„Feladni sokszor nehezebb, mint kitartani” – 3 gondolat az elengedésről

2018-ban írtam az első cikkemet a feladásról, és bizony azóta is kapok hideget-meleget, ha elmondom, szerintem miért muszáj erről beszélni. Persze, megértem a „hideget” is, hiszen sokan vallják azt, hogy feladni sosem szabad, és a kitartó munka mindig meghozza a gyümölcsét. Mégis: fontos látni, hogy feladni, a közhiedelemmel ellentétben, korántsem mindig azt jelenti, hogy a könnyebb utat választjuk. Ezt szeretném most egy személyes történeten keresztül megmutatni nektek.

„Ha feladom, az kudarc, az egy vereség. Ha feladom, megint vesztettem.” Fiatal férfi ült velem szemben – nevezzük Ricsinek -, és mondta ki a fejét csóválva, ujjait tördelve a fenti mondatokat. Ricsi egészen fiatal kora óta keményen dolgozott; mindent, amit elért, szó szerint a két keze munkájával épített fel. Harminckét éves korára azonban a kiégés szélére sodródott. Nap mint nap fizikai munkát végzett, ám nem a testi igénybevétel volt az, ami igazán kimerítette; sokkal inkább az emberek, akikkel együtt dolgozott. Úgy érezte, válaszút előtt áll: vagy elengedi ezt az utat, hátrahagyja a környezetet, ami kezdte testben-lélekben megbetegíteni, vagy marad – és önmagát adja fel.

3 gondolat az elengedésről

Miért mesélem ezt el nektek? Azért, mert Ricsi története több szempontból is nagyon tanulságos. Amikor megismertem, már jó ideje úgy érezte, csapdába került. A munkatársaival együtt sokáig próbálkozott, hogy megoldják a problémákat, amik egyre inkább ellehetetlenítették számukra a nyugodt munkavégzést. Az évek alatt azonban világossá vált, hogy mindenhol falakba ütköznek – sokat elmond, hogy csak úgy hivatkoztak magukra: „a túlélők”. A kollégák lassan elfogytak, felmondtak, és Ricsi egyedül maradt: úgy érezte, ki kell tartania, hiszen ennél a cégnél lett azzá, aki. Tudta, hogy nem járna anyagi veszteséggel, ha munkahelyet váltana, és gyorsan el tudna helyezkedni a szakmájában, amit nagyon szeretett. Mégis ragaszkodott a vállalathoz, ahol tanulókora óta dolgozott, és ahol egyre mérgezőbbé váltak a viszonyok.

A közös munka során Ricsivel sokat beszélgettünk feladásról, kitartásról, kudarcról, elengedésről. Arra jutottunk, hogy

a csapda, amiben jó ideje megrekedve érzi magát, nem más, mint az elsüllyedt költségek csapdája: az az állapot, amikor valaki úgy érzi, túl sokat tett már egy célért ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen elengedje azt.

Idő, pénz, energia – Ricsi attól félt, ha most feladja, mindent elveszít, amit addig felépített. Elkerülhetetlen volt azonban, hogy azt is megnézzük, mi van mindemellett a mérleg másik serpenyőjében: a nyugalma, az egészsége, a jövője, ami szintén veszélybe került. 

Ricsi személyében egy olyan embert ismertem meg, aki nemcsak nagyon keményen és kitartóan volt képes dolgozni a céljaiért, de megvolt benne az a tudatosság, amire ahhoz volt szüksége, hogy felismerje, mikortól dolgozik önmaga ellen. Szeretnék most néhány olyan gondolatot megosztani veletek, amik segítették őt ebben a felismerésben.

1. Feladni nem vereség, hanem veszteség.

A „feladni egyenlő azzal, hogy vesztettél” szemléletmód sokunkban ott dolgozik. Biztosan te is hallottál hasonló történeteket: Arnold Schwarzenegger nem kapta meg a Hulk-sorozat címszerepét, mert túl soványnak ítélték; JK Rowling csak több elutasítás után talált végül kiadót a Harry Potter-sorozatnak és így tovább. Igaz, ami igaz: ha az ilyen történetek szereplői feladták volna, talán nem is ismernénk őket úgy, ahogyan ma ismerjük.

Van azonban egy bökkenő ezekkel a sikersztorikkal kapcsolatban: csak nagyon ritkán szólnak arról, mennyi célt engedett el valaki azelőtt és azután, hogy amellett az egy mellett végül kitartott. Mégsem vesztesként gondolunk rájuk, sőt.

Ricsi számára az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy feladni nem azt jelenti, hogy veszít, hanem azt, hogy valamit elveszít. Ezt (sajnos) nem lehet elkerülni: egy cél elengedése mindig veszteségélménnyel jár, ami fájdalmas, és aminek a feldolgozása időbe telik. Nem győztes-vesztes perspektívában érdemes azonban tekinteni erre, hanem úgy, mint egy összetett folyamatra, amiben a veszteség mellett olyan élmények és tapasztalatok is megjelennek, amikből tovább tudunk építkezni, és jobb célokért dolgozni.

2. Nem minden rajtad múlik.

Kimondani, hogy feladjuk, azért is olyan nehéz, mert sokunkat még az erőtartalékaink végét égetve is kísért a nyomasztó kérdés: biztos, hogy nem tehetnék többet? Lehet, hogy én csinálom rosszul? Mindent megpróbáltam? Ne értsetek félre: ezeket a kérdéseket hasznos és fontos is lehet feltenni, ha valami nem működik az életünkben. Egy bizonyos pontig – addig, amíg a mi határaink tartanak.

Milyen határokról van itt szó? Például arról a határról, ameddig a mi felelősségünk terjed egy kapcsolatban.

Bármennyire szeretünk ugyanis valakit, egy másik felnőtt ember érzéseiért, döntéseiért egész egyszerűen nem vállalhatunk felelősséget.

A kapcsolatokon belül (amelyek legalább ugyanannyi dilemmát okozhatnak a feladás terén, mint a karrierünk) valahol itt szokott képbe kerülni az elengedés kérdésköre, amikor kénytelenek vagyunk kimondani: megtettem, amit tudtam, de ez már nem rajtam múlik. Igaz ez a barátságokra, párkapcsolatokra, és – ahogy Ricsi esetében történt – a munkahelyi kapcsolatokra is. A feladás ezért sem egyfajta személyes kudarc: fontos mindig abban a rendszerben szemlélni, aminek a részei vagyunk.

3. Az elengedésért (is) meg kell dolgozni.

Biztosan észrevettétek, hogy igyekszem mindig együtt használni a feladás és az elengedés fogalmát. Bár mindkettőhöz rengeteg negatív érzés és hiedelem tapad, számomra valahogy együtt tesznek ki egy teljes, voltaképpen nagyon szép képet: feladom a célt, a küzdelmet, ami már nem épít engem – és elengedem mindazt, ami hozzá köt. Azt hiszem, ti is érzitek, hogy ez távolról sem csak egy mondatot, egy sóhajt, egy összepakolt táskát, egy becsukódó ajtót jelent.

A feladás-elengedés egy kőkemény, tudatosságot és önismeretet igénylő folyamat, ami nagyon hosszú ideig is eltarthat. Még azt is megkockáztatnám, hogy kimondjam: feladni sokszor még nehezebb is lehet, mint kitartani.

És ez természetes is, hiszen kötődsz: emberekhez, helyhez, egy jövőképhez, az identitásod egy részéhez. Elengedni ezeket fájdalommal jár, amit fel kell dolgozni. Ricsi ahhoz hasonlította ezt a helyzetet, mintha a két kezével, tégláról téglára épített házon az utolsó simításokat téve ébredt volna rá, hogy mindvégig rossz alapra építkezett. Érezte, hogy bármilyen fáradt, földig kell rombolnia a házat, hogy újra, ezúttal jobb alapokra építhesse. Abból a gondolatból tudott erőt meríteni, hogy csak idő kérdése, és magától is összedőlt volna.

A feladás nem győztes-vesztes játszma

Nem maradt más hátra, mint hogy megosszam veletek Ricsi történetének a végét. Ahogyan azt az eddigiek alapján sejthettétek, végül kilépett a munkahelyéről; ami elég hosszadalmas, bonyolult és megterhelő folyamat volt (bár ez az addigi problémák ismeretében őt már nem lepte meg). Mivel úgy érezte, nem szeretne újra mérgező légkörben dolgozni, saját vállalkozás indítása mellett döntött. Két évvel később azonban rájött, hogy nem ez az, ami igazán neki való. A munka szervezése, a folyamatok irányítása helyett sokkal kedvesebb volt számára a kép, hogy egyszerűen bemenjen valahová reggel és elvégezze azokat a feladatokat, amelyekben a legjobban tudta hasznosítani a tudását és a gyakorlatát. A vállalkozása felszámolása után eltöltött még egy rövid időt egy másik cégnél, majd egy korábbi kollégájával (az egyik „túlélővel”) közösen jelentkeztek arra a helyre, ahol jelenleg is dolgozik.

Azért mesélem el ezt is ennyire részletesen, hogy lássátok: a feladás nem mindig győztes-vesztes játszma. Ricsi sokat nyert azzal, hogy az elengedést választotta, de sokat is veszített; nem is lehet talán feketén-fehéren mérleget vonni egy ilyen döntés után. Annyi biztos, hogy még akkor is, amikor úgy érezte, átmenetileg távolabb került a céljaitól, mindig megvolt benne annak a tudata, hogy mindeközben egyre közelebb kerül valami fontosabbhoz – önmagához. Ebben segíthet az, ha, amikor kell, ki tudjuk mondani: ezt most el kell engedni; még ha nagyon nehéz lesz is.

Fontos: Ricsi nem a saját nevén és a valódi életkorán szerepel a cikkben. A történetét az ő engedélyével  – amit ezúton is köszönök neki – osztottam meg, megváltoztatva azokat az elemeket, amelyek felismerhetővé tennék. 

Fotó: itt