Mondd ki szépen: tévedtem – Miért olyan nehéz elfogadni, ha nincs igazunk?

Szerző: | 2019. 01. 20. |

“Te egyszerűen nem bírod ki, hogy ne legyen igazad” – mondta egyszer egy parázs vita közben egy barátom, én pedig rögtön kontráztam: “Ez egyáltalán nem így van!”. Csak az ugye-megmondtam fejcsóválásra kaptam észbe, hogy éppen ezzel a felcsattanó válasszal bizonyítottam be, hogy igaza van, úgyhogy gyorsan hozzáfűztem: “Jó, rendben, de hát ki szeret tévedni?”

És valóban: ki szereti, ha kiderül, hogy nincs igaza? Ki az, aki örömmel látja be és mondja ki, “rendben van, tévedtem”? Persze könnyebb dolgunk van, ha olyasmiről van szó, mint hogy milyen magas az Eiffel-torony, vagy mi volt a neve Arany János feleségének, hiszen ezeknek a tévedéseknek, hacsak nem a negyvenmilliós kérdésként fogjuk ki őket egy kvízműsorban, nincs igazán tétje. De mi a helyzet a pályaválasztással? Vagy azzal, ha hosszú ideje gürcölünk egy munkahelyen, amiről rá kell jönnünk, hogy mégsem nekünk való? Vagy ha be kel látnunk, hogy az, akibe beleszerettünk, nem az, akinek gondoltuk?

Tévedni emberi dolog – csak ezt valójában nem tudjuk

“A legtöbb ember mindent megtesz azért, hogy elkerülje a tévedésen való gondolkodást’ – mondja Kathryn Schulz tévedéskutató a témában tartott TED előadásában. “Vagy legalábbis az arról való gondolkodást, hogy mi magunk tévedhetünk valamiben. Elvont értelemben persze tisztában vagyunk azzal, hogy mindenki hibázik, hiszen az ember esendő.

De ha rólunk van szó, az összes gondolatunkról, a világról alkotott elképzelésünkről, itt és most, ez az elméleti tudás hirtelen eltűnik, és egyetlen olyan dolog sem jut eszünkbe, amiben tévedhetünk.”

Schulz eredeti szakmáját tekintve író, újságíró, aki különböző magazinoknak dolgozott, mielőtt a hibák és a tévedések természetével kezdett foglalkozni. Többéves kutatása nyomán Being Wrong címmel könyvet is írt a témában (ami magyarul Tévedhetsz címen jelent meg). Tévedéskutatóként eltöltött évei nyomán Schulz meglátása szerint elsősorban a fentebb említett “itt és most” a legnagyobb probléma, egyéni és társadalmi szinten is. Mivel az egész életünket itt, a jelenben éljük, lényegében be vagyunk zárva egy olyan buborékba, amelyben minden pillanatban nagyon erősen, nagyon biztosan a tudatában vagyunk annak, hogy igenis igazunk van.

Tévedni emberi dolog – csak nagyon rossz érzés

Milyen okai lehetnek annak, hogy az életünket a tévedhetetlenség illúziójában ragadva éljük? Kathryn Schulz szerint az egyik legjobb magyarázat erre a jelenségre az, hogy milyen érzés az, amikor kiderül: tévedtünk. A hangsúly pedig itt a “kiderül” szón van.

Csak úgy, önmagában tévedni ugyanis pontosan olyan érzés, mint az, amikor igazunk van. A probléma akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy mégsem volt.

“Az, amikor ráébredünk, hogy tévedünk, olyan érzés, mint az a klasszikus rajzfilmjelenet, amikor a Prérifarkas a Kengyelfutó Gyalogkakukk üldözése közben lerohan egy szikláról, és hirtelen észreveszi, hogy elfogyott alóla a talaj” – mondja Schulz. “Mielőtt kiderülne, hogy tévedtünk, olyanok vagyunk, mint a Prérifarkas, mielőtt lenézne, és csak a puszta levegőt látná maga alatt. Már tévedtünk, már bajban vagyunk, de még mindig úgy érezzük, szilárd talajon állunk.”

Schulz hibavakságnak nevezi ezt a jelenséget: az esetek többségében semmilyen belső figyelmeztetés nem jelzi számunkra, hogy tévedünk, egyszerűen boldogan éldegélünk abban a tudatban, hogy igazunk van – egészen addig, amíg már késő, és rájövünk, hogy kifutott a lábunk alól a talaj.

Tévedni emberi dolog – csak senki nem tanítja meg, hogyan kell

Kathryn Schulz szerint van egy másik oka is annak, hogy hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, mi aztán sosem tévedhetünk. Ez pedig az, hogy nem tanuljuk meg, hogyan kell.

“Ha kisiskolásként meglátunk egy dolgozatot, ami tele van pirossal javított, bekarikázott hibákkal, rögtön az jut eszünkbe, hogy aki írta, egy rossz, buta gyerek. Nagyon korán megtanuljuk, hogy az, aki hibázik, lusta, ostoba és felelőtlen, és hogy úgy lehetünk igazán sikeresek az életben, ha soha nem hibázunk”

– mondja a szakértő.

Ezt a leckét, ahogyan Schulz is hangsúlyozza, nem csak nagyon korán, de nagyon mélyen is az eszünkbe véssük, és ennek hatására igyekszünk később a legtöbben színjeles tanulóvá válni, mindenek felett a kiemelkedő teljesítményre, a tökéletességre törekedni. Az persze, ha valaki sikeres, nem jelent gondot. Az viszont már annál inkább, hogy mindeközben a tévedés leghalványabb lehetőségétől is pánikba esünk, mert úgy érezzük, ha hibázunk, az egyenlő azzal, hogy bennünk van a hiba. Ezért aztán tíz körömmel kapaszkodunk a vélt igazunkba, hiszen ettől okosnak, felelősségteljesnek érezzük magunkat, és ami még ennél is fontosabb: biztonságban. Ez a biztonság azonban a valóságban éppúgy csupán illúzió, mint a tévedhetetlenség.

Tévedni emberi dolog – csak veszélyes

“Túlságosan bízni abban, hogy nem tévedhetünk, valójában nagyon veszélyes lehet.

Az a belső bizonyosság, hogy igazunk van, amit mindannyian olyan gyakran megtapasztalunk, a valóságban nem egy megbízható iránytű. Akkor idézünk elő környezeti katasztrófákat, gazdasági válságokat, amikor a vélt igazunknak megfelelően cselekszünk, és még a lehetőségét is kizárjuk annak, hogy esetleg tévedhetünk”

– vallja Schulz.

Annak, ha szentül hisszük, hogy mindenben igazunk van, és a világról alkotott minden elképzelésünk tökéletesen fedi a valóságot, van még egy hátulütője: előbb vagy utóbb találkozunk majd valakivel, aki másként vélekedik bizonyos dolgokról, mint mi.

“Ha ezekben a helyzetekben is abba a tudatba kapaszkodunk, hogy mi biztosan nem tévedhetünk, jellemzően három fázison megyünk keresztül a másikkal kapcsolatban. Először azt feltételezzük, hogy azért téved, mert nincs birtokában a szükséges információknak. Ám előfordulhat, hogy mi nagylelkűen megosztjuk vele ezeket, és ő mégsem látja be, hogy igazunk van. Ekkor kezdjük azt gondolni, hogy egyszerűen idióta. És ha végül kiderül, hogy mégsem, sőt, kifejezetten okos, akkor könyveljük el magunkban, hogy valójában egy gonosz ember, aki szándékosan torzítja el a tényeket. A tévedhetetlenségünkbe vetett hit okozza azt, hogy borzalmasan bánunk egymással” – mondja a szakértő.

Tévedni az emberi lét legcsodálatosabb része

“1200 évvel azelőtt, hogy Descartes leírta a híres ‘Gondolkodom, tehát vagyok’ frázisát, Szent Ágoston egy egészen másik mondatot jegyzett fel: Tévedek, tehát vagyok. Szent Ágoston megértette, hogy a tévedésre való képességünk nem valamiféle hiba, amit ki kell küszöbölnünk, hanem az emberi lét alapvető lényege” – szögezi le Kathryn Schulz.

A szakértő szerint úgy, ahogy a történetekben látott és hallott tévedéseket, hibákat, csavarokat, fordulatokat imádjuk, a saját életünkben, a saját történetünkben is nyitottabbnak kellene lennünk ahelyett, hogy a végsőkig ragaszkodunk a tévedhetetlenségünk illúziójához. Hagynunk kell, hogy az élet, a világ időről időre meglepjen minket azzal, hogy a dolgok másként alakulnak, mint ahogyan elterveztük, vagy éppen kiderüljön valami, amire nem is számítottunk volna. Ahogy Schulz fogalmaz: “Ha csodát akarunk látni, ki kell lépnünk az igazunkhoz való ragaszkodás szűk, félelemmel teli teréből, újra ránézni egymásra, a minket körülvevő világ komplexitására, titokzatosságára, és kimondani: lehet, hogy tévedtem.”



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This