„A paranoia nem egy diagnózis volt, hanem alapállapot” – Az Eltörölni Frankot című film transzgenerációs tanulságai

„Az inger és a reakció között létezik egy tér. Ebben a térben lehetőség nyílik a reakcióink megválasztására, válaszainkban pedig a fejlődés és a szabadság lehetősége rejlik” – írja „…és mégis mondj igent az életre!” című könyvében Viktor Frankl, a koncentrációs tábort is megjárt pszichiáter és neurológus.

Azóta sokan, sokféle szemszögből hivatkoztak már erre az embert próbáló helyzetekben erőt adó gondolatra, miszerint, ha mindenünket elveszik, vagy elveszítjük, akkor is marad egy picike tér, ahol szabadok lehetünk, és abban, hogy miként gondolkodunk ezekről a beszorított helyzetekről, van választásunk, az ingerre adott reakcióinkról mi dönthetünk.

De vajon lehetséges-e, hogy ezt a talpalatnyi teret, a legeslegutolsó szalmaszálat, a gondolkodás és a kegyetlenkedésre adott reakció megválasztásának szabadságát is elvegyék tőlünk?

Az Eltörölni Frankot című film válasza erre a kérdésre sajnos egyértelmű igen. A megtörtént események alapján készült, Fabricius Gábor által rendezett film állítása ugyanis az, hogy a diktatúra „puhának” titulált éveiben a rendszerről kritikusan gondolkodó embereket – főként azokat, akiket nem tudtak rávenni arra, hogy változtassanak a véleményükön – a pszichiátria zárt osztályára vitték. (A cikk további részében spoiler várható.)

Ha mást gondolsz, beteg vagy

Mivel a késői Kádár-korszakban bizonyos nemzetközi egyezmények értelmében politikai okból nem börtönöztek be embereket, illetve a rendszer nem szeretett volna mártírt csinálni a rendszerkritikus hangadókból, a pszichiátria zárt osztálya „kézenfekvő” megoldás volt.

„Lassú skizofrénia”, „túlzott igazságérzet” – többek között ezekkel a kreált diagnózisokra hivatkozva vitték ide azokat a „rendszerellenes elemeket”, akik a szocialista pártvezetés számára nem tetsző módon adtak hangot a véleményüknek.

A mondvacsinált diagnózissal kényszergyógykezelésre beutalt „betegek” aztán egy idő után óhatatlanul leépültek: a folyamatos, és esetükben végképp indokolatlan gyógyszeres kezelés hatására (amellyel többek között olyan, szintén nem létező tüneteket próbáltak enyhíteni, mint az „igazságért való küzdelem”, a „reformgondolatok”, és a „vallásos hallucinációk”) mentálisan, lelkileg és fizikálisan is tönkrementek. Ahogy ebben a témát feldolgozó, és a filmet magyarázó dokumentumfilm-sorozatban Robert Van Voren emberi jogi aktivista, szovjetológus, történész fogalmaz: „9 év után nem maradt belőlük semmi”.

Eltörölni Frankot

Ez történik az Eltörölni Frankot című film főhősével is: Frank, az underground zenekar frontembere, nem tudja és nem is hajlandó elfogadni a szocializmus által diktált szabályokat. Az 1983-ban játszódó cselekmény szerint a Fuchs Benjámin által megformált főhőst először szép szóval, majd egyre erőteljesebb módszerekkel próbálja a hatalom rávenni arra, hogy hallgasson, ne álljon színpadra. Amikor ez nem sikerül, sorstársaihoz hasonlóan a pszichiátria zárt osztályára kerül, ahol a nem létező diagnózist próbálják belőle kikezelni.

„Tulajdonképpen arról van szó, hogy ha ideológiailag ebben a korszakban mást gondoltál, és esetleg konfrontálódtál a hatalommal, akkor a pszichiátrián találtad magad, ahol azt vizsgálták rólad, hogyha te másképpen gondolkozol, mint ahogy én gondolkozok, akkor a te gondolataid nem betegek-e” – hangzik el ebben, a film nyomán készült, a fikció valóságos elemeit magyarázó, háromrészes dokumentumfilm-sorozatban.

„Mást gondol, mint mi, tehát beteg”. Ebben az állításban tulajdonképpen ott sűrűsödik a diktatúra legmélyebb bugyrainak minden sötétsége. Olyan dimenziója ez a kegyetlenségnek, ahol a bevezetőben említett szabadság legeslegutolsó darabkája, az inger és a reakció közötti tér is semmivé lesz. Eltörlik, ahogy Frankot is, akinek a karaktere a politikai pszichiátriának áldozatul esett emberek történetét, a sérelmükre elkövetetett kegyetlenkedéseket mutatja meg – a politikai pszichiátria jelenségén keresztül.

Politikai pszichiátria

A politikai pszichiátria eredetileg egy szovjet gyakorlat volt. Innen szivárgott tovább más szocialista országokba. Míg tőlünk keletebbre, a Szovjetunióban és Romániában módszeres és több százezer áldozatot követelő, rendszerszintű gyakorlat volt a pszichiátriára zárni a rendszer ellenségeit, Magyarországon csak néhány olyan esetről tudunk, ahol bizonyítottan ebből a megfontolásból vittek zárt osztályra másként gondolkodó embereket.

Az egyik legismertebb ilyen eset Pákh Tibor, jogi aktivista, képzőművész esete, akit 1982-ben gyógyíthatatlan elmebetegnek diagnosztizálták, és – ahogy a már idézett dokumentumfilm-sorozatban is elhangzik – a bent tartózkodása alatt „gumibabáig leszedálták.” A kiszivárgott fotók azonban az intézmény, majd az ország határain túlra is eljutottak. A hazai értelmiség és több nemzetközi szervezet is tiltakozott embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből.

A dokumentumfilmben megszólaló, a témát kutató szakemberek, történészek, újságírók szavai egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a nyilvánosságra került, kisszámú esetnél Magyarországon jóval többen estek áldozatul ennek a vérfagyasztó módszernek, ám az ő történetük – mivel kevésbé ismert emberekről van szó – rejtve maradt.

A bizonyítékok begyűjtését több körülmény is alaposan megnehezíti: az orvosi titoktartás, a kapcsolódó dokumentumok titkossá nyilvánítása, valamint a tény, hogy az ezzel kapcsolatos információkat tartalmazó akták „szerencsétlen körülmények között megsemmisültek”, gyakorlatilag ellehetetleníti a teljes igazság felderítését.

Ugyanakkor az, hogy a módszer létezett, tény, és az, hogy ennyi év hallgatás után ez a film ráirányítja a figyelmet ezekre az elme szabadsága ellen elkövetett, szörnyű bűntettekre, nemcsak fontos, de nagyon tanulságos is.

A diktatúrának ebben az ördögi gesztusában ugyanis ott koncentrálódik a hatalom Istent, embert és a gondolkodás szabadságát nem ismerő logikája. Az a logika, ami aztán még hosszú-hosszú évtizedekig félelemben tartotta még a gondolatokat, és ezáltal a mai napig akadályozza a fejlődést és számtalan lehetőségtől foszt meg minket – beleértve a tiszta kapcsolódás, a szembenézés és az igazsághoz való hozzáférés lehetőségét.

„Annyi mindent nem mondtak el”

Ezzel a mondattal kezdődik a szóban forgó film. Mélyen, zsigeri szinten megérintett, amikor meghallottam. Magaménak éreztem. Én ugyanis ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik – a film rendezőjéhez hasonlóan – még a Kádár-rendszerben született, de már a rendszerváltozást követően nőtt fel, és ébredt tudtára, már amennyire ezt az öncenzúra reflexeivel átitatott társadalom engedte.

Gyanítom, nem csak a mi osztályunkban történt meg, hogy minden alkalommal, amikor a 20. század második feléhez értünk történelem órán, visszalapoztunk az ókori Egyiptomhoz, hogy aztán ’56-ról, Rákosiról, Kádárról és a kommunizmus sötét bűneiről, rendszerváltozásról egy szót se halljunk.

De az, hogy nem beszéltek nekünk őszintén a közelmúlt eseményeiről, nem jelentette azt, hogy azoknak a sötét éveknek az árnyéka ne vetült volna rá a gyerekkorunkra, a kamaszéveinkre, ne formálta volna az életünket ilyen vagy olyan irányba.

A társadalmat ért kollektív megrázkódtatás poszttraumás csendje a mi életünkre is ránehezedett. Ennek a generációnak nem a konkrét rémtettekkel, a szívet tépő erkölcsi és morális dilemmákkal, hanem a következményekkel, például ezzel a csenddel kell/kellett szembenéznie.

A mélyre temetett titkok, az okafogyott szabályok mentén szerveződő tévhitek nem tűntek el a rendszerváltással együtt. Az irreális félelmek, a ki nem beszélt fájdalmak, az azzal kéz a kézben járó bűntudat és lelkiismeret-furdalás mind a mai napig mérgezik a hétköznapjainkat.

Bizalmatlanság, hallgatás, hazugság

„Inkább hallgass!”, „Ne légy spicli!”, „Ne ugrálj annyit, nincs értelme!” „Erről ne beszélj senkinek!”. Az ilyen és ehhez hasonló mondatok egykor a túlélést jelentették, ma pedig az egyéni és társadalmi fejlődés láthatatlan kerékkötői.

Ezek a mondatok nem tűntek el az előző rendszerrel együtt: ezek a sejtszinten belénk ivódott és örökül kapott reflexek – a bizalmatlanság, a hallgatás, a hazugság – a mai napig ott munkálnak az életünkben, akadályozzák a nyílt, őszinte kommunikációt és azt, hogy ezek a berögzült reflexek megváltozzanak.

A modernkori Magyarország diktatúrái nemcsak az akkor élő emberek jövőjét semmisítették meg, hanem a jelenben élő, utánuk következő generáció lehetőségeinek jelentős részét – a megismerés, a szembenézés, a továbblépés, a múltból hozott berögződések meghaladásának lehetőségét is.

Innen nézve Frank története nemcsak egy kegyetlen módszer áldozatainak, és egy puhának titulált, de a rendelkezésre álló információk alapján nagyon is kemény történelmi korszak áldozatainak állít emléket.

A főhős leépülése, a mentális, lelki, és fizikai akadályoztatása, az, ahogy lassan némává, mozdulatlanná és bénává válik, több generáció tehetetlenségét és nyomorát szimbolizálja. Az ő tehetetlenségében a saját tehetetlenségünket is megláthatjuk, a testére rögzített kényszerzubbony szorítását a saját bőrünkön érezhetjük, ahogy a rajta és a sorstársain elkövetett erőszak következményeinek hatása alól sem tudjuk kivonni magunkat. Amikor Frankot nézzük, és azt, ahogy szépen lassan kiölik belőle a gondolatait és a szabadságvágyat, akkor egy kicsit a saját gondolataink és szabadságunk halálával is szembe kell néznünk.

Amikor nem merünk szólni, nincs bátorságunk másokat számon kérni, amikor félünk magunkért kiállni, akkor könnyen lehet, hogy nem a reális és lehetséges következmények, hanem több generációnyi, többek között a film által feldolgozott korszakot felölelő félelmek aktiválódnak bennünk. És ez mindaddig így lesz, amíg nem nézünk szembe és nem beszélünk őszintén ezekről a traumákról, a múlt feldolgozatlan fájdalmairól.

Ha már igazságérzet…

Éppen ezért nagyon fontosak az Eltörölni Frankot című filmhez hasonló alkotások, amelyek mélyen elgondolkodtatnak néhány, a múltban gyökerező, de a jelenünkben is itt kísértő kérdésről.

Mennyire tudunk bízni másokban? Hagyjuk-e egymást szabadon gondolkodni? Hányszor és hányféleképpen erőszakoljuk rá a saját értékrendünket, vélt vagy valós igazságunkat másokra? Ki merünk-e állni a saját igazságunk mellett? Engedjük-e, hogy más ránk erőltesse a véleményét? Hogyan viszonyulunk a hatalomhoz? Mennyire vagyunk hajlamosak arra várni, hogy valaki megmondja, mit kell csinálni, ahelyett, hogy a kezünkbe vennénk az irányítást? Mitől félünk?

Kényelmetlen kérdések ezek, ahogy ez a film sem felétlenül komfortos és klasszikus értelemben vett moziélmény. Ezt valahol nem is várhatjuk el egy olyan alkotástól, amelyik ennyire sötét és igazságért (szó szerint) ordító témát dolgoz fel, és a nosztalgiába révedés helyett a reálishoz közelebbi képet mutat a késői Kádár-korszak rémtetteiről.

Az igazság védelmében

Ugyanakkor – ha már „Túlzott igazságérzet” a film hátterét feldolgozó dokumentumfilm-sorozat címe, akkor – az igazság és a korrektség jegyében fontos hozzátenni, hogy ez a múltban történteket feldolgozó film, a jelen kontextusában meglehetősen torz és sztereotip képet mutat a pszichiátria tudományáról.

Fontos hangsúlyozni, hogy a pszichiátriai kezelések célja nem az, hogy megbetegítse az embereket. Végtelenül szomorú, hogy ezek a szörnyűségek megtörténhettek, de azoknak a védelmében, akik arra tették fel az életüket, hogy mentális és pszichés rendellenességeket gyógyítsanak, nagyon fontos hozzátenni, hogy a filmben látható gyakorlat nálunk nem rendszerszinten zajlott, és már a múlté. A pszichiátria tudománya politikai meggyőződéstől függetlenül, nem a politika védelmében, hanem az emberekért dolgozik. Szó szerint emberéleteket ment, például akkor, amikor egy súlyos kedélybetegség, például a depresszió miatt öngyilkos gondolatokkal küzdő ember számára biztosítja a megfelelő gyógyszeres kezelést.

Ezt azért fontos leszögezni, mert a pszichiátriai betegségtől szenvedő emberek így is nagyon komoly előítéletekkel kell, hogy megküzdjenek. A megbélyegzésük elleni küzdelemnek egyáltalán nem tesz jót, ha a pszichiátria tudományát, és a filmben feltüntetett körülményeket a jelenlegi helyzettel azonosítjuk, ahogy az sem segít, ha a kapcsolódó dokumentumfilmben „bolondokházaként” hivatkozunk ezekre az intézményekre…

Fontos, hogy különbséget tegyünk a gyógyítás, és a pszichiátria eszközeivel visszaélő, módszeres kegyetlenkedés között. Utóbbiról (és persze még sok minden másról) szól az Eltörölni Frankot című film. Előbbi pedig érdemi segítséget jelenthet a mentális rendellenességgel élő embertársaink számára, például abban, hogy – a film üzenetével ellentétben – integrálódjanak és teljes értékű emberként funkcionáljanak a társadalomban.

Ugyanígy fontos szem előtt tartani, hogy – a film által sugalmazott képpel ellentétben – Magyarországon a pszichiátria tudománya – legalábbis a megszólaló szakértő, Dr. Kovai Melinda szerint, nem számított átpolitizált területnek. Sőt! Ahogy az a már többször idézett dokumentumsorozatban is elhangzik, Juhász Pál személyében olyan vezetője is volt ennek a tudományterületnek, aki nemzetközi szinten is kiállt azért, hogy felderítse a politikai pszichiátria áldozatainak eseteit. A professzort emiatt elmarasztalták, és vélhetően a professzori címétől is megfosztották volna – ebben csak az tudta megakadályozni az akkor regnáló hatalmat, hogy még a retorzió alkalmazása előtt meghalt.

Frankok tehát nemcsak az elnyomott művészek között voltak, hanem mindenhol. A gondolkodás szabadságát fojtogató, és egy ponton túl ellehetetlenítő hatalom, változó intenzitással, de az élet minden területén éreztette a jelenlétét.

Ez a film egy jó lehetőség arra, hogy gondolkodjunk ennek a hatásairól, az elnyomáshoz, a szabadsághoz való viszonyunkról és arról, hogy mi mindent tehetünk annak érdekében, hogy a történelmünknek ez a sötét része valóban a múltunkhoz, ne pedig a jelenünkhöz tartozzon.

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt

Fotó forrás: Mozinet