Mire tanít minket Beethoven élete? – Egy zseni siketségének és zsenialitásának önismereti tanulságai

Ludwig van Beethoven géniuszának produktumait a mai napig élvezhetjük akkor, amikor egy koncerten, vagy otthon, a négy fal között hallgatjuk a zenéjét. Azt a zenét, ami a maga zsenialitásában univerzális: Beethoven utat mutathat a kríziseinkből való kilábaláshoz, társul szegődhet a befelé forduló időszakainkban, de segíthet akár a koncentrációképességünk javításában és kreativitásunk mozgósításában is. De vajon mit taníthat, miben segíthet, milyen önismereti tanulságokat hordoz magában Beethoven élete és az ő legnagyobb tragédiája; az, hogy a pályafutása zenitjén elvesztette a hallását?

Hova visz, hova vihet minket a szenvedés? Hogyan lehet a szenvedést, a veszteséget alkotó energiává formálni? Tudunk-e tevékenyek maradni a tehetetlenségben? Képesek vagyunk-e meglátni egy beszorított élethelyzetben, vagy akár a bezártságban a szabadságot?

Kérdések, amelyek ebben a mostani, sok szempontból kitett és bizonytalan időszakban különösen aktuálisak. Kérdések, amelyekre a válaszokat a „nagyon sokat szenvedő, szerencsétlen géniuszok közé sorolható” EMBER élettörténetének tanulságai adhatják meg.

„Beethoven, az ember”

Mert Beethoven zseni volt, ez nem vitás, de a sorsa nagyon is emberi volt. „Egy boldogtalan, szegény, beteg, elhagyott, fájdalom gyötörte ember volt, akitől a világ megtagadta az örömet, hogy aztán ezt az örömet saját maga teremtse meg, és megajándékozza vele a világot” – idézi Romain Rolland Nobel-díjas francia írót Dr. Czeizel Endre Zeneszerzők – Gének – Csodák című könyvében, amelyben Ferruccio Busoni szintén nagyon találó kategorizálása is olvasható. Az olasz zeneszerző szerint Bach az Isten, Mozart az Angyal, Beethoven pedig az Ember.

A korszakalkotó zseni életének története egy bizonyos szögből mesébe illő: elvégre egy vidéki város pékmesterének ükunokájaként, egy egyszerű polgári család leszármazottjaként vált a legmagasabb körökben is tisztelt és körülrajongott művésszé.

Ráadásul egy olyan korban, amely „igen érzékenyen reagált a társadalmi hierarchiában történő legkisebb elmozdulásokra” – fogalmaz Beethoven című könyvében Jan Caeyers karmester, zenetudós.

Komor gyerekkor

Azonban a közeg, ahonnan Beethoven ebbe a korabeli „sikersztoriba” érkezett, már jóval komorabb képet fest. Ehhez a képhez közelebb lépve azt láthatjuk, hogy a gyerekkora távolról sem predesztinálta arra, hogy életművével – ahogy az a temetésén elhangzott – „ott álljon meg, ahol a művészet véget ér”.

Bár édesapja maga is zenész volt, gyakran verte a fiát, akiről már nagyon korán tudni lehetett, hogy tehetséges. Iszákos és agresszív apja, bízva abban, hogy az alig tízéves (!) Ludwig mielőbb a család kenyérkeresőjévé válhat, rendszeresen zenélésre kényszerítette őt. Beethoven tehetsége ebben az elvárásokkal terhelt, feszült és bántalmazó légkörben bontakozott ki – a háttérben egy halk szavú, depresszív és tuberkulózissal küszködő anyával.

Ahogy az már a fentiekből is kirajzolódik, Beethoven sorsa fájdalmasan emberi, miközben a mód, ahogy azt viselte, jóval túlmutat önmagán és ezzel együtt a neki szánt életlehetőségeken is.

Ezért is tanulságos az önismeret fénytörésében is ránézni, hogy mire tanít minket Beethoven élete – az ő siketsége és zsenialitása.

Meghallani a szenvedésben a szabadságot

Beethoven életének kétségkívül legmeghatározóbb motívuma, hogy zenészként elvesztette a hallását. Ez a mozzanat különösen tragikusnak tűnik a korai éveinek és annak tükrében, hogy a semmiből, egy iszákos muzsikus fiaként a császári város első házainak köztiszteletben álló művésze, bárók, hercegnők által körülrajongott hangszeres virtuóz lett.

„Én, a zenész hogy mondhatom az embereknek, „süket vagyok!”? Ha tudok, szembeszállok ezzel a végzettel, még akkor is, ha eljön az idő, amikor Isten teremtményei közül én leszek a legboldogtalanabb. Csak a zenében élek”

– olvasható egy levelében, amelyben már felsejlik az az elszántság, ami lehetővé tette, hogy a siketség legsötétebb magányában, a tragédia fájdalmának legmélyebb szomorúságában és megrendültségében is megőrizze, és a hallása elvesztése után a komponálásba csatornázza zene iránti szenvedélyét.

„Beethovent nemcsak a világpolitika vagy nehéz gyermekkora, de egy könyörtelen betegség is végletes magányra kárhoztatta, ahonnan csak két kiút létezett. Szerencsénkre a nehezebb utat választva kottapapíron teremtett egy új, igazságos és szép világot magának, ahol félelem nélkül ölelhette keblére a teljes emberiséget. Az alkotás és a fantázia szabadsága talán időnként megváltotta őt testének börtönéből, és feledtette vele a legfőbb csapást, mit a sors emberre mérhet: a magányt” – fogalmaz Hámori Máté, az Óbudai Danubia Zenekar vezetője.

És valóban, ez a nehezebb út, amit a hallását elveszítő géniusz bejárt, a zenetörténet legnagyobb poszttraumás növekedéseként is értelmezhető.

A zenetudósok körében egyértelmű konszenzus van a tekintetben, hogy Beethoven legnagyobb hatású műveit a hallása elvesztése után alkotta. „Süketségének elhatalmasodása nemcsak személyiségét, de természetes alkotómódszerét is megváltoztatta” – írja könyvében Dr. Czeizel Endre.

Hogy lehetséges ez?

Úgy, hogy a siketsége nemcsak az emberektől szigetelte el, hanem a társadalmi elvárásoktól és a korabeli zenei ízlést meghatározó konvencióktól is. Beethoven egyedül maradt, de a magányában önmaga tudott lenni. Ahogy nőtt a távolság közte és az emberek között, úgy nőtt meg a tér, ahol szabadon tudott alkotni, ahol már nem az volt érdekes, hogy mi az, ami másoknak tetszik, hanem az, amit és ahogyan közölni szeretett volna. Elszigetelte, de közben bizonyos szempontból felszabadította őt a magány.

„Az inger és a reakció között létezik egy tér. Ebben a térben lehetőség nyílik a reakcióink megválasztására, válaszainkban pedig a fejlődés és a szabadság lehetősége rejlik”

– írja Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre című könyvében. Ebben a térben élt és alkotott ezekben az években Beethoven, miközben azt a bizonyos nehezebb utat járta, és ebben az egészen szűk térben nemcsak rátalált a lehető legnagyobb szabadságra, hanem konkrétan kirobbantott ott egy forradalmat.

A szenvedése olyan helyekre vitte, ahol előtte más még nem járt, és akkor is kitartott ezen az úton, amikor mások már nem követték.

„Kései zenéjében nem volt semmi kellemes vagy elegáns. Nem igazodott a hallgatók kívánságaihoz, öntörvényű volt, és nemcsak a zeneszerzőtől, hanem az előadóktól és a hallgatóktól is komoly erőfeszítéseket követelt. Ez már nem olyan volt, mint az a fülbemászó zene, amelyet tíz évvel azelőtt a bécsi kongresszus résztvevőinek szórakoztatására komponált, és amely tekintélyes gazdagságot és hírnevet szerzett neki” – írja az életművet feldolgozó könyvében Jan Caeyers, rámutatva arra, hogy Beethoven akkor már egy önmagán túlmutató és a korát meghaladó életmű záróakkordjain dolgozott.

A hiányok helyett a különbséget látni

Bár Beethoven életének legnagyobb tragédiáját hajlamosak vagyunk az önmagát meghaladó hős történeteként látni, nem szabad, hogy önmagunkat és másokat nyomasztó „bezzegtörténetet” kreáljunk belőle.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a kivételes, és sok szempontból csodálatra méltó életút azért mégiscsak egy szenvedéssel teli életút, amit – bár a saját szempontunkból vannak pozitív hozadékai – nem szerencsés követendő példaként mások elé állítani.

Vagy azokat nyomasztani vele, akik mások.

Erre hívja fel a figyelmet ebben az interjúban Joseph Nathan Straus, az Extraordinary Measures: Disability in Music című könyv szerzője. A New York-i Zeneművészeti Központ professzora szerint a fogyatékkal élő hősökkel való példálózás és a „ha Beethoven-nek sikerült, neked is sikerülhet” típusú mondatok teljesíthetetlen sztenderdek elé állítják fogyatékkal élő embertársainkat – például a siket embereket.

Sokkal célravezetőbb lenne ezeket a történeteket úgy keretezni, hogy ne a (vélt) hiányosságok ellenére elért sikerekről, hanem a különbözőségeinkből és eltérő látásmódunkból természetesen következő sikerekről beszéljünk.

„Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Fontos lenne, hogy a különbözőségeinkre ne hiányosságként vagy fogyatékosságként tekintsünk, hanem az emberi variabilitás eltérő aspektusaiként, a fizikai és/vagy mentális létezésünk teljesen természetes részeként. Az izoláció helyett meg kell találnunk azokat az utakat, amelyeken keresztül a fogyatékkal élő emberek kapcsolódni tudnak a mindennapi életünkhöz. Ezeken a találkozásokon keresztül tudjuk csak megérteni az ő világukat” – mutat rá a professzor.