„Senki nem normális” – Dr. Belső Nóra Hullámvasúton – Élet bipoláris zavarral című könyvét ajánljuk

Szerző: | 2018. 11. 29. | Test&Lélek | Olvasási idő: 10 perc

Ha pszichés problémákról van szó, a segítségkéréshez sokunk számára hosszú és rögös út vezet. Gyakran azért, mert hiába érezzük, hogy baj van, egyre csak halogatjuk és halogatjuk azt a bizonyos telefonhívást, mert félünk. Félünk az ismeretlentől, a pillanattól, amikor becsukódik mögöttünk a rendelő ajtaja, sőt, attól is, hogy a szakember a szemünkbe mondja: tényleg gond van. Mi történik ezután, és egyáltalán: mi történik egy pszichiáter rendelőjében? Dr. Belső Nóra Hullámvasúton – Élet bipoláris zavarral című, A terapeuta esetei sorozatban megjelent könyve ezekre a kérdésekre adja meg a választ.

Emma huszonkét éves, egyetemista lány, akit hosszú évek óta kísérnek már betegségének tünetei, ám a segítségkérésre csak akkor szánja rá magát, amikor egy szerelmi csalódás csaknem tragédiába torkollik az életében. Az ő gyógyulásának története rajzolódik ki előttünk a könyvben, Dr. Belső Nórával folytatott beszélgetései nyomán.

A lány, rózsákkal

Emma Valentin-napon, egy csokor rózsával a kezében érkezett meg első alkalommal a pszichiáter rendelőjébe. A közgazdásznak tanuló lány intelligens, gyors észjárású. Rövid idő alatt számos információt megoszt önmagáról, a gyerekkoráról, az elmúlt időszak történéseiről, majd felteszi a nagy kérdést: „Látszik valami? Tudom, hogy kicsit más vagyok, mint a normális emberek.”

Ez a kérdés az, ami sokakat feszít, akik ellátogatnak egy pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Mi van, ha kiderül, hogy, úgymond, „nem normálisak”? Vagy ahogy Emma fogalmaz: „kattosak, bolondok”? Sokan emiatt halogatják azt a bizonyos első alkalmat: félnek, hogy lemoshatatlanul rájuk kerül a bélyeg – pedig nem. Ahogy Dr. Belső Nóra felelte Emmának: „Senki nem normális. Ilyen szakkifejezés nincsen, sem olyan, hogy kattos meg bolond, szóval hagyjuk ezt.”

„Sokan azt gondolják, hogy egy vizsgálat csupa furfangos és rafinált kérdésekből, pacatesztekből és idegingerlő szenzáckból áll. Nem. Az első alkalom (kivéve a sürgősségi helyzeteket), egy hosszabb beszélgetés néhány célzott kérdéssel, amelynek a végén a pszichiáterben ki kell alakulnia egy lehetséges diagnózis képének (…)”

– írja Dr. Belső Nóra. A segítő szakembereknél tett első látogatásunk középpontjában tehát nem a címkék állnak, hanem a közös munka kezdete, amely útján megküzdhetünk a problémánkkal.

„Kérem, vegyen le!”

Emmához hasonlóan sokan, akik már eljutnak addig a lépésig, hogy felkeresnek egy pszichológust vagy egy pszichiátert, hosszú ideje érzik, hogy valami nincs rendben. Emma esetében sem volt ez másként: gimnazista korában volt olyan időszak, amikor az ágyból sem tudott kikelni, képtelen volt bemenni az iskolába, mindent sötétnek, reménytelennek látott. Az első beszélgetés idején azonban ezerrel pörög, egyik nagy tervet szövi a másik után, gyorsan beszél, egymást érik az ötletek a fejében, és a környezete, a családja, a barátai úgy érzik, képtelenek vele lépést tartani. Az elmondottak alapján a pszichiáterben kirajzolódik egy lehetséges diagnózis, a bipoláris zavar képe.

„Pszichiáter szakorvosként megtanultam, hogy csak a kellő információk birtokában közöljek diagnózist, mert itt ez gyakran már a terápia része. Míg egy sebész nyíltan közli, mi a baj, és mit kell tenni, addig a pszichiáter nem ronthat ajtóstul a házba”

– írja Dr. Belső Nóra. A szakember szerint a hozzá fordulók körében nem ritka, hogy igyekeznek „elkenni” a tüneteiket, hogy kevésbé súlyosnak láttassák a problémát, ami nem csoda, hiszen egészen más érezni, sejteni, hogy valami baj van, és egy pszichiáter szájából hallani ezt, immár diagnózisként. Emma is megrettent, amikor először szóba került a bipoláris zavar, mint a tünetei lehetséges magyarázata, pedig korábbi olvasmányai, internetes keresgélései nyomán ő maga is hasonló „öndiagnózist” állított fel. Ahogy ő fogalmazott válaszában a kérdésre, hogyan érzi magát: „Ülök a hullámvasúton, és nem tudom, hogy felfelé haladunk-e, vagy jön a zuhanás. Kérem, vegyen le!”

Az első lépések

A pszichiáterrel való első találkozását követően Emma egy klinikai szakpszichológusnál is járt, aki elvégzett vele néhány pszichológiai tesztet. Az eredmények alátámasztották a bipoláris zavar diagnózisát. A következő lépés ezután a kezelési terv kialakítása, megbeszélése, amihez fontos feltérképezni, hogy a beteg személyiségének milyen működésmódja, megküzdési stratégiái vannak. Ahhoz, hogy a szakember teljes képet kaphasson minderről, a családi hátteret is meg kell ismernie.

Emmának két testvére van, a szülei elváltak, amikor tizenhat éves volt, ami nagyon megviselte. A tágabb családjában előfordult öngyilkossági kísérlet és befejezett öngyilkosság is, ami a pszichiáter számára különösen lényeges információ, hiszen összefüggésben lehetett akár kezeletlen bipoláris zavarral is. Emma esetében is előfordult önsértés, az édesapja elköltözését követően, és saját bevallása szerint az öngyilkosság is megfordult a fejében: utoljára akkor, amikor éppen annak a rózsának a tüskéivel tervezte megvágni magát, amellyel az első alkalommal megérkezett, és amit végül a rendelőben felejtett. Az öngyilkossági gondolatai nem tértek vissza többet. Mivel a szuicid veszélyeztetettség, és a mániás és a depressziós állapotok súlyossága Emmánál nem volt olyan mértékű, hogy kórházi körülményeket igényeljen, számára a gyógyszeres kezelés jelenti a megoldást.

Gyógyszer és naplók

„Manapság mindenki fél a gyógyszerektől. Nagyon sok a tévhit és az előítélet. A bipoláris zavar kezelésében az alap a biológiai, azaz gyógyszeres kezelés. Enyhébb esetekben nem szoktunk egy életen át a gyógyszert javasolni”

– írja Dr. Belső Nóra. A gyógyszert azonban – ahogy Emma esetében is történt – nem csupán egy-két hétig szükséges szedni, vagy amíg jobban nem érzi magát valaki, hanem akár évekig is. Emma egy hangulatstabilizáló gyógyszert kapott, amelynek kevés a várható mellékhatása, és egy rövid időszaktól eltekintve, amikor a betegsége hipomániás szakaszában csökkent a felelősségérzete és a racionalitása, folyamatosan szedte is.

A gyógyszeres kezelés mellett Emma továbbra is eljárt a pszichiáterhez, úgynevezett szupportív, azaz támogató pszichoterápiás beszélgetések céljából. Ezeken az alkalmakon fokozatosan kibontakozott a családja széthullásának, problémás párkapcsolatának és szakításának története. Bár kezdetben erre gyanakodott, a beszélgetések során kiderült, hogy a betegségét nem ezek a negatív életesemények okozták, és a félelmei ellenére sem a bipoláris zavara kialakulásában nem ő a hibás, sem pedig a szülei válásában.

A pszichoterápiás beszélgetések mellett Emmának számos olyan eszköz is a birtokába került, amely előrelendítette a javulás útján: hangulat- és energianaplót vezetett, ami segített a saját állapota megismerésében és a kontrollérzet visszanyerésében. Megtanulta, hogy tudatosan figyeljen arra, hogy rendszeresen és eleget aludjon, futni, majd jógázni is elkezdett, ami szintén pozitív változást hozott a mindennapjaiba. A hangulatingadozásai három hónap után minimalizálódtak, és ennek köszönhetően a pszichiáternél tett látogatásai is ritkulhattak.

„Nekem ez a betegség inkább adott, mint elvett”

„Senki nem normális” – felelte Emma aggodalmas kérdésére Dr. Belső Nóra, egy hatalmas igazságot fogalmazva meg. Nincs olyan, hogy normális. Legfeljebb átlagos; de olyan egyetemes sztenderd, aminek mindannyiunknak meg kell felelnünk, hogy elkerülhessük a címkéket, diagnózisokat, nem létezik. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen működünk, annyiféleképpen látjuk, érzékeljük a világot és azt, ami velünk történik – és annyiféleképpen kerülhetünk olyan helyzetbe, amiből nem sikerül egyedül kilábalnunk. Dr. Belső Nóra azért választotta Emma esetét a pszichiáteri munka bemutatására, mert „tanulságos történet, érdekes részletekkel, mely egyelőre jó kifutást mutat.” Sok, Emmáéhoz hasonló, vagy kevésbé hasonló történet lehet még azonban, akik talán éppen a fiatal lány esetét olvasva indulnak el a terápia útján.

A Hullámvasúton című könyv Emma tudtával és beleegyezésével készült, így nem is lenne teljes a kép, ha az ő, olvasókhoz írott sorai kimaradnának: „Lehet, hogy életem végéig kell szednem valamit, bár az orvos azt mondja, hogy a tudomány halad, és az is lehet, hogy a gyógyszer helyett más terápiák is lesznek. Végül is, most jól vagyok és rengeteget tanultam önmagamról, az emberekről, és arról, hogy az életünkben semmi nem olyan fontos, mint azok az emberi kapcsolatok, amelyekben örömöket élhetünk meg és amelyekben ott van a kapaszkodó és a remény lehetősége is. Nekem egyébként amellett, hogy nyilván nem örülök neki, inkább adott ez a betegség, mint hogy elvett volna. Szóval az eszem lehet, hogy tényleg elment, mára viszont nagyon is visszajött. (…) Úgyhogy mindenkinek, akinél hasonló probléma adódik, azt üzenem, hogy ezzel teljes életet lehet élni. Nem átlagos életet, az biztos, de hát úgyis mindenki arra vágyik, hogy ne legyen átlagos, nem?”

Dr. Belső Nóra: Hullámvasúton – Élet bipoláris zavarral című könyvét itt tudod megrendelni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This