„Nem. Tartozom. Magyarázattal.” – Ezért szoktam le a magyarázkodásról + 3 ok, ami miatt eszemben sincs visszaszokni

Szerző: | 2020. 02. 11. |

„Jaj, ne haragudj, hogy nem jelentkeztem csak elsodortak az ünnepek.” „Sajnálom, hogy nem voltam ott a szülinapodon, de sehogy sem tudtam belezsúfolni a hetembe.” „Elnézést, hogy csak most válaszolok az üzenetre, de most jutottam el a postafiókomig…”

Ismerős mondatok? Bevallom, számomra nagyon is… Annak ellenére, hogy már egy ideje kényesen ügyelek ezeknek a fordulatoknak a mellőzésére, a mai napig visszatérő motívumnak számítanak az életemben.

Bizony, a magyarázkodásról piszok nehéz leszokni… Nem is vagyok benne biztos, hogy lehetséges egy az egyben kigyomlálni az életünkből. Az viszont meggyőződésem, hogy több szempontból is megéri törekedni arra, hogy ezt a romboló szokást kivezessük a hétköznapjainkból – hiszem, hogy ezzel nemcsak magunknak, de egymásnak is hatalmas szívességet tennénk…

De mielőtt megnéznénk, hogy mit nyerhetünk, és mi mindent veszítünk azzal, hogy „éjt nappallá téve” exkuzáljuk magunkat, vessünk egy pillantást az indítékainkra és nézzük meg, hogy…

…miért is magyarázkodunk tulajdonképpen?

Amikor magunknak vagy másoknak megmagyarázzuk, mit és miért tettünk, akkor ezzel párhuzamosan eltartjuk magunktól a felelősséget. Legalábbis ez derül ki „A siker tervezhető” című könyv vonatkozó fejezetéből, amelyben Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus így fogalmaz:

„Ha magyarázkodom, akkor a felelőtlenség bűvölete tart rabságban, elvégre nem én tehetek róla, hanem valaki vagy valami. A felelős nem én vagyok, hanem a főnököm, az anyám, az apám, az anyósom, a kollégám, a szomszédom, az unokatesóm, az ismerősöm, a barátom, a barátnőm, a férjem, a feleségem, a munkahelyem, a kormány, a társadalom, a kisebbség, az idegen, a krízis, a válság – végső soron bárki vagy bármi, de nem én!”

Hozzáteszi: „Változtatás csak akkor lehetséges, ha kellő bátorsággal képesek vagyunk kimondani: saját sorsunkért elsősorban mi vagyunk a felelősek. Senki, csakis mi. Ahol vagyok, amim van vagy nincs, amilyen vagyok, az egytől egyig elsősorban az én felelősségem, s nem mutogathatok másra!”

Márpedig a hétköznapi interakciók során elég gyakran ez történik – például akkor, amikor ahelyett, hogy azt mondanánk, „Ne haragudj, hogy késtem, nem indultam el időben” a dugóra vagy a közlekedési anomáliákra hárítjuk a felelősséget.

Hazudunk magunknak, és hazudunk egymásnak

Azonban fontos észrevenni, hogy amikor ilyen, vagy ehhez hasonló kifogások mentén szabadkozunk, akkor a felelősség elhárítása mellett valami más is történik a háttérben. Mégpedig az, hogy hazudunk. Hazudunk magunknak, és hazudunk egymásnak. Elsőre talán drasztikusan hangzik, de gondoljunk csak bele, mit jelentenek valójában, a bevezetőben idézett példamondatok…

„Jaj, ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, csak elsodortak az ünnepek.” Magyarul: nem kerestelek, mert volt annál fontosabb dolgom, mint hogy veled találkozzak. „Elnézést, hogy csak most válaszolok az üzenetre, eddig nem jutottam el a postafiókomig”. Más szavakkal: eddig más, fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva.

Innen nézve, a magyarázkodás nem sokban különbözik egy körmönfont hazugságtól, amit szerintem a neves időgazdálkodási szakértő, Laura Vanderkam alábbi előadása is igazol:

Az ismert szakértő rendkívül elfoglalt emberek időbeosztását vizsgálta, és az adatok elemzése, valamint a vizsgálati alanyokkal készített háttérbeszélgetések alapján vonta le a következtetéseit. Ő lényegében azt állítja, hogy – bár megállás nélkül azt szajkózzuk, hogy „nincs időnk” – ez ebben a formában nem igaz. „Van időnk” – mondja Vanderkam – “csak éppen nem priorizálunk jól”.

A bojler esete az időmenedzsmenttel

Laura Vanderkam állítását egy nagyon életszerű vis mayor helyzet bemutatásával igazolja. Az egyik interjúalanyával ugyanis az történt, hogy váratlanul elromlott a bojlere, ami – tekintettel arra, hogy az abból kiömlő víz elárasztotta a pincéjüket – azonnali beavatkozást igényelt. Ez a történés kárelhárítással, valamint a javítással együtt összesen hét órányi időkiesést jelentett a nő egyébként is feszes „táncrendjében”.

„Ha a hét elején feltettem volna ennek a nőnek azt a kérdést, hogy van-e fölösleges hét órája a héten, akkor ő valószínűleg ugyanazt válaszolta volna, amit mi mindannyian: „Kizárt dolog. Hát nem látod, hogy milyen elfoglalt vagyok?!”

A szakértő szerint ez egy kulcsmozzanat a helyes időgazdálkodás szempontjából. Ha ugyanis megfordítjuk a képletet, és már a hét, vagy az év elején, annak tervezésekor döntünk arról, hogy számunkra mi a prioritás (ami ez által a fontossági sorrendben a bojler megszereléséhez hasonló kategóriába kerül), akkor jelentősen megnő az esélyünk arra, hogy a számunkra valóban fontos dolgokkal foglalkozzunk. Ezzel a módszerrel egyúttal kiküszöbölhető, hogy a hétköznapi feladataink elsodorjanak a céljainktól, az álmainktól, vagy éppen a szeretteinkkel töltött idő lehetőségétől.

Ha például egész évre előre beríjuk a naptárunkba a régóta tervezett angol- vagy táncórákat, a hétvégéket pedig következetesen és előre „lefoglaljuk” közös időtöltés céljából, azzal már rengeteget tehetünk annak érdekében, hogy a feladataink ne váljanak fontosabbá a saját életünknél.

És hogy jön ide a magyarázkodás?

Úgy, hogy ennek a szemléletnek, vagy ha úgy tetszik, időgazdálkodási technikának a veleje lényegében az, hogy segít tudatosítani azt az elsőre egyáltalán nem evidenciaként kezelt tényt, hogy az időnkről (egy részéről legalábbis) dönthetünk; és igenis van befolyásunk arra, hogy azt mire és hogyan használjuk.

Csak, ahogy az időgazdálkodás, úgy a magyarázkodás kapcsán is esszenciális kérdés, hogy ezért a döntésért hajlandóak vagyunk-e vállalni a felelősséget. Vagy inkább tovább cirkulálunk abban a spirálban, amiben szélmalomharcot vívunk az időhiánnyal, próbálunk mindenhol ott lenni, mindenkinek megfelelni, és amikor ez nem sikerül, akkor azon stresszelünk, hogy mit, hogyan és kinek kell majd megmagyarázni.

#sajátélmény

Sok minden megváltozott bennem és körülöttem, amikor megéreztem az erejét ennek a gondolatnak, amikor a feladataimra, az időmre, és a velem szemben támasztott elvárásokra elkezdtem ilyen szemmel nézni.

Az egyik ilyen változás, hogy – ha befejezni nem is tudtam – de minimalizáltam a magyarázkodással töltött időt.

Miután tisztáztam magamban, hogy az én döntésem és felelősségem, hogy hogyan priorizálom a feladataimat és mit kezdek az időmmel – kinek mikor válaszolok a levelére, vagy melyik barátommal mikor találkozom –, egyfelől határozottabb és produktívabb lettem, másfelől mázsás súlyok, és nem mellesleg teljesen fölösleges manírok potyogtak ki az életemből.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberek érzéseire fittyet hányva elkezdtem mások arcába – vagy postaládájába – vágni, hogy „nem vagy fontos”. Annyi történt, hogy amikor odaértem, akkor jelentkeztem/válaszoltam, csak éppen elhagytam a szabadkozó fordulatokat és kifogásokat (amiknek a kimódolására korábban végtelen mennyiségű időt és energiát pazaroltam).

„Jogában áll NEM magyarázkodni”

A félreértések elkerülése végett fontosnak tartom leszögezni, hogy természetesen van (nem kevés) olyan része az életemnek és az időmnek, ami fölött nem én rendelkezem. Ahogy mindenkinek, nekem is vannak feladataim és kötelezettségeim, amelyeknek, tetszik, nem teszik, eleget kell tennem.

De ahogy arra a már többször idézett Laura Vanderkam előadásában rámutatott: az én életemnek is van egy olyan – a korábban feltételezettnél jóval nagyobb – szelete, amiről dönthetek.

Mindenkinek a maga felelőssége, hogy ezt az időt mire szánja, mindenesetre a magam részéről arra jutottam, hogy – mivel nincs belőle túl sok – semmiképpen sem szeretném magyarázkodással tölteni.

Nem állítom, hogy mindig minden helyzetben könnyű kitartani emellett az elhatározás mellett, vagy hogy nem nehéz ellene tartani az elvárásoknak. Ami azt illeti, elég gyakran megkérdezik mostanában tőlem, hogy van-e valami bajom, olyan „szigorú” vagyok…

Ilyenkor mindig emlékeztetem magam az asszertív jogok listájára, annak is a 12. pontjára (az asszertív jogok listája Alexander Oakwood, „Mikor mondjunk nemet, és hogyan” című könyvében olvasható – a szerk.) ami így hangzik:

„Jogod van arra, hogy magatartásod ne magyarázd, ne igazold mások előtt, ha ez nem érint előzetes megegyezést, vagy közös érdeket”.

„Tenéked magyarázzam?”

Tisztában vagyok vele, hogy ez így leírva egyszerűen hangzik… Ahogy az elején jeleztem is, hazugság lenne azt állítanom, hogy az én életem mentes a magyarázkodástól. Azt sem gondolom, hogy bizonyos társadalmi konvencióknak, udvarias fordulatoknak nincs helye az emberi interakciókban, sőt.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a kéretlen őszinteség és a terjengős, időrabló, a produktivitásunkat korlátozó és fölösleges magyarázkodás között valahol van egy finom egyensúly. És erre érdemes törekedni, vagy legalábbis elgondolkodni annak a lehetőségén, hogy mi van akkor, ha a magyarázkodás – a legjobb szándék ellenére – éppen ellentétes irányba hat.

Mi van akkor, ha miközben azt gondoljuk, hogy a tetteinket aládúcoló, mondvacsinált kifogásokkal óvjuk a másikat, ő jobban örülne a köntörfalazás nélküli, őszinte és a lényegre szorítkozó közlésmódnak?

Igen, benne van a pakliban, hogy van, aki ettől megbántódik. De vajon tartozunk-e magyarázattal azoknak, akik az egyenes, őszinte és tiszta beszédet nem értékelik?



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This