyezni előbbre. Illetlenség nem uralkodni magunkon” – nyilatkozta egyszer a színésznő. Másrészt a miénknél sokkal kevésbé szerencsésebb korban született, mely sem teret, sem támaszt nem tudott adni a fájdalmas élmények feldolgozásához. Akkoriban még nem volt ennyire elismert a pszichológia, mint manapság, sőt szégyennek számított volna a törékenység bármilyen kinyilatkoztatása. Maradt tehát a titkok magányos világa.

A nehézkes családi háttér és következményei

Audrey Kathleen van Heemstra Ruston néven született Belgiumban, Joseph Victor Anthony Ruston és Ella van Heemstra bárónő gyermekeként. Ereiben holland, ír, fríz és brit vér is csörgedezett. Életrajzírói felkapták a fejüket, amikor kiderült, hogy a színésznő felmenői között több báró is található, gyermekkora során pedig számos villában élt. Bár családfája valóban tartalmaz nemesi címeket, azonban kiugró lehetőségeket és vagyont már korántsem. Ez utóbbit felismerve az apja, akit szélhámos természetűnek jellemeztek, Audrey öt éves korában elhagyta a családot. Édesanyja, Ella különc természetű, erős akaratú anya volt, aki kevésbé gyengédséggel, inkább elnyomó viselkedéssel irányította lányát. Saját beteljesületlen előadói pályája miatt mindent elkövetett, hogy Audrey számára lehetőséget teremtsen a szereplés alkalmainak megragadására.

Ella nem tudott teljesen azonosulni az anyai feladatokkal, Audrey-t gyakran nagyszüleire bízta, sok költözésnek tette ki. Mindeközben aktívan bevonódott a politikai életbe is, meggondolatlan döntéseket hozva, mellyel megpecsételte lánya életét is. 1935-ben Audrey szülei Münchenbe utaztak, ahol személyesen ismerkedtek meg Hitlerrel, mely élményéről Ella csodálattal számolt be két cikkben is a Brit Fasiszta Unió lapja számára. Férje befolyása alatt nemzetiszocialista szimpatizáns lett, s később, házasságuk lezárása után is német tisztekkel érintkezett nyilvánosan, valamint nácibarát szellemiségű esteket szervezett. A háború után német szimpatizánsként bíróság elé állították, és sok évnek kellett eltelnie, mire tisztázni tudta politikai bevonódásának mértékét. Anyja gyakori távollétei miatt Audrey egyre zárkózottabb, magába fordulóbb személyiséggé vált. A költözések elmélyítették benne a gyökértelenség érzetét és kötődési bizonytalanságát. Szülei, főleg anyja politikai csapongásait később sem tudta megbocsájtani, de mint oly sok minden mást, úgy ezt a konfliktust sem tudták közösen átbeszélni, feloldani.

Audrey másik, ennél is mélyebb, örök sebe maradt apja korai távozása, s későbbi párkapcsolataiban is inkább apafigurákat keresett, semmint társat. Szinte görcsösen vágyott a saját családra, melyben talán saját lelkét próbálta volna kárpótolni.

Gyermekként Audrey súlyproblémákkal küszködött, apja elköltözése után sokat hízott. Reményt és életcélt csak a balett világa adott számára. A kemény edzések során lefogyott, és a tánc lett számára az önkifejezés legerősebb formája, ahol megmutathatta azokat az érzéseit, melyekről sosem tudott volna beszélni. Bár szépsége legendássá tette, ő sosem volt kibékülve a külsejével, filmcsillagként sem. Magasabb volt az átlag balerináknál, ezért nem lehetett belőle hivatásos táncos, kezeit és lábait túl nagynak látta, alakját csontosnak.

Háború és Audrey személyes veszteségei

A háború Audrey-t tíz és tizenöt éves kora között kísérte, hiszen ebben az időben a hollandiai megszállás legfontosabb központjaként szolgáló faluban, Velpben élt. Ugyan az anyanyelve a brit angol volt, és sosem tanult meg igazán hollandul, önmagát mégis inkább holland lányként azonosította.

Az öt éven át tartó kegyetlenség, pusztítás, éhezés és veszteségsorozat egész hátralevő életére megpecsételte sorsát. Valószínűleg megrekedt személyiségfejlődése is az ekkor szerzett többszörös traumák nyomán,

egyszer ő maga mondta ki, hogy aktuális életkora csak a látszat, lelkében örökké 12 éves kislány maradt.

Az ekkor szerzett élményeit sosem tudta teljesen feldolgozni, a rémképek haláláig kísérték.

Nagynénje férje, Otto egy új apafigurává vált számára, akit rajongással szeretett. Őt azonban Audrey tizenegyedik születésnapja másnapján a nácik elhurcolták, majd hónapokkal később kivégezték. Szép kis faluját szinte a földdel tette egyenlővé a háború, s emellett a szövetségesek légitámadásai sajnos gyakran a civil lakosságot sújtották. Azt mondta később, hogy a családi asztal körül megüresedő helyek jelezték a háború egyre terjedő pusztításait.
Kínzások hangját hallhatta a középületek mellett elhaladva, holttestkupacok tömege mellett kellett elsétálnia, amikor élelemért az utcára merészkedett. Szemtanúja volt a holland zsidók tömeges deportálásának.

A bombázások áldozatává vált többek közt a szeretett Muziekschool is, ahol balettozni tanult, így ezt a reménysugarat is elvesztette. A folyamatos éhezés maradandó károkat okozott a szervezetében és idegrendszerében, ami miatt nem tudta azt az erőnléti szintet fenntartani, mellyel teljesíthette volna a tánc diktálta követelményeket. Néha napokig nem ettek, vagy kevés és rossz minőségű egyéb táplálékból próbáltak túlélni. Bátyjával kijártak a mezőre tarlórépáért, cikóriáért, fűért, sőt tulipánért is. Az utóbbi hagymájából lisztet készítettek.

A sok éhezés miatt szervezete nagyon legyengült, krónikus vérszegénységben, nehéz légzésben  és ödémában szenvedett. Sokszor hetekig nem hagyták el házuk pincéjét, ahol édesanyjával, nénjével és anyai nagyapjával többedmagukkal bujdostak. A háború előrehaladtával Ella szigora nem változott. Támogató, de hideg és távolságtartó anya maradt. Audrey sokkal inkább nagynénje, Meisje személyében talált anyafigurára. Néha csak annyi időre jöttek a felszínre, hogy ellenőrizzék, hogy megvan-e még a ház a fejük fölött. A bombázás hangját annyira megszokták, hogy nagyobb riadalmat váltott ki belőlük, amikor végre csend lett.

De minden borzalom ellenére, Audrey későbbi elmondása szerint a háború nem pusztán rossz élmények összességét jelentette, hiszen beleplántálta a saját szerencséjében való hitet, és örömmel élte meg, hogy a szörnyűségek közelebb hozták egymáshoz a családot.

Felidézte többször, hogy az akasztófahumor tartotta ekkor bennük lelket. „Csupa kacagás és kuncogás. Nem is tehettünk mást, amíg matracokon feküdtünk és ültünk ott és vártuk, hogy véget érjen a lövöldözés.”

A túlélésben játszott szerepek

Időközben Audrey édesanyja átértékelte a harmadik birodalom eszméit, s látva a mérhetetlen pusztítást, amit Hollandiának okoztak, aktívan tenni kezdett azért, hogy a német ellenállást szolgálja. Audrey segítette édesanyját az ellenállás megerősítésében. Rendszeresen részt vett a háborús sebesültek ápolásában, valamint a helyi ellenállás lapja, az Oranjekrant kézbesítésében. Titkos üzeneteket közvetített a háborúban, segített a kilőtt repülőből elmenekülő pilótáknak, és halálbüntetés terhe mellett ételt hordott a pincéjükben bujkáló felszabadítónak. Családját anyagilag is támogatta, hiszen egyéni és csoportos táncórákat kezdett adni kisebb gyerekeknek. Táncosként részt vett egy, az ellenállás számára pénzt gyűjtő esten is.

Bár jócskán volt miért büszkének lennie, Audrey élete végéig tartózkodóan nyilatkozott a háborúban játszott szerepéről, amit egyébként tipikusan sokan a hollandok tipikus magatartás vonásának tartanak. Jelentéktelennek tartotta, amit tett, anyja tanítása nyomán úgy gondolta, hogy hencegni tilos.

Anne Frank, a lelki társ

Később Audrey kezébe került Anne Frank naplója, mely örökre nyomott hagyott lelkében, ugyanis sok hasonlóságot fedezett fel kettejük sorsában. Mindketten sötét hajú holland lányok voltak, akik mindössze kilencven kilométerre laktak egymástól, s ugyanolyannak ismerték meg a háborút, illetve annak mérföldköveit. Ugyanazokat a híreket hallották családjuk körében a Radio Oranjén. Egyszerre kezdtek el serdülni, és mindketten rajongtak a balettért. Anne-t és családját 1944 augusztusában a Gestapo és a zöld rendőrség felfedezte, és Auschwitzba hurcolta.

Audrey-t arra nevelte a családja, hogy csak úgy élheti túl a velük történteket, ha soha nem néz vissza, de egy közel azonos sorsú fiatal lány sorain keresztül újra felkavarodott benne a múlt, s újra átélte annak fájdalmát.

1958-ban George Stevens rendező felajánlotta Audrey-nak Anne Frank szerepét a történet filmváltozatában. „Annyira megviselt megint, hogy azt válaszoltam, nem tudok megbirkózni a szereppel. Egy kicsit olyan érzés, mintha mindez a testvéremmel történt volna. Nem játszhatom el a testvérem életét. Túl bensőséges; bizonyos értelemben lelki társak vagyunk…” – nyilatkozta.

A nem tipikus díva szerethetősége

A felszabadulás pillanatát Audrey egy szál cigaretta elszívásával ünnepelte, melyből aztán életre szóló szokás lett. Ugyanakkor maradtak más kitörölhetetlen nyomai is a megelőző öt évnek az elfojtott érzéseken túl, mint például az éhezések nyomán fennmaradó túlevési problémák.

Később sem erősödött meg önbizalma, filmes sikerei ellenére folyamatosan kételkedett képességeiben, önmagát sokkal inkább táncosnőként, semmint színésznőként aposztrofálta. Hollywood berkeiben ráadásul sosem volt egyetértés abban, hogy Audrey Hepburn szép vagy csúnya. Sudár alakjával, 56 centiméteres derekával bár minden ruha elegánsan állt rajta, mégsem volt „sztáralkat”. Sosem kereste a ragyogást, a reflektorfényt. Inkább ez utóbbi találta meg őt, hiába igyekezett elkerülni, hiszen volt a lényében valami figyelemfelkeltő. Világéletében gyereket akart, csendes családi életet, és nem szeretett partizni. Távolságtartónak és zárkózottnak tartották, ugyanakkor maga volt az őszinteség, becsület és hitelesség. Személyében hordozta mindazt, amit benne lerombolt és épített a háború. Bár a megrázkódtatások nyomán örökké gyermek maradt lelkében, éppen ez a báj tette szerethetővé, melyet ügyesen beépített az általa alakított karakterek megformálásába.

„A háború szívóssá tett, és megtanított megbecsülni mindent, ami utána történt velem” – nyilatkozta később. „Rendkívüli mértékben tisztelem az ételt, a szabadságot, az egészséget és a családot – az emberi életet.”

Sokszor, sokféleképpen kifejezte azt a gondolatot, hogy a háború előtti és alatti élményei hatással voltak lelki felépítésére. Visszahúzódóvá, ugyanakkor erőssé és fegyelmezetté is tette, megélesítette ösztöneit, melyek színészi és emberbaráti pályája alapját képezték. Élete utolsó négy évét UNICEF nagykövetként utazással töltötte. 1988-ban Etiópiában, Venezuelában és Ecuadorban járt, 1989-ben Guatemalában, Hondurasban és Salvadorban, Mexikóban, Szudánban és Thaiföldön. 1990-ben Vietnámban és 1992-ben Szomáliában.

Az elfojtás szomorú tanulsága

Sosem szűnt meg együttérezni és harcolni a háború legkiszolgáltatottabb szenvedőiért, a gyerekekért, ugyanakkor az utazások során átélt élmények felszakították saját háborús veszteségei hegeit. Talán a soha meg nem emészthető fájdalmas emlékek vezettek a végjátékhoz: betegsége kialakulásához. Egyszer ezt nyilatkozta: „A német uralom hosszú hónapjai és évei alatt arról ábrándozott az ember, hogy milyen lesz, ha egyszer megszabadul onnan, és megfogadta, hogy soha többet nem panaszkodik semmiért.” Csakhogy a sok elfojtásért Audrey rettenetes árat fizetett. Mintegy a megemészthetetlen emlékek pszichoszomatikus leképződéseként, bélrák alakult ki nála. Biztosan sok megvalósulatlan álom, feldolgozhatatlan fájdalom és terhelő emlék maradt benne, melyeket sosem ismerhetünk meg, mivel magával vitte őket a sírba, 1993-ban bekövetkezett tragikus halálakor.

Azonban minden elfojtása és leplezett szorongása ellenére, ha választani lehetne egy példaképet a sok gömbölyded idomú, harsány díva közül, mégis annak örülnénk, ha inkább egy ilyen visszafogott és emberséges jellemre akarnának hasonlítani a nők ezrei.

Forrás: Robert Matzen: A holland lány. Audrey Hepburn élete a II. világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This