A depresszió – annak ellenére, hogy többszázmillió embert sújt világszerte – a mai napig tabutémának számít. A külső szemlélők sokszor alábecsülik a szakmai segítség és a társas támogatás fontosságát, és átmeneti rosszkedvként tekintenek a betegségre, mondván, majd elmúlik.
A legújabb kutatási eredmények azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a depresszió képes változást előidézni az agy szerkezetében így, – ahogy egy szervi változást előidéző kór – a depresszió sem fog egyik pillanatról a másikra elmúlni.
Csak akkor vesszük komolyan, amikor már késő
A depresszió egy bizonyos ponton tragédiába is torkollhat, éppen ezért fontos lenne azt időben észlelni, és komolyan venni. Ezt igazolja az a rémisztő statisztikai adat is, amely szerint évente 800 000 ember vet véget az életének – és az esetek jelentős részében a depresszió áll a háttérben.
A számok magukért beszélnek, és egyértelműen rámutatnak arra, hogy világméretű népbetegségről van szó, amiről ijesztően keveset tudunk. Márpedig az, hogy tisztában legyünk a betegség hátterében meghúzódó folyamatokkal, elengedhetetlen (lenne) a hatékony kezeléshez. Ahogy ahhoz is, hogy ne csak egy magától elmúló, komolytalan rosszkedv-hullámként tekintsünk a depresszióra.
„Fejben” dől el?
Ezt a szemléletváltást nagyban segítik azok a kutatások, amelyek rávilágítanak arra, hogy nem csak egyszerű hangulatingadozásról, hanem az agyszerkezetre is kiható kórról van szó – azaz a betegség bizonyos értelemben valóban az érintettek „fejében létezik”, csak nem egészen úgy, ahogy azt a depresszióra lekicsinylőn legyintők gondolják.
A legújabb erre utaló eredményre a University of Edinburgh kutatóinak a Scientific Reports szaklapban megjelent 2017-es publikációjában bukkanhatunk. A cikk szerint a változás a fehérállomány integritásának visszaesésében érzékelhető, amely lényegében az idegsejtek közötti rendkívül összetett, a neuronok közti kommunikációt lehetővé tévő kapcsolati háló sérülését takarja. Ez azt jelenti, hogy egy depresszív állapotban az idegsejtek közötti kapcsolatok száma csökken, ami lényegben az idegsejtek nyúlványait és az őket körülvevő, az ingerület-átvitel sebességét növelő, mielinhüvelyként ismert velőshüvelyt tartalmazó fehérállomány csökkenését jelenti. A jobb szerkezet, a kifejlettebb kapcsolati háló az idegsejtek között megkönnyíti az ingerület-átvitelt – ez válik nehézkessé a depressziótól szenvedő emberek agyában, ami adott esetben akár a mentális rendellenesség kialakulásának hátterében is állhat.
A gyógyulás szempontjából azonban jó hír, hogy ezek könnyebben regenerálódnak, mint a neuronok, amelyek csak bizonyos agyterületek esetében képesek erre.
Noha korábban is akadtak a fehérállomány egységének megbomlására utaló eredmények, ezek sokszor ellentmondásosak voltak. Az edinburgh-i kutatás meggyőző ereje főként az analizált speciális MRI felvételek számában rejlik, amely több mint ezer főt jelent. Ennek a mennyiségnek a korábban publikált kutatások a nyomába se értek.
Széteső kapcsolatok
Tudjuk, hogy a depresszió a társas kapcsolatainkat is felőrli, legyen szó párkapcsolatokról vagy barátokról. Ugyanez igaz az idegsejtek közti kapcsolatokra, avagy szinapszisokra is: a korábbi depresszív epizód(ok)ról beszámoló alanyok esetében a fehérállomány több agyterületen is lényegesen kisebb integritást mutat.
Ugyanakkor az, hogy a depresszió okozza a strukturális változásokat, vagy eleve sérült szerkezetről van szó, amely megnöveli a betegség kialakulásának valószínűségét, még kérdéses.
Mindettől függetlenül ez a tanulmány is megerősíti, hogy a depresszió egy (neuro)biológiai alapokon nyugvó rendellenesség, amiről igenis többet kell beszélni. Nem szabad, hogy az érintettek egy szégyenteljes állapotként, a környezetük pedig egy „múló hóbortként” tekintsen a depresszióra. Emellett azt is fontos lenne felismerni, hogy a prevenció, és az időben érkező segítség akár életeket menthet.
Ráadásul ezek az eredmények felcsillantják a depresszió minél korábbi felismerésének reményét is, ami hatékonyabb kezelésre adhat esélyt – és ez emberéletek tízezreit menthetné meg. Elvégre tudjuk, hogy a sekélyebb gödörből lényegesen könnyebb kikecmeregni, mint egy olyan szakadékból, amelynek pereme elérhetetlennek tűnik.
Via: Psychology Today; IFL Science
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.