Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy… – A Dunning-Kruger hatás

Szerző: | 2019. 03. 11. | Pszicho&Light | Olvasási idő: 5 perc

Ha láttatok már tehetségkutató műsort, biztosan emlékeztek, hogy az első néhány adásban rendre felbukkannak olyanok, akik finoman szólva nem tehetséggel, sokkal inkább hatalmas, rendíthetetlennek tűnő önbizalommal vannak „megáldva”. Miközben zsűri, közönség és nézők fejcsóválva tapasztják be a fülüket, a repedtfazék hangú énekesek többnyire sértődötten érvelnek amellett, hogy nekik igenis csodás énekhangjuk van – csak éppen ezt rajtuk kívül látszólag senki nem hajlandó elismerni. Vajon mi lehet az oka, hogy ők nem hallják, amit mindenki más? Erre adhat magyarázatot a Dunning-Kruger hatás.

Ez a hatás nem csupán az elképesztően hamis, önjelölt sztárok esetében állhat a háttérben: minden olyan alkalommal érvényesülhet, amikor valaki szentül meg van győződve arról, hogy igazi szaktekintélynek számít egy adott témában – amihez azonban a valóságban egyáltalán nem ért.

„Majd én megmondom, hogyan kell”

Biztosan sokan találkoztatok már ezzel a jelenséggel: ha kicsit több a baleset az utakon, rögtön jön valaki, aki megmagyarázza, hogy ez is megint a „mazsolák” bűne, akiket kár is a volán mögé engedni – bezzeg ő, aki tökéletesen vezet, és mindent tud a közlekedésről. Vagy azok, akik vehemensen bizonygatják, hogy az ő logikájuk kristálytiszta, és igenis igazuk van – miközben a legtöbbször mindenki számára nyilvánvaló, hogy már az alapoknál tévednek egy kérdésben. Hogyan lehetséges ez?

A válasz röviden: nem értik, hogy nem értik – a szó legszorosabb értelmében.

A helyzet ugyanis az, hogy minél kevésbé számítunk szakértőnek egy témában, annál magasabbra értékeljük a saját hozzáértésünket az adott területen, és annál nehezebben látjuk be, hogy egy-egy probléma bizony nem olyan egyszerű, mint ahogy a külső szemlélő szemével tűnhet.

Ráadásul ilyenkor nem csupán arról van szó, hogy nem akarjuk bevallani, hogy nem értünk az asztrofizikához, a molekuláris biológiához, vagy éppen a pénzügyekhez, hanem arról, hogy nem tudjuk reálisan felmérni, milyen kevés tudásnak vagyunk valójában a birtokában.

Amikor a hülye okoskodik

A jelenséget elsőként 1999-ben írta le két pszichológus, David Dunning és Justin Kruger. A Cornell Egyetem kutatóiként Dunningék több kísérletet is végeztek, hogy rábukkanhassanak annak az okára, miért ítélik magukat jellemzően a legkevésbé kompetens emberek a legnagyobb szakértőnek.

A négy vizsgálat során arra kérték a résztvevőket, ítéljék meg, mennyire teljesítenek jól egy-egy területen (például logikai vagy nyelvtani feladatok megoldásában).

A válaszok alapján arra az összefüggésre lettek figyelmesek, hogy azok a kísérleti személyek, akik úgy gondolták, a tudásuk alapján a legjobbak közé tartoznak, valójában a legalacsonyabb pontszámokat érték el, amikor valóban el kellett végezniük a teszteket.

A szakértők szerint ezeket az embereket „kettős átok” sújtja: nem csupán hibáznak és rossz döntéseket hoznak a feladatok megoldása során, de éppen azok a hiányosságok, amelyek a hibáikhoz vezetnek, teszik őket vakká a saját gyenge teljesítményüket illetően. A fenti, tehetségkutatós példa ugyanezért lehet közismert jelenség: azok, akik úgy igazán botfülűek, éppen emiatt a botfülűség miatt esnek bele önnön nagyszerűségük hirdetésének csapdájába.

Elvakít az ego?

Persze, könnyen mondhatnánk, hogy ez nem annyira a tudás, mint inkább „ego” kérdése, és inkább a túltengő magabiztosság, mint a Dunning-Kruger hatás vezet valakit ilyenkor a színpadra. Ám a kutatók szerint ez nem teljesen igaz: bár az effektus veszélyeinek mindannyian ki vagyunk téve, hiszen mindannyiunknak vannak fehér foltjai az ismereteket illetően; ezeket hajlamosak is vagyunk elismerni – amint ráébredünk, hogy léteznek. A Dunning-Kruger hatás legnagyobb csapdája éppen ebben rejlik: hogyan is vallhatnánk be, hogy nem értünk valamihez, ha nem is tudunk arról, hogy nem értünk hozzá?

Hogyan védhetjük hát ki, hogy mi is a hozzáértés illúziójának áldozatai legyünk? Dunning és Kruger szerint különösen fontos, hogy minél pontosabb képet alkossunk arról, mekkora is a tudásunk egy adott területen, hiszen ennek fényében dönthetjük el, szükségünk van-e szakértő segítségére egy probléma megoldásához. A kutatók azt javasolják, legyünk nyitottak azok észrevételeire, akik kompetensebbek egy-egy kérdésben, és ne féljünk tanulni a visszajelzéseikből, még akkor sem, ha elsőre nem esik jól, amit hallunk. A másik megoldás pedig, amely felvértezhet az ellen, hogy a Dunning-Kruger hatás csapdájába essünk az, ha folyamatosan tanulunk, és képezzük magunkat; minél többet tudunk ugyanis, annál tisztábban látjuk majd, mire is elég a tudásunk.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This