„Ha kiégsz, azoktól is elzárkózol, akik egyébként közel állnak hozzád” – Dr. Füredi Júliával beszélgettünk

A kiégés egyre több embert érintő probléma, mégsem fordítunk rá kellő figyelmet. A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélőjének soron következő részében, Dr. Füredi Júliát kérdezzük a kiégés kapcsolatainkra gyakorolt hatásáról és arról, hogy milyen is volt ezt belülről megtapasztalni.

“Szeretni tehozzád szegődtem” – A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélője

Programsorozatunkban hónapról hónapra egy-egy őszinte és tartalmas beszélgetés keretében foglalkozunk a párkapcsolatok „sötét oldalával”. Fontos témákat és csodálatos szakértőket hozunk nektek – ahogy azt tőlünk megszokhattátok, szívvel-lélekkel.

Kattints a részletekért!

Nálad mikor és hogyan kezdődött az egész folyamat? Vissza tudsz emlékezni rá, mi volt az a pont, amikor azt mondtad, „elég!”?

Amikor idáig eljutottam, már valószínűleg jó ideje zajlott bennem a az egész kiégéses folyamat. Én ezt az egészet retrospektíve tettem össze, hogy velem tulajdonképpen ez történik/ez történt. Akkor, amikor benne voltam, nyomorultul éreztem magam, de a fejemben meg sem fordult, hogy ez kiégés lehet. Nyilván mindig volt valami más ok: „persze, kamaszok a gyerekek”, „mert húzós a munka”. Utólag persze baromi könnyű okosnak lenni…

Nyilván, vannak az egész folyamatban meghatározó pontok, amikhez tudom kötni ezt az egészet. Az egyik ilyen az, amikor Bécsben voltam egy felügyelőbizottsági ülésen, és ott nyilallt belém a gondolat, hogy mi a fenét keresek én itt?

Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy tipikus életközépi válság időszakában felbukkanó gondolat, ami részben biztosan igaz is, ahogy az is, hogy a kettő összefügg: ez a periódus akkora érzelmi stresszel tud járni, hogy akár kiégéshez is vezethet.

A bécsi eset volt az első meghatározó pont, amikor eldöntöttem, hogy ennek véget kell vetnem és változtatnom kell. De azért azt is be kell vallanom, innen még 22 hónapra volt szükségem, hogy meg is lépjem.

A következő meghatározó pont az volt, amikor felmondtam. Nyilván a kilábalás egy hosszabb folyamat volt, amibe nem csak az fért bele, hogy gyógyulok, hanem az is, hogy visszacsempésszek az életembe rengeteg olyan dolgot, amire korábban nem volt időm vagy nem tudtam megtenni.

Elkezdtem saját magamat tölteni.

Hogyan viselte a családod a kiégésedet és a gyógyuláshoz vezető utadat? Hiszen, ahogy a könyvedben is írtad, máshogy tudtál a gyerekeidhez és a férjedhez is viszonyulni.

Végül is, még együtt vagyunk a férjemmel… de a viccet félretéve, végtelenül türelmesek voltak. A közös harminc évünk azért szerepet játszik ebben. De azért biztos, hogy okozott neki nehézséget…

Amikor az ember kiég, pláne egy introvertált fajta, mint amilyen én vagyok, akkor az az elsődleges, hogy minél kevesebb inger érjen bennünket. Így védekezünk. És ez azt jelenti, hogy olyan emberektől is el akarunk zárkózni, akik egyébként közel állnak hozzánk.

Kartávolságra eltolom magamtól az embereket. Nem akarok vendégségbe menni, nem akarok beszélgetni, nem akarok beszélni róla. Van egy erőteljes magamba fordulás. Ugyanakkor az élet rákényszerít, hogy legyenek bizonyos interakciók… ezek aztán a kiégés szűrőjén keresztül egészen torzzá válnak. Kiabálás, sírás és önvád is megjelenhet. Az egész kommunikáció el tud csúszni.

Utólag azt mondom, azért lehetett volna másképp is csinálni. Valószínűleg, ha tudom, hogy mi van velem, akkor könnyebb lett volna uralkodni az érzéseimen, másrészt meg tudtam volna indokolni a viselkedésemet. Hidd el, számomra is rémisztő volt, amin keresztülmentem. De végül mindenhol minden rendbe jött.

A szavaidból ítélve úgy érzem, erős kapcsolatra van szükség ahhoz, hogy valaki a kiégés folyamatán végig asszisztáljon és ne menjen tönkre a végére…

Azt gondolom, hogy igen. Ezt nyilván kapcsolata válogatja. A mi kapcsolatunk régóta tart, és nagyon erős a szövetségünk. Mi négyen – férjem és a két gyerek – nagyon erős unit vagyunk. Ebben azért nagyon sok meló van. De nem titok, hogy a gyerekeim is olvasták a könyvet, meg nyilván sokat hallottak azóta erről beszélni. Amikor elkezdődött a kilábalás, és beszéltünk róla, ezeket a puzzle-darabokat össze tudták illeszteni – hogy mi történt anyával. Úgy gondolom, sok mindennel kapcsolatban példaként is szolgálhat nekik.

Egyrészt példa lehet arra, hogy nyugodtan meg lehet borulni egy családban. Előfordulhat ilyen helyzet, de ott vannak mellette a többiek. Másrészt párkapcsolatban is embert próbáló időszak, de közben tökre jól ki lehet jönni belőle a végén. Harmadrészt abból a szempontból is példa lehet a gyerekeimnek, hogy maga a kiégés miről is szól, és hogyan lehet, teszem azt, egy párkapcsolatban felismerni. Vagy akár saját magunkon… és akkor időt kérhetünk, és elmagyarázhatjuk a többieknek, mi is történik velünk. Vagy ha érezzük, hogy kezdünk belecsúszni, hogyan tudunk támogatást szerezni.

Viszont kiemelten fontos, hogy nem lehet valakinek a kiégését átvenni saját magunkra. Mindenkinek meg kell küzdenie a saját kiégésével. Ez nem arról szól, hogy „majd én átveszem a keresztet”.

Pszichológusként könnyebb volt neked felismerni, hogy éppen a kiégés zajlik nálad?

Neeem… tudod, ez tipikusan az az eset, hogy a cipésznek lyukas a cipője. Vannak kardiológus ismerőseim, akik dohányoznak, meg van fogorvos barátnőm is, akinek néha lyukas a foga. Az más kérdés, hogy nyilván, amikor már rájöttem, hogy mi zajlott le bennem, akkor könnyebb volt meglátni a kifelé vezető utat – azt, hogy hogyan szedjem össze magam, hogyan reparáljam meg a kapcsolatokat, hogyan rakjam össze magam újra. Ebben a részében már sokkal nagyobb tudatosság volt és sokat segítettek a korábban tanultak. De ott, akkor, amikor a kiégés zajlott, ez egyáltalán nem így volt.

Arról nem is beszélve, hogy maga a kiégés, mint téma – lehet, hogy most soknak tűnik – ötven éve van porondon. Azért még elég fiatal dolog.

Milyen segítséget tudnál adni a hozzátartozóknak, amivel támogathatják a kiégésben lévő személyt?

Ez most nagyon marketingszagúan fog hangozni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy nem lehet erről beszélni olyan valakivel, aki benne van, mert állandóan hárít… a kezébe kell nyomni a könyvet (Füredi Júlia: ELÉG!). Nem tudod valaki helyett megélni a kiégést. Egészen addig, ameddig nincs valakinek betegségbelátása, nehéz erről az egészről konstruktívan beszélgetni. Segít, ha te magad is elolvasod a könyvet, mert akkor fel fogsz tudni tenni olyan kérdéseket, amik esetleg segítenek abban, hogy mutasd felé, hogy te nyitott vagy, hogy beszélgess erről. El tudod mondani, hogy a te szempontodból milyen változásokat látsz az illetőn. De soha nem úgy, hogy az illetőt védekezésre kényszerítsük.

A jó megoldás az, ha én-üzenetekkel operálunk, tehát elmondjuk azt, hogy bennünk milyen érzést kelt a dolog.

Ez egy jó beszélgetésindító tud lenni. Amivel még segíteni tudunk, hogy megmutatjuk, hozzánk lehet jönni és lehet velünk beszélgetni. Sajnos a kiégésből senkit nem lehet úgy kirángatni, hogy azt mondjuk, „jól van szívem, elviszlek egy hétvégére pihenni”, vagy „elviszlek vacsorázni”.

Aki igazán ki van égve, az nem akar emberek közé menni, nem akar vacsorázni vagy éppen hétvégi kiruccanást. Nem fogja tudni élvezni, nem fogja lekötni. Lehet, hogy három napig csak aludni akar…

Nagyon fontos része az egész folyamatnak, hogy ne agresszívan kezdjük nyomni a másikat.

Ez elég nehéz, amikor azt látjuk, hogy a másik szenved. Illetve kihatással van ez az „egészséges” félre is…

Hogyne! A másik is szenved, hiszen ő is ember. A másik ugyanúgy elszigeteltnek, eszköztelennek és egyedül érzi magát. Tök jogos, hogyha dühös lesz, vagy megbántottság érzés uralkodik el rajta.

„Miért szívok én?” „Meddig fog ez tartani?” – ehhez hasonló kérdések cikázhatnak benne.

Az egész körül annyi bizonytalanság van. Közben ez nem feltétlenül egy olyan dolog, amire adnak egy pecsétes papírt, mint amikor valakinek van egy diagnózisa. Hiszen ettől még funkcionál az ember: felöltözik, elmegy dolgozni, csinálja a dolgát. Úgy néz ki, mintha funkcionálna, és ezért még inkább bosszantóbb a másik számára.

Felvetődik a kérdés: „Velem szemben miért nem erőlteti meg magát?” Ebből sajnos nagyon csúnya vádaskodós sztorik tudnak kikerekedni.

Ezért tényleg kell, hogy legyen egy nagyon szeretetteljes szövetség, valamint legyen meg a pszichológiai biztonság, ami egy félelem nélküli kapcsolatot, közeget jelent. Elmondhatjuk, amit gondolunk, amit érzünk anélkül, hogy a kettőnk közötti kapcsolatot veszélyeztetve látnánk. És ez nagyon lényeges dolog.

Mikor érdemes szakember segítségét kérni?

Akkor érdemes pszichológushoz menni, amikor az ember még csak úton van a kiégés felé. Amikor már benne van a kiégésben, nem fog tudni elmenni, felesleges pénzkidobás. Ha a definícióból indulunk ki – hosszú időn át tartó érzelmi stressz, ami pszichés, mentális és fizikai kimerüléshez vezet –, akkor ebben az állapotban nem akarod, hogy a pszichológus feltépje a sebeket. Mindent akarsz, csak beszélni nem. Az is megterhelő. Minden ingert, minden extra stresszt kerülni akarsz. Full kiégésben semmi esély arra, hogy az ember jobban jöjjön ki egy terápiás ülésről, mint ahogyan odament. És ugyanez igaz a meditációra is: totálisan kiégett állapotban esély sincs rá, hogy sikerüljön, csak újabb frusztrációt okoz.

Milyen élethelyzetekben fordulhat elő, hogy az egész család kiég?

Vannak olyan transzformatív élethelyzetek, amelyek nagyon sok érzelmi stresszel járnak… általában ezek nagy változások, például egy baba érkezése. De ahol sok mesterséges megtermékenyítéses cikluson van túl az ember és állandóan reménykedik, ott is előbb-utóbb felütheti a fejét… ott is rá tud ülni a párkapcsolatra. Vagy egy építkezés során… mennyi olyan helyzetet látunk, ahol eltart akár két évig egy építkezés, és a végén már csak az eladó tábla kerül ki rá, mert annyira elegük lesz a másikból, hogy már nem akarják egymást látni. Abuzív kapcsolatban, ahol egyvalaki fizikálisan és/vagy verbálisan bántalmazza a másik felet, aki állandó félelemben él… na ez is nagyon komoly eltompulást hoz magával.

A könyvedben, amely 2021-ben jelent meg, írsz a Főnix programról. Mesélnél arról, ez hogyan lehet segítségére egy kiégésen átesett embernek?

A Főnix program a tünetek beazonosítása után tud segítséget nyújtani. Meg kell nézni, hogy az életünk mely területéről – akár többről is – érkezik a stresszforrás. Ennek az egész folyamatnak van egy komoly önreflexiós része, hiszen sokkal jobb lenne, ha tudatosabban látnánk az életünket, vagy jobban rálátnánk, hogy bizonyos helyzetek mekkora terhet rónak ránk. Sajnos nem szoktuk ezt csinálni, helyette felmentéseket adunk magunknak.

Úgy szoktam mondani, olyan ez a program, mint amikor az ember zseblámpával végigmegy az életén, és elkezd bevilágítani minden kis sarokba. És akkor meg fogod találni azt a részt, ahol nagyon sok takarítani való van.

Ez onnan is felismerhető, hogy az ember nagyon felcseszi magát valamin… elkezd morogni – ezek nagyon jó jelzőtáblái annak, hol kell keresni a problémát.

Sajnos nagyon sok ember azt mondja, hogy „ez csak a fejedben létezik, és pozitívan kell gondolkodni”. Na, ez egy óriási baromság! Az, hogy az embernek van egy életigenlő, pozitív attitűdje, az tök oké, és mint alapbeállítódás sok mindenen átsegít. De ez nem azt jelenti, hogy mindenre pozitívan kell reagálni. Olyan ez, mintha egy bazi nagy rózsaszín lapáttal mindent a szőnyeg alá söpörnénk.

Amikor az ember ki van égve, eszköztelennek és fáradtnak érzi magát, hogy bármihez is hozzányúljon. És ilyenkor sokat tud segíteni, hogy hagyja, hogy a szar érzés eluralkodjon rajta. Ez azért fontos, mert az ember akkor változtat, amikor már nagyon fáj. Ez nagyon cinikus mondás, de közben mégis igaz.

Azért kell hagyni megélni a rossz érzéseket, mert ez az, ami igazából erőt fog adni nekünk arra, hogy változtassunk. Amikor ki tudjuk mondani, hogy ebből elég! És amikor ezt megtettük, akkor tudunk majd a könyvben eszköztárbővítő tippeket találni. Például olyat, hogyan húzzuk meg a határainkat vagy azt, hogyan történik az energiánk menedzselése.

A Főnix programnak az a lényege, hogy mindenki maga választja ki a számára hasznos módszereket. Nem vagyunk egyformák… van akinek ez jön be, van akinek az. És az önismeretnek is ez az egyik módszere, hogy kipróbálok bizonyos dolgokat, és meglátom, beválik-e. Mindenkinek ki kell tapasztalnia… csodaszer nincsen. Az tud lenni csodaszer, ha foglalkozol vele… ha foglalkozol magaddal.