„Ne haragudjon! Ugye maga a Doktornő a Facebookról?” – Interjú dr. Aschenbrenner Zsuzsannával egy kényszerpályának indult hivatásról, ötgyerekes anyaságról és az online szerepvállalásról

Szerző: | 2021. 05. 21. |

Ha az ember kisgyerekes szülőként az internet adta információk kétségekkel teli hullámai között vergődik: az ő szigetén bátran kiköthet. Nemcsak hiteles tájékoztatást kap, de együttérzést, megértést, önreflexiót, sőt még öniróniát és humort is. Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna pszichoszomatikus gyerekorvos, baba-mama konzulens nem magától választotta az orvosi pályát, de a gyermekgyógyászatot és annak speciálisabb formáját már igen, és azóta is hivatásként űzi. Mellette öt gyermek édesanyjaként maratont (is) fut és egy több tízezres Facebook-közösséget épít. De a legjobb, hogy eközben mégis közülünk való: egy anya, aki maga is felteszi a saját kérdéseit. Csak épp kompetens abban, hogy szakmailag megalapozott választ találjon.

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Régóta követem a szakmai oldalad a közösségi médiában, ezért bennem van a csalóka érzés, hogy valamennyire ismerlek. Pedig csupán a szakmai véleményedről tudok sokat egy-egy téma kapcsán, vagy épp halványan megrajzolt körvonalakat az ötgyermekes anyaságról, a családodról. Miközben igazán foglalkoztat a kérdés: hogyan és miért lettél orvos? Mikor találtad meg a hivatásod?

Fogalmazhatnék úgy, hogy szülői indíttatásból választottam pályát, de ez talán túl diplomatikus lenne. Igazából apukám határozottan eldöntötte, hogy a testvéremmel orvosoknak kell lennünk. Nem volt más választásunk, úgyhogy végül így is történt. Az, hogy a gyerekgyógyászat felé indultam, már az önismeret, önkeresés része volt, de nem tudatos, inkább ösztönösen követtem ezt az irányt. Gyerekkoromtól kezdve mindig voltak körülöttem kisebbek: vigyáztam rokongyerekekre, bébiszitterkedtem. Amikor elsőre nem vettek fel az egyetemre, akkor pedig a Heim Pál kórházban dolgoztam segédápolóként szintén gyerekek között.

Valószínűleg minden orvostanhallgató átéli, hogy az éppen aktuális gyakorlat –  szülészet, sebészet – érdekli leginkább, ezzel én sem voltam másképp. Viszont ezek mellett a korszakok mellett bennem végig ott motoszkált a gyerekgyógyászat.

A harcot ebben az esetben már megvívtam apukámmal: ragaszkodtam hozzá, hogy az orvosláson belül én válasszak területet. Idővel a klasszikus gyerekgyógyítástól is elkanyarodtam egy speciálisabb irányba, amely még inkább testhezálló. Amit most csinálok, az teljességgel én vagyok.

Érdekes, ahogy egy tulajdonképpen rád kényszerített útból egy valódi hivatást tudtál felépíteni.

Először ösztönösen sodródtam: sőt bevallom neked, az elején meg is ijedtem, hogy valamiféle álláshalmozó leszek, mert ha nem találtam a helyemet valahol, onnan tovább álltam. Dolgoztam kis kórházban, nagy kórházban, körzetben, de egyiknél sem éreztem: ez az, megvan az igazi! Aztán a diploma után másfél évvel megszületett az első gyermekem, majd sorban a másik kettő: négy év alatt hárman érkeztek a családba. A szakvizsgámat már háromgyermekes anyaként tettem le, és sokszor tényleg vágtam közben a centit, hogy a kicsik, a tanulás, az orvos férj, a napi teendők mellett el tudjam kezdeni keresni, mi az én saját utam.

Végül emlékszel a fordulópontra, amely arra terelt, hogy elvégezd a szülő-csecsemő konzultáció szakirányú képzést?

Egy megyei kórházban dolgoztam a szakvizsga után, ahol feltűnt, hogy a csecsemőosztályt a kollégák nagy része, főleg a férfi orvosok, nem igazán kedvelik. Rájöttem, azért, mert ott mindig bent az édesanya is, aki folyamatosan kérdez. Míg sokaknak ez inkább plusz teher volt, megfigyeltem magamon, hogy engem kifejezetten pezsegtet a helyzet.

Nyilván segített a három gyerek otthon, a sok tapasztalat, az empátia, mivel pontosan tudtam, mit élnek át ezek a nők. Rengeteget tanultam ott, olyan területekkel kapcsolatban, amelyről akkoriban még itthon szakirodalmat is alig lehetett találni, például a csecsemőkori regulációs zavarok témájában. Elképesztően motivált ez a fajta gyakorlatból fakadó ismeretszerzés. Amikor aztán keresni kezdtem a fejlődési lehetőségeket, szembejött a konzulensi szak: emlékszem, alig bírtam kivárni azt az egy évet, mire elindult az első képzés.

A célomat, a hivatásomat megtaláltam, de azért ez sem jelentett egyenes utat. Saját praxist építeni a nulláról, ráadásul kétszer, hiszen mi 4-5 éve költöztünk Budapestre egy vidéki városból, – nem volt könnyű. Közben érkezett még a két kicsi gyerekünk, ők most 3 és 6 évesek a két nagykorú és a kamasz mellett. Ha visszanézek, néha magam sem értem, hogyan történt (nevet).

Különösen kedvelem az oldaladon, hogy minden korosztályról írsz. Olykor megengedsz magadnak egy-egy személyesebb történetet is és beszélsz a saját kétségeidről, örömeidről. Sosem felejtem el a posztodat egy könyv kapcsán, amely a fészket elhagyó gyerek elengedéséről szólt. Arról írtál, mennyire másként hatott rád most, amikor már nem csak kicsi, hanem felnőttgyerekes szülő is vagy. Az ötgyerekesség gondolom rengeteget ad hozzá a pályádhoz.

Egyértelműen, hiszen egyrészt emberileg borzasztó nagy önismereti út, másrészt az első gyerekeim óta megélt anyai és szakmai tapasztalattal sokat tudok segíteni más családoknak. Az első három gyermekem kis korkülönbséggel érkezett, sokat voltak betegek, sokat dolgoztunk, tanultunk, kevésbé voltam türelmes vagy érett: nem mindig éreztem magam jó szülőnek. A szülő- és csecsemő konzulens képzés, majd munka valahol nekem is egy gyógyulási folyamat, egy terápia volt. Nem tagadom: sok aha-élmény ért közben, magamra ismertem helyzetekben, amit aztán a napi munkámban is felhasználok. Meg persze otthon a gyereknevelésben!

Nekem megnyugtató, amikor a nagyobb gyerekeim látják a kicsiken, hogy egyes dolgokat úgy is tudok csinálni, ahogy most velük. Talán jobban, talán türelmesebben. Valahol ezt egy jóvátételnek élem meg feléjük is az esetleges hibáimért.

Viszont az alapvető hozzáállásom, amit a szülők felé is kommunikálok, hogy sosem késő változtatni. Nagyon nehéz elrontani, hibázni lehet, jobban csinálni szintén. Minden esetre úgy tekintek, hogy abban a helyzetben az anya, vagy az apa, adott megoldást gondolta a lehető legjobbnak.

Egyszerűen nem volt elég tudása, információja jobban dönteni. A TED-előadásomban is beszéltem arról, miért érdemes a sérüléseinkből üzemanyagot csinálni. Például, miképpen tehetjük erőforrássá a tényt, hogy más választott pályát nekünk.

Akkor talán ebből ered, hogy simán felvállalsz mások számára akár cikinek, vagy rejtegetni valónak tűnő dolgokat is. Nagyon tetszett, amikor egy korábbi szenzorosságról szóló cikkünket megosztva arra kérted a követőidet, tegye fel a kezét, aki érintett. De te mindnyájunk előtt feltetted a sajátodat.

Persze, mert szeretném, ha egyértelmű lenne: nem kell homokba dugni a fejünket, ha mi magunk, vagy ha gyerekünk belekerül bármilyen hasonló kategóriába. Az önismeret csak megkönnyebbülést hozhat, még akkor is, ha „diagnózis” jár hozzá.

Én sem tudtam magamról gyerekként, miért reagálok úgy bizonyos helyzetekre, ahogy. Aztán mára körvonalazódott az oka, sőt, ahogy mondani szoktam, még az egyik gyermekem is nyomokban szenzorosságot tartalmaz. Vele kapcsolatban sem éreztem, hogy el kellene bújni emiatt. Csak az ő életét nehezítjük meg, ha befogjuk a szemünket.

Ami pedig a legfontosabb volt számomra a felnőtt szenzoros teszteket, cikkeket nézegetve, hogy a szembesülés azért jó, mert végre fel tudjuk menteni magunkat. Egyszerűen ráébredünk, hogy amit észleltünk, az nem hülyeség: csak gyerekként egyszerűen egy kicsit más szemüveg jutott nekünk.

Csaknem húszezres követőtáborod alakult a Facebook-oldaladon, ahol egy egymással békésen kommunikáló közösség szerveződött azokból, akik kíváncsiak a gondolataidra, nyitottak a tájékozódásra. Hogyan kapott jelentős szerepet a szakmai életedben a közösségi média?

Bevallom, teljesen ösztönösen, sorsszerűen történt ez is. A szakmámból adódóan szeretek tájékoztatni, segíteni. Korábban blogot írtam, de valahogy már akkor észrevettem, amikor még nem voltak ennyire általánosak a szakmai profilok, hogy a közösségi média megfelelő platform eljutni messzebbre: azokhoz, akik nem fordulnak hozzám közvetlenül. Egyre többen csatlakoztak, ez talán annak köszönhető, amiről már beszéltünk: a személyes szálaknak, a sorsközösség-vállalásnak, hiszen nem gondolom, hogy a szakmai tudásom miatt minden téren távolságot kellene tartanom.

Amikor látják, ugyanolyan anyuka vagyok, mint bárki, nagyobb bizalommal fordulnak felém.

Egyébként az oldal beindulása után mesélt nekem valaki az úgynevezett szív alapú marketingről, amikor az ember ösztönösen ráérez a célközönség érdeklődésére, nyelvére. Akkor fogalmaztam meg, hogy talán ez működteti az egészet: hiszen természetes módon tudok egy anyaközösséggel rezonálni, miközben engem maga a közösségépítés feltölt. A motivációmat, a gondolataimat, a tájékozottságomat frissen tartja.

Meglepődtél, hogy pár év leforgása alatt hányan lettek, akiknek látatlanban is fontos a szavad, a szakmai állásfoglalásod bizonyos kérdésekben?

Nagyon, és a mai napig ledöbbenek, amikor bevásárlás közben megszólítanak, hogy „Ne haragudjon! Ugye maga a Doktornő a Facebookról?” Jólesik, hiszen azért csinálom ezt az egészet, mert ebben a közösségben én is jól érzem magam.

Akadnak ismert orvosok, orvosi oldalak, amelyek erősen megosztóak. Bár a te esetedben ez nem jellemző, hiszen nem szélsőséges módon foglalsz állást egyes témákban, azért láthatóan őszintén és határozottan vállalod fel a véleményed akár kényesebb kérdések kapcsán is. Ehhez nagy levegőt kellett venni, vagy alapvetően hasonló a személyiséged?

Orvosként vannak evidenciák, amelyeket nem is lehet másként elmondani, csak tényszerűen. Viszont nagyon figyelek a közlés módjára, mert mindennek az a kulcsa. Sohasem minősítek, csak tájékoztatok. A szülőt partnerként kell kezelni, mert a szaktudás nálam van, de a gyerek gyógyulásához közösen teszünk hozzá. Nem volt konfliktusom még abból, hogy nem fogadtak el valamit, amit javasoltam, mert alapvetően igyekszem rugalmasan segíteni. A gyereket nyilván nem hagyom veszélyeztetni, de lehet kisebb-nagyobb dolgokkal alkalmazkodni egy család életéhez. Felesleges magas lóról beszélni, mert ugyanazt akarjuk, és ahhoz együtt kell működnünk.

Alapvetően nem rágódom a posztokon: ahogy érzem, gondolom, úgy teszem közzé. Öt-tíz perc alatt kész egy-egy téma és nem tervezem meg előre hetekre, hogy miről fogok beszélni. Főleg a szülői kérdések inspirálnak. Ha valaki megkeres egy izgalmas, vagy sokakat érintő problémával, azt mindig bemutatom, mert tudom, hogy aktuális lehet.

A jól működő kommunikáció tükrében adódik a kérdés: tervezel-e könyvet írni?

Igen, már készülőben van egy kötet a székrekedés, székletvisszatartás témájában. Az elmúlt pár évben mélyedtem el részletesebben ezen a területen, szintén a felém érkező igények miatt, és ráébredtem: nagyon kiforratlan ez itthon. Kevés a szakirodalom, nem teljes még abból a szempontból, hogy több nézőpontot is figyelembe vegyünk: a biológiai érést, a lelki hátteret, a szülői magatartást. Elkezdtem tanulni a témában, elolvastam rengeteg külföldi szakirodalmat, és a karantén alatt szinte csak hasonló problémákkal foglalkoztam a konzulensi praxisomban.

Jelenleg is 300-400 családdal dolgozom. Ezekből a tapasztalatokból kezdtem összegyúrni egyfajta módszertant, attitűdöt, amelyet szeretnék megírni. Egyébként csak a témában írt Facebook-posztokból összejött 60-70 oldal. A másik téma, amellyel szeretnék majd könyvformában foglalkozni az a szobatisztulás.

Nekünk szülőknek az egyik legnehezebb feladat a nevelés terén a túl sok információt jól megszűrni. Te milyen formában találkozol ezzel a munkád során: gyakori, hogy a felnőttek számára kell csak pár határozott kapaszkodót nyújtani és aztán minden a helyére kerül?

Abszolút az a tapasztalatom, hogy a túl sok információ közötti egyensúlyozás, amely teljes bizonytalanságba hajtja a szülőket, akik mindent elolvasnak és mindennek az ellenkezőjét is megtalálják. A szobatisztaság kapcsán például gyakran hallani, hogy biztosan még nem ért meg rá a gyerek akár 4-5 évesen. Pedig tudjuk, hogy 2-3 éves kor között minden gyerek életében van egy szenzitív időszak, amikor készen áll. Egyedül viszont nem tudja megoldani a dolgot, mivel a pelenka egy mesterségesen ráadott eszköz, amit a szülő adott fel, tehát a szülőnek is kell megtanítania letenni. Sokszor látom, hogy ezt az időszakot szalasztotta el a felnőtt, mert hosszan kivárt, később pedig, amikor jön a dac, az egyre nagyobb igény az autonómiára, vagy épp a szégyenérzetből fakadó „csakazértse”, még nehezebb megtalálni a megoldást.

Alapvetően abban kellene tájékozottnak és figyelmesnek lenni, hogy adott korban, mit várhatok el a gyerektől. Vegyem észre, miben kell támogatni, de azt is, miben nem. Ha már rég fel tud mászni, de nem engedem föl, azzal nem lépünk előre. Se ő, se én.

Erről a fajta túlkontrollálásról is sokat hallani, mint mai probléma.

Szintén a túl sok információ hozadéka lehet, amikor ugyanis nagy a zűrzavar, az egyetlen kapaszkodó a káoszban, ha erősebben ragaszkodunk a kontrollhoz. Éppen ehhez hasonló reakció a gyerekeknél a székletvisszatartás: ha sok a változás, ha nincs biztonságérzet, ha nem dönthetek semmiről én, akkor tessék, majd a kakimat szabályozom. A túlkontrolláló szülő szimbolikusan ezt csinálja. Fontos, ha a szülő észleli magán, hogy túlságosan magához húzná, nem tudja elengedni a gyereket, akkor mindig tartson önvizsgálatot, kérjen ő segítséget, és ne a gyerekben keresse az okokat.

Ha már a kor jelenségeiről beszélünk a gyereknevelésben, úgy vettem észre, az is kortünet, hogy divat lett „szaranyázni” magunkat. Hashtaggel vagy hashtag nélkül, de sokszor jön szembe velem hasonló vallomás, miközben egy-egy természetes élethelyzetről ír vagy beszél valaki, amelyben nem is biztos, hogy létezik tökéletes megoldás. De ha mégis, nem kellene szégyent érezni, amiért nem találjuk meg elsőre.

Úgy veszem észre, hogy az utóbbi tíz évben jelent meg ilyen markánsan ez az attitűd, a három első gyerekemnél sem anyaként, sem orvosként nem emlékszem erre. Persze

nem is szőtt át így mindent az online világ, és nem nyomták az arcunkba olyan gyakorisággal, hogy milyennek kellene lenni annak, aki jó anya. Képeknek, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal nem lehet, és nem is kell megfelelni. Érdekes kérdés, mitől hisszük el mégis, hogy idomulnunk kell.

A gyerekneveléshez kell egy egészséges szülői önérzet: tudom, hogy én mit tettem bele, és aztán ebből mit várhatok vissza. Meg kell tanulni a felelősséget átengedni bizonyos kérdésekben: ez összefügg azzal, amiről már beszéltem, az önállóság kialakításával. Nem minden a mi feladatunk. Egy hétéves, ha nem jelöli be a házi feladatot, majd nem csinálja meg és ezért például fekete pontot kap, attól nem én vagyok rossz szülő. Ő nem teljesítette a saját feladatát, övé a következmény is, amiből megtanulja: holnap majd bejelöli.

A hasonlóan összetett problémák, megoldóképletek miatt tanultad ki a családterápia módszerét is?

A konzulensi képzés adott egy erős módszertant és eszköztárt,  de én még több, sokszínűbb kompetenciára vágytam. Szerettem volna átlépni azt a határt, amelyet konzulensi minőségemben meg kellett húznom, ehhez pedig számomra a családterápia volt a megfelelő út. Nem ritka egyébként, hogy konzultációból lesz aztán család- vagy párterápia. Utóbbival a kisgyerekes szülők keresnek meg legtöbben, hiszen ez egy különösen nehéz időszak lehet, különösen több gyerekkel.

A családod hogy áll a mindenen átívelő elhivatottsághoz? A kamasz gyerekeid például mit szólnak a facebookos életedhez?

A férjem orvos, ő sem klasszikus pályát választott, bár sebészként indult, azon belül a proktológia lett a hivatása. Ő is saját praxist épített és mellette aranyérblogot ír, szóval nem ismeretlen számára a terep, amelyben mozgok. Egymást húzzuk, mikor kiben van nagyobb lendület. Most például közösen dolgozunk az újabb honlapomon, amely stílusosan a kakigondok.hu címet kapta.

A nagyobb  gyerekeim olvassák a posztjaimat, jó érzés, ha büszkék rám, ránk és nem nyomasztó, hanem inkább motiváló nekik a szülői minta. Számukra egyébként nyitott a választás, szabadon dönthetnek, milyen irányban szeretnének továbbmenni, de emellett keményen is dolgoznak azért, amit kitaláltak. A nagylányom és a nagyfiam már külföldön tanul és különösen kedves történet a szívemnek, hogy a lányom jelentkezéskor beleírta az önéletrajzába: az édesanyja előadott a TED-en. Egyébként ők is motiválnak engem: amikor nehezebb időszakot élek és látom, mennyire jók abban, amit csinálnak, én is összekapom magam.

Na és van itt még valami. A család és a hivatás mellett régóta része az életednek egy hobbi, amely egyben életmód is: a futás. Gondolom, gyakran megkérdezik: hogyan fér bele még ez is?

Erre azt szoktam mondani: azért bírom azt, amit csinálok, mert futok. Három gyerekkel kezdtem, 3 hónapos volt a harmadik, amikor egyszerűen nem tudtam mást kitalálni egy vidéki kisvárosban kikapcsolódásként, abban a félórában, amikor az esti fürdetés előtt hazaért a férjem. Egy körrel kezdtem a focipályán, aztán minden nap eggyel többet futottam. Így jutottam el a maratonig. Máig a napjaim része: sokszor egy-egy poszt megfogalmazása is futás közben születik. Feltölt, kikapcsol és energiát ad: egyszerűen életben tart.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This