Érezted már valaha úgy, hogy sok olyan terhet is magaddal cipelsz az utadon járva, ami igazából nem a te “csomagod” lenne? Vagy talán nem is tudatosul benned, hogy mindez valójában nem a tiéd, egyszerűen csak lehúz a sok nehéz súly, és egyre nehezebb tőlük előre haladni? Sokan vagyunk ezzel így; mi vagyunk azok, akik “magunkra vesszük”, vagyis szakszóval mondva: perszonalizálunk.

Akinek nem inge, ne vegye magára – tartja a bölcs mondás, amit általában hasonló értelemben fűzünk a mondanivalónk végére, mint az “a jelenlévők természetesen kivételek”, szintén örökbecsű fordulatot. Ezt persze – ahogy olyan sok esetben – kimondani sokkal könnyebb az egyik oldalon, mint megtenni a másikon. Különösen azért, mert elég gyakran azt takarja ez a szólás, hogy az eredeti szándéka szerint nekünk akart odaszúrni az, aki elsüti ezt a frappáns fordulatot… Ráadásul, amikor perszonalizálunk, nincs az a kétes értékű bölcsesség, ami megállíthatna minket abban, hogy mindenben ezt a bizonyos odaszúrást véljük felfedezni, és egyik inget vegyük fel a másik után még akkor is, amikor a sok rajtunk lévő rétegtől már mozdulni sem tudunk.

Az én világom nem a te világod

A perszonalizáció az úgynevezett kognitív torzításaink egyike; egy olyan szűrő, amin keresztül hajlamosak vagyunk minden velünk és körülöttünk történő rossz dologért, negatív életeseményért saját magunkat hibáztatni – a legtöbbször anélkül, hogy erre igazán okunk lenne. A kognitív torzításaink (mert bizony van belőlük jó néhány) a kognitív pszichológia elméletei szerint azt az élményt alakítják, ahogyan a világot észleljük, és ezek lehetnek a gyökerei a különböző szorongásainknak, félelmeinknek. Hasonlóképpen történik ez a perszonalizáció hatására is: olyan dolgok miatt élünk meg stresszt ennek a torzításnak “köszönhetően”, amelyekkel valójában semmi dolgunk nem lenne.

A feloldás sajnos nem olyan egyszerű, mint azt a szintén gyakran hangoztatott “Ne vedd magadra!” felszólítás sejteti.

Aki ugyanis perszonalizál, nem csak egy-egy félreérthető megjegyzést vesz magára, de hajlamos a kudarcaiért is nagyobb mértékben hibáztatni és ostorozni magát. Sőt, az sem ritka, hogy olyasmiért is felelősnek érzi magát, amire a valóságban egyáltalán nincs, vagy csak minimálisan lehet hatással.

Mit veszünk magunkra?

Felnőttként általában tisztában vagyunk vele, hogy időről időre mindannyiunkkal történhetnek rossz dolgok. Érhetnek kudarcok szakmai téren, a szerelemben, várnak ránk kisebb-nagyobb nehézségek a családi kapcsolatainkban és még sorolhatnánk. Bár tudjuk, hogy számíthatunk rájuk, mégis megviselnek minket, amikor bekövetkeznek, és időbe telik, mire túljutunk rajtuk. Ez az idő pedig drámaian megnőhet, amikor ezeket a kudarcokat a perszonalizáció szűrőjén keresztül szemléljük.

Ilyenkor ugyanis nagyon nehézzé válik, hogy önegyüttérzést gyakoroljunk, és megértéssel forduljunk önmagunk felé.

Ha a munkahelyünkön elesünk egy előléptetéstől, mi szórunk egy adag sót a saját sebeinkbe, és gondolatban listába szedjük, mennyire megbízhatatlanok, hozzá nem értők, ügyetlenek vagyunk. Pedig könnyen lehet, hogy valami teljesen más állt a háttérben, például hogy a cégnek éppen nem volt elég kerete arra, hogy egy több juttatással járó, magasabb pozíciót megengedhessen magának.

Vagy előfordulhat, hogy a főnök ismerősének ismerőse kapta meg a munkát. Könnyen lehet, hogy elhamarkodottan következtetünk, mégis rögtön azt feltételezzük, azért történt mindez, mert mi nem dolgozunk elég jól.

Neked mondják, de nem neked szól

Ugyanez történik például abban a – szintén elég gyakran előforduló – helyzetben, amikor egy barátunk lemondja az előre megtervezett találkozót. Telefonon hív minket, lényegretörően közli, mégsem ér rá összefutni velünk – és amint letesszük, mi máris egy komplett elméletet alkottunk arról, hogy valójában nem kedvel minket igazán, nem szeret velünk együtt lenni, és alig várta, hogy megszabaduljon a találkozó terhétől. Nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy mind a lemondásra, mind a kurta-furcsa telefonbeszélgetésre ugyanolyan jó magyarázat lehet az is, hogy munkahelyi, párkapcsolati, családi gondokkal küszködik, amikről személyesen majd bővebben mesélne.

A kapcsolatokra különösen nagy terhet ró az, ha valaki hajlamos a perszonalizációra. Ekkor könnyen “személyes ügy” lehet egy rosszul időzített megjegyzésből, elfelejtett évfordulóból, félresikerült gesztusból is. Ez nem azt jelenti, hogy valaki “sértődős” vagy “hisztis”: a perszonalizáció nagyon erős szorongást és akár depressziót is okozhat, hiszen ilyenkor úgy éljük meg, mi hibáztunk valamit, szerethetetlenek, értéktelenek vagyunk.

És ha ez nem lenne elég, a perszonalizáció hatására olyasmiért is saját magunkat hibáztathatjuk, amit valójában nagyon kevéssé tudunk befolyásolni: a hozzánk közel állók boldogtalanságáért, csalódásaiért (“Ha jobb gyerek lettem volna, a szüleim nem váltak volna el.”).

Lásd meg a szűrő mögött a valóságot!

Ha objektíven végiggondoljuk a dolgot, lehetetlen, hogy a felelősség mindig, mindenért egyvalakit terheljen. A perszonalizáció azonban éppen ezt az objektív valóságot torzítja el: úgy szűri számunkra a világ eseményeit, hogy azzal egyúttal az önhibáztatás végtelen ördögi körébe taszít minket. Ebből az ördögi körből pedig muszáj kitörni, hiszen ha benne maradunk, testünk-lelkünk egészsége bánja. Szerencsére, ha nem is könnyen, de sikerülhet kiutat találni.

Az első lépés az önegyüttérzés gyakorlása olyankor, amikor valamilyen kellemetlen dolog történik velünk. Ha hajlamosak vagyunk a perszonalizációra, az önegyüttérzés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy “kiváltsa” önmagunk hibáztatásának gondolati köreit. Ehhez szükségünk van egy tanulási folyamatra: tudatosan meg kell vizsgálnunk, milyen irányban haladnak a gondolataink a negatív események után (“azért kiabált velem a főnök, mert béna vagyok”, “biztosan azért nem hívott vissza, mert untatom”), és visszaterelni őket egy objektív, semleges mederbe.

Emlékeztessük magunkat, hogy a világon senki sem élheti le úgy az életét, hogy ne történjen vele semmi rossz; hogy időnként mindenki hibázik, még akkor is, ha jól végzi a munkáját, és hogy soha nem lehetünk 100%-ig biztosak benne, milyen ok rejlik valakinek a viselkedése mögött.

Annak, ha valaki nem hív vissza minket, lehet az oka akár egy váratlan fordulat is az illető életében; de még ha az is áll a háttérben, hogy nem szívesen tölt velünk időt, az sem feltétlenül a mi hibánk, hiszen nem szerethet mindenki mindenkit.

Nem minden szól rólunk, ami velünk történik

A perszonalizáció elleni küzdelem második lépése annak a felismerése, hogy nem vállalhatjuk a felelősséget olyasmiért, ami nem a saját életünkben történik. Sem azért, ha valaki feszült, ingerült, sem pedig azért, ha egyenesen boldogtalan. Egy másik ember stresszét, annak kezelését mi nem vehetjük magunkra. Gondoljuk végig a fent említett objektív módon azt is, pontosan milyen mértékben vállalhatjuk a felelősséget egy másik ember boldogságáért! Az osztályzataiért? A munkahelyi kudarcaiért? Azért, hogy képes-e egy kiegyensúlyozott párkapcsolatot fenntartani?

Az életünk során így is rengeteg olyan dolog van, amiért felelősséggel tartozunk, legalábbis egy bizonyos mértékig. Ilyen például a saját testi-lelki-szellemi jóllétünk fenntartása – ám még ott sem borítékolható, hogy ha valami elromlik, az feltétlenül a mi hibánk lenne. Mindenesetre éppen elég feladat önmagunkról gondoskodni ahhoz, hogy ne vegyünk magunkra olyan terheket, amelyeket nem nekünk kell cipelnünk. Törjünk ki a perszonalizáció fogságából, tegyük le ezeket a súlyokat tudatosan, hogy szabadabban, könnyedebben járhassuk a saját utunkat.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest