„Csak kinyitotta a fülét, leült a gyerek mellé és figyelt” – Dr. Vekerdy Tamásra emlékeztünk

„Ma szegény gyerek szenved – egyrészt mert az élet annyira megváltozott, másrészt mert az iskola borzalmas. Mindig legyen iskolában – minek? Gyerekellenes, életellenes. Ennek a gyerekek isszák meg a levét. Elképesztő mennyiségű tananyag van. (…) De én töretlen optimista vagyok. Az ember, a gyerek sok mindent kibír. Még minket is” – mondta a rá jellemző éleslátással és derűvel Dr. Vekerdy Tamás egy vele készült interjúban, még 2016-ban. Több mint egy éve már, hogy csak a hasonló, fennmaradt felvéteken hallhatjuk a gondolatait, hiszen a Tanár Úr 2019. október 9-én, 84 éves korában elhunyt. A Pszinapszis előadásán barátai, kollégái gyertyafény mellett emlékeztek Vekerdy Tamásra.

Jogot végzett, dolgozott statisztaként, újságíróként, majd gyermekpszichológusként lett egy egész ország „Tanár Ura”, aki sokszor mesélt arról, hogyan készült egykor költőnek, világcsavargónak, majd, egy fiatalkori filmélménye nyomán egyszerűen: szabad embernek. Ahogy ő írta: „Attól kezdve azt gondoltam: ez akarok lenni! Szabad ember! Közben eltelt több mint ötven év, és azóta is próbálok, igyekszem az lenni. Remélem, hogy az is vagyok. De legalábbis úton vagyok a szabademberség felé.”

Szabadság

Talán éppen ez, a szabadság felé vezető út volt az, ami felé a pályája során oly sokakat segített elindulni. A Tanár Úr nem félt kimondani: nem baj, ha nem mindig úgy alakul egy család, egy gyerek sorsa, ahogy a tan- és nagykönyv szerint „szabályos” lenne; hogy nem kell félnünk a tökéletlenségtől, sem a sajátunktól, sem a gyerekekétől. Ez az üzenet még az ő halála után is sokakban él tovább.

„Nem csak az marad meg a halála után, amit a gyerekekért tett, hanem az a jelenlét, az az attitűd, amit képviselt” – mondja Vekerdy Tamásról Pléh Csaba akadémikus, a CEU vendégtanára. „Ez az attitűd a gyerek problémáinak megértése, az arra való érzékenység, és annak a módja, ahogyan ő ezeket segített a helyükre tenni. Mérei Ferenc is ilyen volt, ő is tudta, hogy néha azzal segíthet a legtöbbet, ha egy katasztrofálisnak tűnő helyzetben is könnyed marad, és azt sugallja: nem akkora a baj.

Tamás megmutatta, gyereknek-szülőnek egyaránt, hogy nem biztos, hogy akkora probléma, ha Pistikének hármasa van matekból.”

Derű és humor, a gyógyításban is

Vekerdy Tamás pszichológusként, elismert szakértőként nem csak a kevésbé jól sikerült osztályzatokat, de még az olyan nehéz nevelési helyzeteket érintő kérdésekre, mint a dackorszak vagy a testvérféltékenység is a rá jellemző derűvel, humorral reagált. „Bocs, Zsoltika, téged sem dobtunk ki annak idején, ő is a mi gyerekünk, őt sem fogjuk” – idézi fel a beszélgetés vezetője, Veiszer Alinda a Tanár Úr egyik híres válaszát a kérdésre, mit mondjunk, ha a gyerek felveti, „hajítsuk ki” egyszerűen a kistesót.

Bárdos Katalin szerint ahogy sok másikból, ebből a feleletből is a gyerekekre irányuló figyelem, megértés sugárzik. A klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta szintén egykori kollégája szavait eleveníti fel:

„Úgy látszik, az antennáim a gyerekekre hangolódtak. Amint belép, valamit érzékelek, valamit mond nekem a puszta létével, a testtartásával, a mimikájával. (…) A gyerekhez van, volt türelmem, vele az is siker, ha undorral elfordul, amikor leteszek elé egy papírt és néhány színes ceruzát, hiszen spontánul megnyilvánult. Majd oldódik, ha szerencsénk van. És akkor örülünk. És a pszichológus öröme, hasonlóan a szülő öröméhez, jót tesz a gyereknek, és beindítja az öngyógyítást.”

Értette a gyerekeket

„Ő értette a gyerekeket” – fűzi hozzá Horányi Annabella pszichológus, a fővárosi nevelési tanácsadók nyugalmazott vezető szaktanácsadója. „Ma, amikor mindenki nevelni akar, amikor még mindig élnek Magyarországon a porosz nevelés hagyományai, és mindenki idomítani, átalakítani akarja a gyereket, itt van Tamás, aki elmondta, hogy mint pszichológus, ő nem akart semmit. Nem diagnosztizált, nem az anamnézis, a terápiás terv érdekelte, hanem csak kinyitotta a fülét, leült a gyerek mellé és figyelt. Ettől pedig, milyen érdekes, a gyerekek meggyógyultak.”

„Ő nem akarta megnevelni a gyereket, csak vele akart lenni. Értette őt, és ettől a gyerek is megértette, hogy egy olyan felnőttel került kapcsolatba, aki nagyon közel van hozzá”

– folytatta Horányi Annabella. „Én úgy hiszem, a pszichológus mindig akkor teszi a legjobbat, ha nem a szülő bűntudatát szítja, nem azt mondja el, mit csinál rosszul. Tamás olyan szerénységgel, olyan természetességgel segített, hogy annak komoly szerepe volt abban, hogy ennyi szülő ennyire szerette, és ilyen sokat jelentett a számukra: ő soha nem kívülről, felülről, bíróként beszélt velük.”

Bizalom

Olyannyira nem, hogy – amint azt Veiszer Alinda felidézte – a Tanár Urat nemcsak a lakhelyén, Dunakeszin, de szinte mindenhol lépten-nyomon megállították a szülők, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseiket feltehessék neki. Vekerdy Tamást azonban ez, ahogy ő maga mondta, sosem zavarta: ezeknek a hétköznapi beszélgetéseknek a nyomán érezte igazán, milyen ereje van a belé vetett bizalomnak.

„Nagyon eltért a szokványos magyar pszichológustól, attól a képtől, ami a hagyományos pszichoanalitikusokról él az emberekben” – véli Pléh Csaba. „Vekerdy megmaradt ‘normális embernek’, sőt, színésznek; nem véletlen, hogy közel állt hozzá a drámapedagógia, és a Waldorf-pedagógia.”

Azt a hitét, hogy az iskolának a gyermekből kell kiindulnia, köré kell felépülnie, Vekerdy nem csak a Waldorf-óvodák és iskolák megszervezésében végzett munkájában képviselte, de számtalanszor nyilatkozta interjúkban, beszélgetésekben, és vetette papírra a könyveiben is.

„Tamás gyerekközpontú volt, és mindent megtett, hogy az iskola ne a tanárról, ne a főnökségről szóljon, hanem a gyerekről, az ő érdekeit tartsa szem előtt” – vallja Horányi Annabella. „Ahogy ő fogalmazott egyszer: ‘Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná tenni, amilyen úgysem tud lenni.’

Mit jelent ez? Azt, hogy ha jól érzi magát a gyerek, ha szabadon érezhet, gondolkozhat, vitatkozhat, akkor az energiáját nem az unatkozásra, ellenállásra, közönyre, a társakkal szembeni agresszióra fordítja, hanem arra, hogy megismerje a világot, ami olyan fantasztikusan érdekes, és olyan sok mindent lehet megtudni tőle. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy a fejébe tölcsérrel pumpálják a tudást, hanem arra, hogy olyan emberek között legyen, akik vele együtt tudják felfedezni a világot. Ezért küzdött Tamás.”

Ilyen ember volt

Világcsavargó, költő, színész, varázsló, gyógyító, és, mindenekfelett, szabad ember – ennyi minden szeretett volna lenni Vekerdy Tamás. Gyermekpszichológus lett, író, műfordító és tanár; játszott, mesélt, beszélt, gyógyított, és varázsolt, úgy, ahogyan csak ő tudott. Nem csak a hiánya marad velünk immár örökké, de a gyerekekért, a szülőkért, az iskoláért végzett munkássága, a gondolatai, írásai, és, ami talán még ezeknél is fontosabb, a bölcsessége, derűs humora, örök kíváncsi természete is.

„Minden érdekelte, de a gyerekekre volt igazán kíváncsi” – mondta róla búcsúzóul Horányi Annabella. „Annyira érdekelte a gyerek, hogy a megismerésében a szülőket is partnernek, kollégának tekintette, és mindig meg tudta őket nyugtatni. Nem véletlen, hogy most, hogy elment, a fél világ gondol rá, és beszél róla – ilyen ember volt.”