A trauma sokszor távolinak tűnik mindaddig, amíg váratlanul, elképzelhetetlen erővel be nem robban saját életünkbe is: felforgat bennünk és körülöttünk mindent, hatására összetörhetünk, széteshetünk, megváltozhatunk. Hogyan lehet túlélni, majd együtt élni egy ilyen megrázó eseménnyel? Hogyan lehet elfogadni azt, ami elfogadhatatlan? Hogyan jelenthet a legnagyobb törés egy új kezdetet?

Ezeket a kérdésekről, vagyis a traumáról, a vele való megküzdésről és a benne rejlő lehetőségekről beszélgettek a meghívott vendégek a Magyar Hospice Alapítvány program-sorozatának második előadásán. A résztvevők különböző módokon kapcsolódtak a témához: Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa és Schumicky Júlia, a Bátor Tábor pszichológusa és a Lélekmadár Tábor gyászterapeutája olyan szakemberek, akik nap mint nap találkoznak és dolgoznak traumát átélt, vagy éppen átélő emberekkel. Az On The Spot című dokumentum-sorozat alkotói, Cseke Eszter és S. Takács András kamerájuk által kerülhettek közel olyan személyekhez és mindennapjaikhoz, akik életét egykori traumájuk teljesen megváltoztatta. Rajtuk kívül jelen volt még Szentesi Éva író, a WMN főmunkatársa és rákellenes aktivista, aki saját traumájának és megküzdésének történetét hozta magával: számára a daganatos betegségével való szembesülés jelentette életében a fordulópontot.

Ahogy az igazán lényeges dolgokról, úgy a traumáról is nehéz beszélni, megfogalmazni és átadni azt, milyen is átélni – legyen szó egy balesetről, egy szerettünk haláláról, bántalmazásról, egy számunkra fontos kapcsolat végéről, vagy egy halálos betegségről. A beszélgetés egy látszólag egyszerű, ám annál összetettebb kérdéssel indult: „Mi jut eszetekbe arról a szóról, hogy trauma?”. A trauma lehet valami olyan, aminek borzasztó nagy súlya van, amit nehéz “letenni”, és amit nem is biztos, hogy le lehet. A trauma lehet egy számunkra nagyon fontos veszteség, ami mindent megváltoztat. A trauma belepecsételődik az agyunkba és a lelkünkbe úgy, hogy a leghétköznapibb dolgok is előhozhatják. A trauma ugyanakkor lehetőség is lehet. 

„Nem tudták megölni a lelkemet”

Mivel olyan élményekről van szó, melyek alapjaiban megrázzák a világról kialakított nézeteinket, összetörik az addigi biztonságot, így a gyógyulás folyamata nem egy egyenes és kiszámítható, hanem olykor zsákutcának tűnő, megtorpanásokkal teli, kanyargós út, melyet mindenki úgy jár be, ahogyan tud. Így arra a kérdésre, hogy ki hogyan küzd meg egy traumával, mennyi ideig tarthat a kezdeti sokk és a tagadás fázisa, mikor lép a személy a felépülés szakaszába, nincsenek konkrét és egyértelmű válaszok. Biró Eszter szerint

a traumára sosem lehet teljesen felkészülni olyan értelemben, hogy a vele járó megrázkódtatást, fájdalmat és hiányt nem kerülhetjük ki, de sokat számíthat az, hogy az adott személy érzelmileg éppen milyen állapotban volt, amikor érte a trauma, valamint hogy milyen erőforrások állnak a rendelkezésére, melyekre a megküzdés során támaszkodhat.

Olykor egy jól eltalált, számunkra sokat jelentő mondat is tarthatja bennünk a lelket. A beszélgetés alatt többször is szóba került Edith Eva Eger, aki A döntés című könyvében meséli el azt, hogyan élte túl a náci haláltáborokat, hogyan kísértették őt évtizedekig az ott átéltek, és végül hogyan tudta elfogadni az elfogadhatatlant. Az On the Spot Az ellenség gyermekei című sorozatának róla szóló epizódjában is elmondta azt, hogy a legnagyobb borzalmak túlélésében balettmesterének egy mondata segítette: Azt mondta nekem, hogy Isten olyan pompásan alkotott meg engem, hogy minden, ami gyönyörű és jó, az belőlem jön ki, nem kívülről be. És ezzel olyan érzést adott nekem, hogy én szép vagyok, mert a lelkem szép. És ne hallgassak azokra, akik engem nem szeretnek. Ez segített akkor is, amikor azt mondták, hogy itt meg fogok halni, és hogy csak azért vagyok itt, hogy dolgozzak, és ezt hallottam minden nap. És én itt vagyok, szóval nem tudták megölni a lelkemet.”

Fényt gyújtani a sötétségben

Vannak olyan események, amelyek teljesen érthetetlennek, értelmetlennek és felfoghatatlannak tűnnek – és azok is –, azonban a magunk érdekében mégis meg kell próbálnunk valahogy jelentést adni nekik, megtalálni a miértekre saját válaszainkat.

Ha a kezdeti sokk után hátrébb tudunk állni pár lépéssel, és megpróbálunk rájönni arra, hogy miért következhetett be ez a trauma az életünkben, mire akarja felhívni a figyelmünket, azaz milyen feladatot kaphatunk általa, segíthet abban, hogy valahogyan integrálni tudjuk élettörténetünkbe, más szemszögből nézhessünk rá, ezáltal pedig közelebb juthatunk az elfogadáshoz.

Ahogy Szentesi Évát is betegsége indította el azon az úton, hogy szembenézzen félelmeivel, és meg tudjon békélni önmagával:

Nekem nem az volt a nagy feladat, sőt, igazából soha nem az a nagy feladat, hogy a rákot legyőzzük, arra ott vannak a külső kezelések, hanem hogy saját magamat képes vagyok-e legyőzni. Hogy le tudok-e ülni saját magammal, bele tudok-e nézni a tükörbe, amit addig utáltam. Mert bármennyire is úgy tűnt a külvilágnak, hogy mennyire elégedett vagyok magammal, milyen sok barátom van, élek és nevetek örökké, gyűlöltem magamat, azt, hogy nő vagyok. És nem foglalkoztam a lelkemmel semennyire. Azért, mert nem akartam szembenézni. És nem akartam szeretni – elsősorban saját magamat. De a végtelenségig nem lehet menekülni, egyszer csak jön egy fal, aminek én jól nekimentem kétszer vagy háromszor, ahány kör volt a betegségem történetében.

A kulcs a viszonyulás

A traumával való megküzdés ilyen szempontból nemcsak a legnehezebb, hanem a legtanulságosabb utunk is lehet. Lehet, hogy eleinte csak lépésről lépésre tudunk haladni, a túlélésre hajtva, ahol még magunk se tudhatjuk, mi visz előre, csak megyünk. Ahogy haladunk előre a hónapokkal és az évekkel, és sebeink se sajognak már annyira égőn– bár attól még fájhatnak, és a hegek is ott maradhatnak – egyre inkább érezhetjük azt, hogy tartunk valahova, hogy egyre könnyebben vesszük az akadályokat, végül rájöhetünk arra is, hogy nemcsak a táj változik, hanem mi magunk is. A trauma ugyanis nem csupán veszteséget jelenthet – fejlődhetünk, növekedhetünk is általa.

A traumát túlélők beszámolója alapján a szakirodalom a poszttraumás növekedést három nagyobb területen határozza meg: a kapcsolatok minőségének javulásában, az önmagunkon tapasztalt változásokban, valamint az élethez való alapvető szemléletünkben.

A traumában mindig ott van az esély a növekedésre, azonban a fejlődés lehetőségének a kulcsa nem önmagában a trauma, hanem a hozzá való viszonyulás. A trauma elfogadása és beépítése életünkbe nem azt jelenti, hogy elfelejtettük, többé már nem fáj és nem foglalkozunk vele.

Inkább azt, hogy nem hagyjuk azt, hogy uralkodjon rajtunk és megnyomorítson egész hátralevő életünkben. Ilyenkor a széttörött darabkákból próbálunk valami újat felépíteni, ami lehet, hogy már nem lesz olyan, mint volt, de lehet szép és egész – ahogy Edith Eva Eger is évtizedek (!) után ki tudott virágozni a holokauszt pusztításából és romjaiból traumájának elfogadásával:

„Sosem felejtem el, sosem leszek túl rajta, de megtanultam együtt élni ezzel. Valahogyan, valamilyen módon megbékéltem a történtekkel, így teljes életet élhetek. Auschwitz lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem azokat a készségeimet, amikről sosem gondoltam, hogy léteznek.”

Vagyok, vagyok, vagyok…

A trauma egy kőkemény fordulópont lehet életünkben, melynek során szembesülhetünk azzal, hogy az életünk törékeny és véges, és rajtunk áll, hogy a maradék időnket és lehetőségeinket hogyan szeretnénk kihasználni. Ennek fényében egyre bátrabbá és nyitottabbá válhatunk, egyre jobban megbecsülhetjük körülményeinket, egészségünket és jelenünket, felhagyhatunk önmagunk értelmetlen ostorozásával, inkább elkezdhetünk gondoskodni magunkról,  és ráébredni arra, hogy már az is csoda és ajándék, hogy egyáltalán vagyunk.

Felismerhetjük azt, valójában mi is a fontos és az érték számunkra, és mi az, amire már nem szeretnénk több időt és energiát áldozni. Rájöhetünk arra is, ki az, aki már nem épít minket, és elkezdhetünk több figyelmet szentelni azoknak a személyeknek, akik valóban mellettünk voltak és lesznek is.

Nem kérünk többet elnézést azért, akik vagyunk, ugyanis már önmagában az, hogy túléltük a traumát és itt vagyunk a jelenben, ráébreszthet arra, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint azt valaha is gondoltuk. Ennek hatására jóval könnyebben oldhatjuk meg a mindennapi problémákat és helyzeteket, felfedezhetjük azokat a képességeinket, melyekről eddig nem is gondoltuk volna, hogy a birtokunkban vannak. Mivel megtapasztaltuk azt, hogy milyen igazán lent lenni, ezért értékelhetjük azokat a pillanatokat, amikor fent vagyunk, olyanoknak tudunk hálát adni és örülni, amit addig természetesnek vettünk. Mintha átrendeződne és helyére kerülne mindaz, ami addig darabokban hevert, letisztulhat és egyszerűbbé válhat a kép. Ahogy Viktor Frankl is mondta: „Igazán jó döntéseket akkor tudunk hozni, ha az élet végességének a szempontja is jelen van”.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotók: Bánszegi Rebeka

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát, mert mindig is egyértelmű volt számára, hogy írni szeretne és emberekkel foglalkozni, és ezt meg is tudta valósítani. Pszichológusként nyitottsága és lelkesedése viszi előre, a környezete szerint 180 fokos fordulatokat tud venni, pedig számára természetes, hogy foglalkozik pszichiátriai betegekkel, függőkkel és autizmussal élőkkel is – hiszen minden érdekli, ami emberi. Mindig azt látja a vele szemben ülőben, amilyen valójában ő, a félelmek rétege alatt. Általában szeret egyszerre több mindent csinálni, de azért a nyugalmat is nagyon tudja élvezni.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest