„Egyedül lehetünk jól, és lehetünk rosszul. De semmiképpen sem lehetünk büntetésben!”

Szerző: | 2019. 12. 09. | Én&Te | Olvasási idő: 11 perc

Szerencsére ma már egyre több helyen lehet olvasni, hallani és beszélni arról, hogy az ünnepi időszak az egyedül élő és/vagy magányos emberek számára egy sok szempontból frusztráló és nehéz időszaknak számít. Nem állítom, hogy a tévében már nem csak csillámporral leöntött nagycsaládokat lehet látni, de azért javult a helyzet, na.

Azt sem mondom, hogy az egyedüllét és a boldogtalanság közé feltétlenül egyenlőségjelet kell tenni. Sőt! Éppen azért – ahogy mondani szokás – „álltam bele” ebbe az átlagosnál véleménydúsabb cikkbe, mert (szerintem) nagyon itt lenne már az ideje annak, hogy meghaladjuk az egyedüllétről való gondolkodásnak ezt a szűk keretek közé szorított, kőkorszaki paradigmáját. Társadalmi és egyéni szinten egyaránt.

Hogy mire gondolok? 

Először is arra, hogy – bár ez az időszak a médiából és a reklámokból visszatükröződő kép alapján finoman szólva torzítja a valóságot – a vonatkozó statisztikai adatokat bogarászva egyértelműen megállapítható: az egyedül élő emberek egyáltalán nincsenek egyedül azzal, hogy egyedül vannak.

Egészen konkrétan a társadalom egyharmada egyszemélyes háztartásban él, miközben „kicsit” olyan érzése van az embernek, mintha erről a tényről a társadalom, vagy legalábbis a döntéshozók nem nagyon akarnának tudomást venni. Mintha az egyedül élők nem is léteznének.

Vagy ha igen, akkor a társas kapcsolatok hiánya miatt boldogtalanságra ítélt, szerencsétlen flótásként és/vagy törtető karrieristaként festik le őket, előszeretettel hivatkozva a jellemzően az egészségpszichológia és a boldogságkutatás területéhez kapcsolódó tanulmányokra. Ezek eredményei rendre azt igazolják, hogy a boldogság és a testi-lelki egészség nyitja a megtartó emberi kapcsolatokban rejlik.

(Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az utóbbi időben azért ettől merőben eltérő eredményekről is lehetett olvasni, arról nem szólva, hogy egy mérgező dinamikájú kapcsolat adott esetben rosszabb hatással lehet az egészségünkre, mint a magány.)

Már megint az elvárások…

Nem tudom, hogy készült-e olyan kutatás, ami ezt a változót figyelembe vette, de szerintem az egyedül élő emberek hangulatára ebben az időszakban nem csak az egyedüllét ténye, és a társas kapcsolatokban rejlő – egyébként valóban esszenciális – érzelmi, fizikai szükségletek hiánya nyomja rá a bélyegét.

Az egyedül élő emberek hangulatára nem kis mértékben hatnak a környezet elvárásai, a kisebbrendűségüket sugalmazó szociálpolitikai döntések és a kapcsolati státuszukra vonatkozó, számon kérő attitűd („Mikor leszek már nagymama?” és társai).

Tehát sokan nem azért érzik magukat (annyira) rosszul, mert egyedül vannak, hanem azért, mert mások úgy tekintenek a helyzetükre vagy a családi állapotukra, mint egy múló rosszullétre.

Gondoljuk újra! 

Ne értsetek félre, még véletlenül sem a társas kapcsolatok, vagy a családos emberek ellen szeretnék kampányolni – ez nem egy „szinglikiáltvány”. Mélyen hiszem, hogy a család, és az ahhoz kapcsolódó értékek valóban fontosak.

Sokkal inkább amellett szeretnék kiállni, hogy az egyedüllétet pont olyan természetességgel és elfogadóan kezelje a társadalom, mint ahogy azokat kezeljük, akik – ahogy mondani szoktuk – „révbe értek”; hogy az egyedüllétről ne úgy gondolkodjunk, mint valami bűnös/elítélnivaló/szégyellnivaló/sajnálatraméltó állapotról.

Már ez a fent említett, „révbe érős” fordulat is sokat elárul arról, ahogy az egyedül élő emberekről gondolkodunk. Mert ugye, aki még nem ért révbe, annak az élete „nyilvánvalóan” egy háborgó óceánon hánykolódó ladikhoz hasonlítható – ahol nincs helye a stabilitásnak, az egyensúlynak vagy a biztonságnak. Hajlamosak vagyunk így, ezen a szemüvegen keresztül tekinteni az egyedül élő emberekre, akik viszont éppen ettől, vagy ettől is rosszul érzik magukat.

A helyzet az, hogy rengetegen vannak kint a nyílt vízen, akik közül, igen, van, aki hánykolódik, küzd és szenved; van, aki pedig lubickol (az önállóság felfedezése, egy válás, vagy kapcsolat után önmagunk megismerése adott esetben felszabadító folyamat lehet).

Az, hogy a nyílt vízen, ha úgy tetszik, „az élet tengerén” ki hogyan érzi magát, hogy egyedül, vagy valakivel együtt ül a hajóban, mindenkinek a saját dolga. Bármilyen előjelűek is legyenek a bennünk kavargó érzések, itt lenne az ideje elismerni, hogy ezekhez az érzésekhez családi állapottól függetlenül mindenkinek joga van.

Jogom van egyedül jól lenni; jogom van egyedül szomorúnak lenni, jogom van egyedül boldognak lenni; jogom van egyedül társaságban lenni. Egyedül élőként jogom van az ünnepi asztalnál szégyenkezés és magyarázkodás nélkül, az én saját érzéseimmel – azok megkérdőjelezése és elvitatása nélkül – ott ülni; egész egyszerűen jogom van ebben a helyzetben háborítatlanul benne lenni.

Egészen addig jogom van ehhez, amíg ez nem változik, vagy amíg én úgy nem döntök, hogy változtatok. Attól ugyanis, hogy egyedül vagyunk – függetlenül attól, hogy kényszerből, vagy azért, mert így döntöttünk –, még lehetünk jól, és lehetünk rosszul. De semmiképpen sem lehetünk büntetésben.

Csakhogy nagyon nem ez a helyzet…

Az egy dolog, hogy a fogyasztói társadalom, élükön a boldogan ünneplő és/vagy sütit sütő családokat mutogató reklámokkal ignorálja az egyedül élő embereket (és a valóságot is, de ez mellékszál), de nem segít a helyzeten, hogy a döntéshozók sem törik össze magukat, hogy bármiféle segítséget nyújtsanak azoknak, akik napi szinten egyedül próbálnak helytállni a hétköznapokban.

De miért is lenne szükség segítségre? „Elvégre, aki egyedül él, annak csak magáról kell gondoskodnia”. Ezt a feltételezést tulajdonképpen ez a KSH tanulmány is alátámasztja, többek között az olvasható benne, hogy „az egyszemélyes háztartások fejenkénti havi nettó jövedelme 29%-kal magasabb, mint az összes háztartás átlaga”.

Arról viszont már nem szól a fáma, (vagy ha igen, akkor azt az erősen családközpontú értékek mentén szerveződő szövegkörnyezet sorai, és a mellékelt grafikonok közül kell kibogarászni), hogy ez a tendencia az egy főre jutó költségekre is igaz.

Az egyszemélyes háztartások egy főre jutó havi fogyasztási kiadásainak a nagysága messze meghaladja az átlagot – 2017-ben ez pontosan 137,8 ezer Ft volt (Ugyanez az összeg a két felnőttből és két gyermekből álló háztartások esetében 2017-ben egy főre számítva havonta 74 ezer forint volt – a szerk.)

Tehát az egyedül élő emberek többet költenek ugyan, de nem olyan nehéz összerakni, hogy ezt nem jókedvükben teszik, hanem azért, mert nem tudnak kivel osztozni a terheken.

Ez nem csak az anyagiakról van szó…

Ez a stigmatizáló közgondolkodás azért is kártékony, mert az egyedül élő emberek nemcsak az anyagi terheikkel maradnak egyedül, hanem sok esetben a testi-lelki fájdalmaikkal is: a magánnyal, egy szakítás, egy válás, vagy a hozzátartozó halála miatt az életükre nehezedő gyászmunkával, a félelmeikkel, a kudarcaikkal, a betegségeikkel vagy a társkapcsolatokban hozzáférhető szükségletek, például az érintés, az intimitás, a kedves szavak hiányával. A valahova tartozás hiányával. Ezekre az élethelyzetekre önmagában is hatalmas súlyokat rakhat, hogy valaki mindezzel egyedül küzd, de ha ehhez még hozzáadódik egyfajta (ha sokszor kimondatlanul, de nagyon is érezhetően) lealacsonyító társadalmi attitűd, az nem segít a helyzeten.   

Ennek kapcsán fontos lenne azt is észrevenni végre látni, hogy az egyedül élő emberek jelentős része nem „önmegvalósító szingli”, hanem sok esetben sebzett lelkű, társra (vagy éppen magányra) vágyó, és a hétköznapok feladataival egyedül maradt, 40-es, 50-es, 60-as ember.

Olyan emberek, akik nem ritkán belefásulnak az anyagi, fizikális és érzelmi síkon folytatott szélmalomharcba és abba, hogy az ő nehézségeikre senki nem gondol – éppen ellenkezőleg: egyre több és több terhet raknak a vállukra, ami még nehezebbé teszi, hogy változtassanak, vagy változtatni tudjanak akkor, amikor erre igényük lenne. Mindezt azért, mert még nem házasodtak/állapodtak meg, vagy még nem nyugdíjasok.

Rajtuk nem segít a CSOK, vagy a babaváró kötvény, ahogy adókedvezményt sem kapnak azért cserébe, hogy hónapról hónapra egyedül teremtik elő az életük alapszintű működtetéséhez szükséges feltételeket. Ahhoz, hogy valaki ezeket a körülményeket, és az ezzel járó nyomást el tudja viselni, vagy helyén tudja kezelni, hihetetlenül sok erő, kitartás és bátorság kell.

Ajándékötlet karácsonyra…

Éppen ezért az egyik legnagyobb ajándék, amit (szerintem) karácsonyra egymásnak adhatunk, az a szabadság. Annak a szabadsága, hogy ki-ki a maga ritmusában járja az útját. Van, aki ezen az úton átmenetileg, vagy akár az elejétől a végéig egyedül utazik. Van, aki valakivel együtt. Ezen az úton kapcsolati státusztól függetlenül akkor tehetünk a legtöbbet egymásért, ha nem el- vagy megítéljük, hanem segítjük egymást.

És ez a segítség nem egyenlő azzal, hogy megpróbáljuk ráerőltetni a saját megoldási stratégiáinkat a másikra. Segíteni akkor tudunk, ha őszinte és tiszta szívvel odafordulunk a másikhoz és okoskodás helyett megkérdezzük tőle, mondjuk azt, hogy „Mire lenne szükséged?” vagy azt, hogy „Hogyan tudnék neked segíteni?”.

Könnyen lehet, hogy a válasz nem az lesz, amire számítunk… Előfordulhat, hogy a másiknak nem társaságra, vagy egy ezredik jó tanácsra lesz szüksége azzal kapcsolatban, hogy mit kéne másképp csinálnia. Lehet, hogy mindössze annyit kér majd, hogy mindenki fogadja el őt úgy, ahogy vagy; hogy senki ne kérje számon, ne stigmatizálja, és pláne ne diszkriminálja – például akkor, amikor dönteni kell arról, hogy ki legyen az ügyeletes szenteste… Lehet, hogy az egyetlen kívánsága mindössze annyi lesz, hogy élhesse a saját ritmusában, a saját vágyai és igényei szerint, a saját életét.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This