Advertisement

Ismeritek azt a „Soha ne add fel!” feliratú motivációs posztert, amelyiken a béka feje már a gólya csőrében van, de a mellső lábaival a nyakát szorítja, hogy a madár ne tudja lenyelni? Hány meg hány formában találkozunk ezzel az üzenettel életünk során, nemcsak posztereken, de idézetekben, videókban, motivációs előadók beszédeiben… De vajon tényleg kizárólag pozitív kicsengése van? Soha nem feladni – valóban csakis valami jó dolog lehet?

A világ szinte minden kultúrájában gyerekkorunktól fogva arra tanítanak minket, hogy a kitartás az egyik legfontosabb erény, amivel rendelkezhetünk. A türelem rózsát terem, a gyakorlás meghozza a gyümölcsét – igaz? Lényegében igen. Egy bizonyos fokig. Mert vannak olyan dolgok, amiknél egy idő után elérkezik az a pillanat, amikor egyszerűen jobb elengedni és feladni, a saját lelki egészségünk védelmében. Egy rossz munkahely, egy működésképtelen párkapcsolat, egy bizonytalan jövőjű vállalkozás – számos példát lehetne mondani, amikor többet tanulunk és fejlődünk abból, ha a körömszakadtáig való kitartás helyett nem ragaszkodunk tovább ahhoz, amit elképzeltünk, hanem továbblépünk. És hogy vajon mikor érkezik el az a bizonyos utolsó csepp, a végső pillanat? Nézzük meg, mikor “igen”, és mikor “nem” a válasz, ha feladásról van szó!

Nem: ha még el sem kezdtünk dolgozni a célon

Ha a feladásra gondolunk, valószínűleg az első kérdés, ami eszünkbe jut az: jó-jó, de hol van az elég? Hogyan dönthetjük el, hol húzódik a határ, ami után már érdemes inkább feladni, mint tovább próbálkozni?

Vannak helyzetek, amikor azt legalább biztosan tudhatjuk, hogy ennek a bizonyos határnak még az innenső oldalán vagyunk.

Előfordulhat ugyanis, hogy a feladat, ami előtt állunk, olyan hatalmasnak és megoldhatatlannak tűnik, hogy inkább eleve bele sem kezdenénk, mert úgy érezzük, biztosan kudarcra vagyunk ítélve. Ilyenkor azonban könnyen lehet, hogy nem a képességeink racionális mérlegelése, hanem a tanult tehetetlenség mozgat minket.

A tanult tehetetlenség fogalma Martin Seligman nevéhez fűződik. Az amerikai pszichológus egy (mára már etikai szempontból erősen vitatható) kísérletében kutyáknak adott áramütésekkel vizsgálta a klasszikus kondicionálás jelenségét, és arra lett figyelmes, hogy azok az állatok, akik kiszámíthatatlan áramütéseket kaptak, egy idő után apátiába süllyedtek, és nem tettek semmit azért, hogy elkerüljék a fájdalmas ingert. Seligman, miután emberekkel végzett kísérletében is hasonló eredményekre jutott, tanult tehetetlenségnek nevezte el ezt a jelenséget, és a depresszió „előszobájaként” írta le: ilyenkor lényegében megtanuljuk, hogy bármit teszünk, nincs befolyásunk az események alakulására. A pszichológus későbbi könyvében számos olyan helyzetet felsorolt, ami ehhez az állapothoz vezethet; ilyen lehet például a családon belüli erőszak, vagy a függőségekkel való küzdelem. A tanult tehetetlenség érzése azonban nem jelenti azt, hogy valóban érdemes feladnunk a harcot – ha nem is könnyen, de van kiút ebből az állapotból, és megéri elindulni rajta.

Nem: az első nehézséggel szembenézve

A feladás gondolata olyankor is megkísérthet minket, amikor már elindultunk az általunk választott úton, és valamilyen nehézséggel nézünk szembe, vagy, mondjuk ki, kudarcot vallunk. Amilyen erősen rögzül bennünk a szocializációnk során a kitartás értéke, olyan kevéssé van lehetőségünk megtanulni, hogyan kell kezelni azt, ha hibázunk. Gondoljunk csak az iskoláskorunkra, ahol minden dolgozat és felelet során jellemzően egyetlen helyes választ adhatunk, amit ha nem találunk el, rossz jegy a „jutalmunk”.

A kudarc, különösen az első, emiatt könnyen elbátortalaníthat minket, de nem elegendő ok arra, hogy feladjuk.

Ha a párkapcsolatunkban érezzük úgy, mélyponthoz érkeztünk, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy szakítanunk kell, mint ahogy a főnökünkkel való vita után sem kell azonnal a felmondásunkat fogalmazni.

Ilyen esetekben inkább azon kell dolgoznunk, hogy jobban kezeljük a nehézségeket, a kudarcokat, hogy továbbléphessünk az elakadások után.

Igen: ha már inkább rombol, mint épít, mert elérhetetlen

Azt tehát már tudjuk, mikor jobb nem feladni; abban pedig, hogy mikor igen, Gregory Miller és Carsten Wrosch eredményei lehetnek a segítségünkre. A két pszichológus kutató több mint tíz éven keresztül vizsgálta a feladás, vagy ahogy ők nevezik, „goal disengagement” (azaz a cél elengedése) jelenségét. Az eredményeik alapján a számunkra fontos célok iránti elköteleződés mellett legalább ugyanolyan fontos az, hogy képesek legyünk elengedni, feladni, amikor eljön az ideje. Ha ugyanis nem tesszük meg, az mérhetően negatív hatással van az egészségünkre.

Wrosch egyik tanulmányában negyven év körüli nők gyermekvállalással kapcsolatos attitűdjeit vizsgálta. Ez az életkor sokak számára választóvonalat jelenthet – negyven év alatt sokan megsokszorozzák az erőfeszítéseiket, hogy még ne „csússzanak ki az időből” a gyermekvállalással. Negyven fölött azonban a nők gyakran átértékelik, mennyire fontos számukra valójában ez a cél, és előfordul, hogy a gyermekvállalásért való küzdelem hátrébb kerül a listán. Wrosch eredményei alapján pedig azoknak a kutatásában részt vevő nőknek, akik esetében így történt, javult a pszichés jóllétük, és kevésbé érezték magukat depressziósnak, mint továbbra is küzdő társaik.

Feladni – különösen egy hasonló, egész életünket befolyásoló döntési helyzetben – sosem könnyű, és gyakran nehéz érzésekkel teli folyamat. De sokszor eljön az a pont, amikor a célért való küzdelem már sokkal inkább rombol bennünket, testileg-lelkileg, semmint építene.

Igen: ha a cél már nem fontos többé számunkra

Persze ahhoz, hogy meghozzuk a döntést, feladjuk, hatalmas adag önismeretre van szükségünk. Nem csak abban az esetben lehet ugyanis jobb feladni, ha arra testi-lelki tünetek figyelmeztetnek: megeshet, hogy már jóval ezek megjelenése előtt megérezzük, olyasmiért küzdünk megfeszített erővel, ami többé nem is olyan fontos számunkra.

Hiszen könnyen lehet, hogy amikor kitűztük magunk elé a célt, például azt, hogy az álommunkahelyünkön, az álomállásunkban dolgozzunk, még teljesen rendjén valónak tűnt mindezért napi tizenkét órát görnyedni az íróasztal fölött. Néhány év elteltével azonban előfordulhat, hogy másként látjuk a dolgokat, és a cél többé nem ragyog olyan fényesen az éjszakába nyúló munkanapok sötétjében. Ezen a ponton feladni, amiért mindeddig dolgoztunk, rossz döntésnek tűnhet, ám fontoljuk meg: tényleg megéri még többet szánni az időnkből, az életünkből arra, ami már nem azt jelenti számunkra, mint régen; ami már nem mi vagyunk?

Néha fel kell adni

A „Soha ne add fel!” üzenetnek van egy mellékzöngéje, ami erőteljesen belénk ivódott az évek során: az, hogy ha feladjuk, nem nyerhetünk – hiszen a győztesek sosem adják fel. Ez azonban nem teljesen igaz. A valódi győzelem nem az, ha a végtelenig és még tovább kapaszkodunk valamibe, ami elérhetetlen, vagy amit már nem is biztos, hogy szeretnénk elérni. Sokkal inkább az, ha időről időre képesek vagyunk felülvizsgálni a céljainkat, és amikor kell, kimondani: ideje feladni. A feladás nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve céltalanul sodródnánk tovább – inkább azt, hogy ezentúl olyanért küzdhetünk, ami valóban fontos.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest