Egy pillanat alatt bevillan a múlt – Az önkéntelen emlékezet

A metróhoz rohantam, amikor egy munkába siető nő parfümje csapta meg az orrom. Bár éppen teljesen máson járt az agyam, hirtelen bevillant a kamaszkori reménytelen szerelem érzése és az anyukám. Neki volt számtalan parfümje, amiket „nagy örömére” elég nagy adagokban fújogattam magamra gyerekkoromban. Ezek az illatok valahogy hozzátapadtak egy-egy jellegzetes eseményhez, érzéshez, időszakhoz. Ezen a hétköznapon éppen egy gimibe tartó buszút emléke és a szerelmi csalódás érzése ötlött fel bennem akaratlanul – önkéntelen emlék formájában.

Talán sokaknak ismerős a fenti érzés, amikor teljesen váratlanul, akár bármilyen tudatosan azonosítható külső forrás nélkül múltbéli emlékek ugranak be, és néha ugyanilyen gyorsan tova is illannak. Persze az is előfordul, hogy egy kicsit elidőzünk velük. Honnét jönnek ezek az emlékek? Hogyan keletkeznek? Ebben a cikkben az önkéntelen emlékek témáját járjuk körül.

Valami baj lehet velem?

Fontos leszögezni, hogy az úgynevezett önkéntelen emlékezet jelensége természetes és gyakori a mindennapokban:

az emberek átlagosan napi 1-5 önkéntelen emléket élnek át. Kisgyermekeknél, sőt, még emberszabású majmoknál is előfordul ez az emléktípus.

Bizonyos kutatások szerint az önkéntelen emlékeink a múltbeli események stratégiai visszakeresésének ontogenetikai és evolúciós előfutárai lehetnek. (A stratégiai emlékezeti visszakeresésről később bővebben is lesz szó.)

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy akinek eszébe jut a poszttraumás stressz zavarból (röviden PTSD) ismert emlékbetörés jelensége, nem jár messze a valóságtól. A kutatási eredmények szerint ugyanis a traumatikus események után jelentkező, klinikailag megfigyelt betolakodó önkéntelen emlékek az egyébként teljesen természetes és normális önkéntelen önéletrajzi emlékezet diszfunkcionális alosztálya. Vagyis igen, a PTSD következtében kialakuló emlékbetörések is önkéntelen emlékek, de ezek mindig egy adott traumatikus eseményhez kapcsolódnak, intenzív testi és érzelmi reakcióval járnak együtt, szemben egy átlagos önkéntelen emlékkel. Végül: az önkéntelen emlékek erősen kötött, helyzetfüggő és automatikus természetük miatt a spontán gondolatok külön kategóriáját alkotják, amely nem azonosítható az elmében való elkalandozással.

Az eltűnt idő nyomában

Az önkéntelen emlékek hétköznapi jellegét mi sem bizonyítja jobban, hogy már az 1800-as években foglalkoztak velük. Hermann Ebbinghaus, a tanulással és emlékezettel foglalkozó kísérleti pszichológus úgy definiálta az önkéntelen emlékezetet 1885-ben, mint egy olyan emléktípust, ami akkor bukkan elő, amikor egy korábbi tudatos mentális állapot spontánul tér vissza a tudatunkba, mindenféle akaratos erőfeszítés nélkül. Szembeállította az akaratlagos emlékkel, amely olyan mentális tartalom, amit elveszettnek hittünk, de adott célból tudatosan visszahívhatjuk a tudatba.

Ebbinghaus értelmezése a mai napokban is helytálló:

az olyan önéletrajzi emléket nevezzük önkéntelen emléknek, amely spontán módon, mindenféle tudatos vagy akaratos előhívás nélkül kerül a tudatba.

A szépirodalomban több, egészen pontos és érzékletes példát találunk az önkéntelen emlékekre. Az egyik leghíresebb ilyen példa a Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényciklusának első kötetében fellelhető madelaine-epizód. Ebben a tea kevergetése és a madelaine-sütemény íze rég elfeledett gyerekkori emlékeket szabadítanak fel az elbeszélőben.

„S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába.”

Emlékezeti előhívás – hogyan emlékezünk?

Hogy megértsük, mi a különbség az akaratlagos emlékezeti előhívás és az önkéntelen jellegű között, egy kicsi elméleti magyarázatra lesz szükségünk.

Martin Conway emlékezetkutató modelljében a tudatos emlékezeti visszahívás két úton mehet végbe: irányítottan, vagy közvetlen előhívással.

Az irányított előhívás, vagy más néven akaratlagos emlék szándékos keresési stratégiát igényel ahhoz, hogy eljusson egy viszonylag általános emlékezeti szinthez, majd esetenként tovább egy specifikus emlékhez. Például

ha vissza szeretnénk emlékezni az első gimnáziumi napunkra, akkor általában elkezdünk visszakeresni az időben. Végiggondoljuk, kb. hány éve kezdtük a gimnáziumot, ősz eleje volt, előkeressük a várost, az épületet, a tantermet, az osztálytársakat, magunkat. Ha tovább törjük a fejünk, és történt aznap valami különleges (például megismerkedtünk a legjobb barátunkkal), akkor akár azt a specifikus eseményt is fel tudjuk idézni.

Ahogy a példából is látszik, az irányított, úgynevezett stratégiai előhívás sok időt vesz igénybe.

Ezzel szemben a közvetlen vagy direkt emlékezeti előhívás közvetlenül az egyedi specifikus emlékezeti szintet aktiválja, így gyorsabbnak, és spontánabbnak tűnhet. Például egy gimnáziumi matek feladattár látványa (és/vagy illata) eszünkbe juttathatja az érettségi vizsgát, ahol a legjobb barátunk piszkozatáról másoltuk le a feladatmegoldásokat. Ebben az esetben jól látható, hogy nem futtatunk le keresést, hanem egy külső dolog (a könyv látványa), nevezzük külső ingernek, erőfeszítés nélkül és szinte azonnal eszünkbe juttat egy konkrét emléket.

Ha a modellbe helyezzük az önkéntelen emlékezés kérdését, adódik a feltevés, hogy az önkéntelen emlékek direkt módon, csak úgy „maguktól ötlenek a fejünkbe”.

Az önkéntelen emlékezet jellemzői

A stratégiai emlékezést tehát az különbözteti meg az önkéntelen emlékezéstől, hogy az előbbi szándékos keresőfolyamat, és van aktuális előhívási célja: az információnyerés. Ezzel szemben az önkéntelen emlékezet úgy tűnik, hogy inkább öncélú, vagyis nincs tudatos előhívási célja: az emlék önkéntelenül, spontán módon jön fel, gyakran asszociatív módon.

Asszociatív emlékfelidézésről beszélünk, ha az emlékezést elősegítő támpont automatikusan kiváltja az emlékezést, például azonnal beugrik valami egy látott tárgyról, vagy egy zenéről rögtön tudjuk, hogy hol hallottuk először. Míg a szándékos vagy stratégiai emlékfelidéző rendszer lassú, szisztematikus keresést végez.

Az önkéntelen emlékek gyakrabban kapcsolódnak a közelmúltbeli eseményekhez és olyan élményekhez, amelyek egy aktuális helyzetet juttatnak eszünkbe, vagy valamilyen szempontból hasznunkra válhatnak.

Az önkéntelen emlékezet érzékeny az események kontextusára, ezért is váltják ki gyakran olyan külső jellemzők, mint egy hang, illat, szag, szín vagy egy zeneszám stb.

Talán ismerős az érzés, amikor a rádióban felhangzik a ’90es évek egyik kultikus slágere, és bár a szöveget sem tudjuk, mégis, hirtelen elönt minket egy érzés vagy hangulat, és ennek mentén emlékek idéződnek fel az akkori életszakaszunkból.

Az önkéntelen emlék asszociatív tulajdonságának következménye többek között az is, hogy nagyon gyorsan, akár 2 másodperc alatt létrejöhet, hiszen elég csekély végrehajtói irányítást (vagyis szándékos keresési erőbefektetést) igényel. Érdekes felvetés, hogy az önkéntelen emlék mint „emlékezeti típus” nem is létezik. Az önkéntelen emlékezés sokkal inkább előhívási folyamatként illeszkedik az önéletrajzi emlékezeti struktúrába, vagyis nem része annak, hanem előhívási módja.

Végül az önkéntelen emlékezetnek egy fontos tulajdonsága, hogy nem változik az idővel. Míg a stratégiai emlékezeti visszakeresés az életkor előrehaladtával lelassul, illetve romlik a kognitív funkciók csökkenésével és az információfeldolgozás lassulása miatt, az önkéntelen emlékezet nem mutat hasonló tendenciát. Egy kis kompenzációt kaphatunk így az akaratlagos emlékezetünk fokozatos gyengüléséért cserébe.

Vajon miben segít(het) ez a véletlenszerűen érkező emlékezet? Jó alkalom lehet az önreflexióra, izgalmas kaland lehet fejben végigjárni az emléknyomokat; felkutatni, hogy vajon mi a kapcsolata az emléknek a jelen pillanattal, és miért került a felszínre éppen most.

Felhasznált irodalom:

Bernsten, D. (2021). Involuntary autobiographical memories and their relation to other forms of spontaneous thoughts. In: Philos Trans R Soc Lond B Biol Sci, 376(1817):20190693. doi: 10.1098/rstb.2019.0693.

Marcel Proust (1969). Az eltűnt idő nyomában (Gyergyai Albert fordítása), Európa Kiadó, Budapest

Sárkány, K. (2011). Az önkéntelen emlékezet előhívási folyamata és fajtái. Diplomamunka, ELTE PPK.