„A legtöbb erőfeszítés ahhoz kell, hogy a gyerekek bent maradjanak a rendszerben” – Interjú Kakuk Tímeával, a Bagázs Egyesület munkatársával

Szerző: | 2022. 03. 07. | Család&Gyerek Lélekerősítő | Olvasási idő: 11 perc

Ha nem száz százalékon működnek, hanem kétszer vagy tízszer olyan hatékonyan, akkor előbb-utóbb sikerül áttörni a rendszer nehézségeit – mondja Kakuk Tímea, aki a Bagázs Közhasznú Egyesület egyik munkatársaként telepi cigánygyerekek iskolai előrehaladását segíti. A szervezet 11 éve dolgozik azért, hogy esélyt adjon a hasonló sorsú családoknak, és ne adományokkal, hanem készségekkel és képességekkel ruházza fel a fiatalokat az életre. A munkatársak és önkéntesek elhivatottsága tiszteletre méltó, miközben nagy kérdés, miből tudnak újra és újra motivációt, energiát és lelkierőt meríteni. Az alábbi interjúban erre is választ kapunk. De szó esik arról is, hogyan épül fel a különböző programok háttere, mi jelenti a valódi sikert, és mikor érezheti egy tanító, mentor, hogy bizony ő már tényleg nem élt hiába.

Kakuk Tímea, a Bagázs munkatársa

A Bagázs telepi cigánygyerekekkel és családjaikkal foglalkozik, de bizonyára nagy a rálátásotok az oktatás kapcsán az egész romatársadalomra. Jelentős a különbség egy telepi és egy falun, városban élő cigány tanuló iskolai lemorzsolódásának esélye között?

A telepi gyerekek jobban kiszolgáltatottak ennek a jelenségnek, de nem a körülményekből fakadóan. Készült Magyarországon egy széleskörű reprezentatív felmérés az iskolai lemorzsolódással kapcsolatban, amely egyértelműen megállapította, hogy

az egyik legnagyobb védőfaktor, ha a roma gyereknek van nem roma barátja is. Ez az apróságnak tűnő tény jelentősen csökkenti a rendszerből való kiesés esélyét.

A gyerekek, akikkel mi dolgozunk, a telepeken, szegregátumban élnek, elég gyakran szegregált osztályba is járnak. Nekik nagyon kevés lehetőségük nyílik rá, hogy nem cigány kortársakkal alakítsanak ki kapcsolatot, ez pedig egy komoly hátráltató tényező. Ami egyébként rámutat arra is, milyen fontos szerepe lehet az elfogadásnak és az előítéletmentes mintának, nevelésnek a nem roma családokban.

Ahhoz, hogy a gyerekekkel foglalkozhassatok, nyilván az egész családnak pozitívan kell viszonyulnia az ügyhöz, amelyet képviseltek. Hogy tapasztalod: azokban a családokban, ahol a szülők maguk is tanultak, nagyobb a motiváció a gyermek minél tovább tartó iskoláztatása felé?

Szerencsére azt látjuk, minden szülőnek fontos a gyereke továbbtanulása. Annak is, akinek megvan a nyolcosztályos végzettsége, és annak is, akinek nincs: ez alapján nem tapasztalok különbséget. Inkább annak látom a jelentőségét, hogy aki maga is végigküzdötte magát az oktatási rendszeren, és szerzett egy szakmát, annak több olyan képessége alakult ki, amellyel a gyerekét tudja támogatni ezen az úton. A célt, hogy szakmát szerezzen a gyerek, mindenki megfogalmazza.

Tehát nem az a gond, hogy bárki nem szeretné a jobb jövőt a gyermekének, inkább az, hogy egyeseknek sokkal kevesebb eszközük van arra, hogy a gyerekük mögé álljanak.

Bizonyára ez a fajta munka nem mentes a kudarcoktól. Mégis mennyi sikert tudsz megélni a mindennapokban és miket értékelsz a legnagyobb eredménynek?

Magára a sikerre sok jó példát tudok mondani: minden egyes vers, amelyet együtt megtanulunk a gyerekekkel és kapnak rá egy ötöst, óriási öröm. Ugyanígy egy jól sikerült dolgozat, vagy bármi, amiben a közös munkánk benne van. Meg persze akadnak az igazán nagy eredmények: például amikor iskolát találunk egy tartós beteg kislánynak, vagy egy fegyelmivel eltávolított fiú számára végre meglesz az új intézmény, ahol befogadják, és ahol tud boldogulni.

Az elmúlt évünk legnagyobb öröme azonban az volt, hogy velünk érettségizett le az első telepi lány, Rami. És bár ennek a tanévnek még nincs vége, de már most van egy olyan sikerünk, amelyről álmodni se mertünk. Egy másik velünk tanuló, most 11. osztályos lányunk nemzetközi ösztöndíjat nyert, ő jövőre külföldön érettségizhet.

Hatalmas dolog ez, nemcsak az ő egyéni sorsukat tekintve, hanem a motiváció miatt, amelyet a többiek számára jelentenek. A legmeghatározóbb sikerek ezek: amikor egy nehéz, kilátástalan út végén megtaláljuk a megoldást. De közben az apró hétköznapi eredmények kellenek, hogy végül ezek megvalósulhassanak.

Bagázs

Rami, segítői körében. Ő első telepi lányként érettségizett le a Bagázs támogatásával.

Hogyan választjátok ki a veletek dolgozó önkénteseket?

Nagyon sokféle helyről csatlakoznak hozzánk, egyetemistáktól kezdve, a nagy multicégeken át a legkülönbözőbb platformokról jönnek. Az online tanulással kapcsolatos programban például rengeteg külföldön élő önkéntesünk is van, akik más országokból próbálnak segíteni a magyar mélyszegénységben élőkön.

Az iskolai lemorzsolódást megakadályozó programunkban nem kell túl kemény követelménynek megfelelni. A 18 év feletti jelentkezőknek egy interjún és egy képzésen kell részt venniük, mielőtt belekezdenek a munkába. Természetesen a fiatalok visszajelzéseire is építünk azzal kapcsolatban, hogy mennyire alkalmas az önkéntes a feladatra. Úgy tapasztalom, itt viszonylag könnyen megtalálják a helyüket. Úgy szoktuk mondani, hogy ez egy alacsonyabb küszöbű önkéntesprogram. Más a helyzet például a mentorprogramnál, ahol személyes jelenléttel dolgozunk, többek között szerhasználó felnőttekkel is. Nyilván ott teljesen eltérő a képzés, az előfeltételrendszer és az önkéntesek lemorzsolódása is.

Csaknem tíz éve fut már mentorprogram felnőttek részére, sőt külön Női klub is alakult a fiatal lányok, az asszonyok, édesanyák támogatására. Gondolom, a szálak a különböző projektjeitek kapcsán sokszorosan összefonódnak, és egymás munkáját is támogatjátok.

Mivel a gyerekekkel kell dolgoznunk, értelemszerűen a családjukkal is együttműködünk, sőt, igazából az egész rendszerrel, amely őket körülveszi, akár az oktatásra, akár az egészségügyre gondolunk. Önkéntelenül is rálátunk arra, hogy mely családoknál szükséges egy közreműködő személy, aki segíti a szülőket. Nemrégiben például egyik mentorunk egy édesanyát támogatott abban, hogy krízisotthonba, családok átmeneti otthonába jusson. Ez egy igazán nehéz folyamat, a lelki, logisztikai és bürokratikus oldalát tekintve egyaránt.

Nekünk ezzel párhuzamosan az volt a feladatunk, hogy a középiskolás szakmát tanuló gyermek a költözés és az egész életét érintő változás ellenére, ne szakítsa meg a tanulói jogviszonyát. Szerencsére sikerült neki az addigi szakján középiskolát találni, valamint kollégiumi férőhelyet is. Itt is számos tényező alakítja a helyzetet: egyrészt nyilván a gyerek maga, akinek mégiscsak el kell költöznie, új életet kezdenie. A lelki támasz mellett viszont szükséges megértetnünk vele, hogy melyek az ő igazi érdekei, miért legyen motivált a továbbtanulásban. A változásokba a szülőnek is bele kell egyeznie, csakúgy, mint például abba, hogy a gyereket beoltsák, mivel a kollégiumban félő, naponta karanténba kerülne. Ezek mind türelmet, energiát, munkát igénylő lépések, amelyeket ilyenkor muszáj végigjárni. A legtöbb erőfeszítés ahhoz kell, hogy a gyerekek bent maradjanak a rendszerben.

Az elmúlt két évben mindannyiunk életébe beleszólt a koronavírus, nálatok különösen megnehezíthette a munkát a távoktatás. Utólag visszanézve volt hasznos következménye ennek az időszaknak?

Bár a covidhelyzetet nem volt könnyű számunkra sem kezelni, de azért hozott pozitív változásokat, például fejlődésként értékelhetjük, hogy kialakítottunk valamiféle rendszert az online tanulásnak. Jelenleg is ebben működünk a most velünk dolgozó 15 gyerekkel. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy mindenféle szuperdigitális platformokat és online módszereket használunk. A legtöbbször ez egy hang- vagy videóhívás, amelyet Messengeren intézünk. Itt osztunk meg közben képeket, szövegeket, videókat. Azt pótoljuk tulajdonképpen, amit a család nem tud olyan könnyen megadni: elmagyarázzuk a házi feladatot, kikérdezünk valamit. Sokszor tényleg ennyire apró löket vagy támogatás hiányzik ahhoz, hogy ezek a gyerekek bent maradjanak az oktatásban, és előrébb lépjenek.

Apró lépések, de ahogy mondtad, igazán nagy energiabefektetést kívánnak….  Ti miből tudtok erőt meríteni újra és újra?

Nagyon változó, hogy miből töltődünk fel. Én jelenleg a legtöbb erőmet a fiatalokból és az önkéntesekből nyerem. Sokat számít, hogy ők nem adják fel, és így én sem adhatom.

Azt tapasztalom, hogy ha nagyon kitartóan harcolunk és nem száz százalékot, hanem kétszázat, olykor ezret teszünk bele, akkor előbb-utóbb sikerül átütni a rendszer nehézségeit és találunk megoldást.

Nyilván nagyon fárasztó újra és újra ennyit beletenni, de azért mindig megéri. Mert, ahogy már mondtam, a kis eredmények is eredmények. Illetve, ami még nagyon sokat ad, azok a szülők visszajelzései, az ő támogató mondataik.

Miközben felesleges lenne tagadni: rengeteg vicces dolog történik itt! Imádok a srácokkal tanulni, és igenis látom annak értelmét, ahogy nap mint nap haladunk, például megértjük, hogy a foci EB-nek azért ez a neve, mert európai országok játszanak egymás ellen. Érzékelem, ahogy a világról való tudásuk nyílik: ahogy elkezdenek rálátni például aktuálisan az ukrán-orosz konfliktus hátterére, vagy megértik, mik azok a demokratikus és emberi jogok, vagy hogy a limonádé is egy oldat, amit sajnos nem mindenki hoz magával az iskolából. Amikor valaki ezt végignézi, tényleg úgy érzi, már nem élt hiába.

A világ egyik kábulatból a másikba esik, a tervezésnek csak a gondolatát is felülírja, ami jelenleg zajlik hozzánk nagyon közel. Mégis, milyen célokat tudsz megfogalmazni a szűkebb és tágabb jövőt tekintve, amelyeket elérhetőnek láttok?

A legfontosabbnak azt tartom, hogy lássuk: nincs olyan szint, amiről ne lehetne tovább fejlődni. Sohasem tehetjük szét a kezeinket, hogy kész, ennyit tudunk. Bár folyamatosan érzem, hogy teljesen kihasználjuk minden kapacitásunkat, közben mégis bennünk él a jövőkép: még több gyerek, még több önkéntes működhessen nálunk. Ha most az a célunk, hogy XY autószerelővé váljon, akkor öt év múlva legyen az, hogy mérnökök is kerüljenek ki a telepről. Nyilván a legszebb dolog az volna, ha le sem kellene járni a telepre. Annak viszont, hogy mindenki el tudna költözni, kicsi a realitása. Egyelőre annak örülnénk, ha minél több gyereknek lenne olyan szakmája, amellyel Budapesten, vagy itt Pest megyében el tudna helyezkedni, albérletet tudna fizetni, és teljesen új életet kezdhetne.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This