„Akinek nem inge…” – Ezért ne vedd magadra, ami nem rólad szól

Érezted már valaha úgy, hogy sok olyan terhet is magaddal cipelsz az utadon járva, ami igazából nem a te „csomagod” lenne? Vagy talán nem is tudatosul benned, hogy mindez valójában nem a tiéd, egyszerűen csak lehúz a sok nehéz súly, és egyre nehezebb tőlük előre haladni? Sokan vagyunk ezzel így; mi vagyunk azok, akik „magunkra vesszük”, vagyis szakszóval mondva: perszonalizálunk.

Akinek nem inge, ne vegye magára – tartja a bölcs mondás, amit általában hasonló értelemben fűzünk a mondanivalónk végére, mint az „a jelenlévők természetesen kivételek”, szintén örökbecsű fordulatot. Ezt persze – ahogy olyan sok esetben – kimondani sokkal könnyebb az egyik oldalon, mint megtenni a másikon. Különösen azért, mert elég gyakran azt takarja ez a szólás, hogy az eredeti szándéka szerint nekünk akart odaszúrni az, aki elsüti ezt a frappáns fordulatot… Ráadásul, amikor perszonalizálunk, nincs az a kétes értékű bölcsesség, ami megállíthatna minket abban, hogy mindenben ezt a bizonyos odaszúrást véljük felfedezni, és egyik inget vegyük fel a másik után még akkor is, amikor a sok rajtunk lévő rétegtől már mozdulni sem tudunk.

Az én világom nem a te világod

A perszonalizáció az úgynevezett kognitív torzításaink egyike; egy olyan szűrő, amin keresztül hajlamosak vagyunk minden velünk és körülöttünk történő rossz dologért, negatív életeseményért saját magunkat hibáztatni – a legtöbbször anélkül, hogy erre igazán okunk lenne. A kognitív torzításaink (mert bizony van belőlük jó néhány) a kognitív pszichológia elméletei szerint azt az élményt alakítják, ahogyan a világot észleljük, és ezek lehetnek a gyökerei a különböző szorongásainknak, félelmeinknek. Hasonlóképpen történik ez a perszonalizáció hatására is: olyan dolgok miatt élünk meg stresszt ennek a torzításnak „köszönhetően”, amelyekkel valójában semmi dolgunk nem lenne.

A feloldás sajnos nem olyan egyszerű, mint azt a szintén gyakran hangoztatott „Ne vedd magadra!” felszólítás sejteti.

Aki ugyanis perszonalizál, nem csak egy-egy félreérthető megjegyzést vesz magára, de hajlamos a kudarcaiért is nagyobb mértékben hibáztatni és ostorozni magát. Sőt, az sem ritka, hogy olyasmiért is felelősnek érzi magát, amire a valóságban egyáltalán nincs, vagy csak minimálisan lehet hatással.

Mit veszünk magunkra?

Felnőttként általában tisztában vagyunk vele, hogy időről időre mindannyiunkkal történhetnek rossz dolgok. Érhetnek kudarcok szakmai téren, a szerelemben, várnak ránk kisebb-nagyobb nehézségek a családi kapcsolatainkban és még sorolhatnánk. Bár tudjuk, hogy számíthatunk rájuk, mégis megviselnek minket, amikor bekövetkeznek, és időbe telik, mire túljutunk rajtuk. Ez az idő pedig drámaian megnőhet, amikor ezeket a kudarcokat a perszonalizáció szűrőjén keresztül szemléljük.

Ilyenkor ugyanis nagyon nehézzé válik, hogy önegyüttérzést gyakoroljunk, és megértéssel forduljunk önmagunk felé.

Ha a munkahelyünkön elesünk egy előléptetéstől, mi szórunk egy adag sót a saját sebeinkbe, és gondolatban listába szedjük, mennyire megbízhatatlanok, hozzá nem értők, ügyetlenek vagyunk. Pedig könnyen lehet, hogy valami teljesen más állt a háttérben, például hogy a cégnek éppen nem volt elég kerete arra, hogy egy több juttatással járó, magasabb pozíciót megengedhessen magának.

Vagy előfordulhat, hogy a főnök ismerősének ismerőse kapta meg a munkát. Könnyen lehet, hogy elhamarkodottan következtetünk, mégis rögtön azt feltételezzük, azért történt mindez, mert mi nem dolgozunk elég jól.

Neked mondják, de nem neked szól

Ugyanez történik például abban a – szintén elég gyakran előforduló – helyzetben, amikor egy barátunk lemondja az előre megtervezett találkozót. Telefonon hív minket, lényegretörően közli, mégsem ér rá összefutni velünk – és amint letesszük, mi máris egy komplett elméletet alkottunk arról, hogy valójában nem kedvel minket igazán, nem szeret velünk együtt lenni, és alig várta, hogy megszabaduljon a találkozó terhétől. Nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy mind a lemondásra, mind a kurta-furcsa telefonbeszélgetésre ugyanolyan jó magyarázat lehet az is, hogy munkahelyi, párkapcsolati, családi gondokkal küszködik, amikről személyesen majd bővebben mesélne.

A kapcsolatokra különösen nagy terhet ró az, ha valaki hajlamos a perszonalizációra. Ekkor könnyen „személyes ügy” lehet egy rosszul időzített megjegyzésből, elfelejtett évfordulóból, félresikerült gesztusból is. Ez nem azt jelenti, hogy valaki „sértődős” vagy „hisztis”: a perszonalizáció nagyon erős szorongást és akár depressziót is okozhat, hiszen ilyenkor úgy éljük meg, mi hibáztunk valamit, szerethetetlenek, értéktelenek vagyunk.

És ha ez nem lenne elég, a perszonalizáció hatására olyasmiért is saját magunkat hibáztathatjuk, amit valójában nagyon kevéssé tudunk befolyásolni: a hozzánk közel állók boldogtalanságáért, csalódásaiért („Ha jobb gyerek lettem volna, a szüleim nem váltak volna el.”).

Lásd meg a szűrő mögött a valóságot!

Ha objektíven végiggondoljuk a dolgot, lehetetlen, hogy a felelősség mindig, mindenért egyvalakit terheljen. A perszonalizáció azonban éppen ezt az objektív valóságot torzítja el: úgy szűri számunkra a világ eseményeit, hogy azzal egyúttal az önhibáztatás végtelen ördögi körébe taszít minket. Ebből az ördögi körből pedig muszáj kitörni, hiszen ha benne maradunk, testünk-lelkünk egészsége bánja. Szerencsére, ha nem is könnyen, de sikerülhet kiutat találni.

Az első lépés az önegyüttérzés gyakorlása olyankor, amikor valamilyen kellemetlen dolog történik velünk. Ha hajlamosak vagyunk a perszonalizációra, az önegyüttérzés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy „kiváltsa” önmagunk hibáztatásának gondolati köreit. Ehhez szükségünk van egy tanulási folyamatra: tudatosan meg kell vizsgálnunk, milyen irányban haladnak a gondolataink a negatív események után („azért kiabált velem a főnök, mert béna vagyok”, „biztosan azért nem hívott vissza, mert untatom”), és visszaterelni őket egy objektív, semleges mederbe.

Emlékeztessük magunkat, hogy a világon senki sem élheti le úgy az életét, hogy ne történjen vele semmi rossz; hogy időnként mindenki hibázik, még akkor is, ha jól végzi a munkáját, és hogy soha nem lehetünk 100%-ig biztosak benne, milyen ok rejlik valakinek a viselkedése mögött.

Annak, ha valaki nem hív vissza minket, lehet az oka akár egy váratlan fordulat is az illető életében; de még ha az is áll a háttérben, hogy nem szívesen tölt velünk időt, az sem feltétlenül a mi hibánk, hiszen nem szerethet mindenki mindenkit.

Nem minden szól rólunk, ami velünk történik

A perszonalizáció elleni küzdelem második lépése annak a felismerése, hogy nem vállalhatjuk a felelősséget olyasmiért, ami nem a saját életünkben történik. Sem azért, ha valaki feszült, ingerült, sem pedig azért, ha egyenesen boldogtalan. Egy másik ember stresszét, annak kezelését mi nem vehetjük magunkra. Gondoljuk végig a fent említett objektív módon azt is, pontosan milyen mértékben vállalhatjuk a felelősséget egy másik ember boldogságáért! Az osztályzataiért? A munkahelyi kudarcaiért? Azért, hogy képes-e egy kiegyensúlyozott párkapcsolatot fenntartani?

Az életünk során így is rengeteg olyan dolog van, amiért felelősséggel tartozunk, legalábbis egy bizonyos mértékig. Ilyen például a saját testi-lelki-szellemi jóllétünk fenntartása – ám még ott sem borítékolható, hogy ha valami elromlik, az feltétlenül a mi hibánk lenne. Mindenesetre éppen elég feladat önmagunkról gondoskodni ahhoz, hogy ne vegyünk magunkra olyan terheket, amelyeket nem nekünk kell cipelnünk. Törjünk ki a perszonalizáció fogságából, tegyük le ezeket a súlyokat tudatosan, hogy szabadabban, könnyedebben járhassuk a saját utunkat.