„Úgy kell a billegő önbecsülésnek a like, mint egy falat kenyér” – Feltűnési viszketegség vagy szeretethiány?

Alapjaiban megváltozott a viszonyunk a közösségi médiához: már nem csupán információkeresésre használjuk, hanem a mindennapjainkról is tájékoztatjuk általa a külvilágot. Napi sztorikban mutatjuk meg, hogy hol jártunk, milyen programon vettünk részt vagy éppen mit ettünk. Amennyire kínosnak számított egy évtizede a szelfizés, manapság szinte az életünk megszokott része. Az vált természetessé, hogy lényegében bárki számára kitárulkozunk, aki hajlandó figyelmet fordítani ránk. Vajon mi lehet a rugója az örökös feltűnésnek és a válogatás nélküli figyelem igénylésének?

Ha elvonatkoztatunk a közösségi média világától, biztosan ismerünk olyan embert, aki társaságban folyamatos dicsekvéssel próbálja kicsikarni mások csodálatát, állandóan mórikálja magát a figyelemért. A feltűnési viszketegség nem kifejezetten a közösségi média elterjedéséhez köthető, az „offline” világban is tetten érhető, azonban legélesebben az online felületeken tud megnyilvánulni.

Korábban a hírességek gondosan védték profiljukat a közösségi médiában, csakis valódi ismerősöket igazoltak vissza – ma már influencerként hajlandóak bárkit beengedni a magánéletükbe követőként. Tőlük indult az a mostanra természetesnek vett működés, hogy akár napi szinten bepillantást nyerhetünk mások magánéletébe. Képek, napi sztorik, videók sokasága győzködne minket rendszeresen arról, hogy a másik élete könnyebb, érdekesebb, szebb. Ráadásul az, hogy a hírességek elkezdték követők sokaságát vonzani, csak tovább mélyíti az egyszerű földi halandó bizonytalanságát.

Elég szerethető vagyok, ha nem követ kétezer ember? Így kellene boldognak lenni, ahogy én csinálom? Elronthattam valamit, hogy nem vagyok olyan divatos és érdekes, mint ők?  Az én életemről milyen pillanatfotók készülnének? Ebben az összehasonlításban könnyen kialakulhat az a meggyőződésünk, hogy labdába sem rúghatunk mellettük.

Az influencerek azért tudnak ekkora hatással lenni ránk, mert külső mementói annak a mély bizonytalanságnak, amivel az önbecsülésében sérült ember küzd: hogy nem elég értékes és szerethető. Ez az érzés pumpálja azt a kétségbeesett igyekezetet, amely eredményeként a szépséget, boldogságot, eredményességet bizonygató, visszacsatolást provokáló cunami zúdul a külvilágra szelfik, posztok és látványos tettek formájában egyaránt.

„Bizonygatni azt kell, ami bizonytalan”

– így hangzik Popper Péter egyik számomra legkedvesebb mondása – amilyen egyszerű, olyan igaz. Amikor valakinek rendben van az önbecsülése, akkor képes látni és elfogadni magát jó és rossz tulajdonságai kereszttüzében, békében. Felismeri igényeit és szükségleteit, és lépéseket tesz értük, nem szalad külső megerősítésért, vagy nem érez égető vágyat arra, hogy bólogassanak a döntéseihez. Rendben van ezekkel – így megvitatni, felmutatni és reklámozni sem szükséges.

A feltűnési viszketegség ilyen szemszögből nézve egyfajta mélyről fakadó örökös bizonygatás, hogy jó vagyok, szerethető, okos, ügyes, tehetséges, különleges. Ide süss világ, ugye milyen jó nekem?! Remek az életem, szuper a párkapcsolatom, kifogástalan az ízlésem, csupa program az életem, de jó a bőrömben lenni! De ha ez így van, miért kell azt ilyen hevesen bizonygatni? Ha ennyire jó nekem, akkor azt érzem a saját bőrömön, és nincs szükségem rá, hogy állva tapsoljanak a lépéseimhez, mert tudom magamról.

Tehát bizonygatásra azért lehet szükség, mert mégsem olyan kerek belül a biztonság érzete. Mert úgy kell a háttérben billegő önbecsülésnek az elfogadásról győzködő sűrű bólogatás, a töretlen figyelem és az a pár bátorító like, mint egy falat kenyér.

Az értékesség gyökerei

Egy kisgyermek számára az értékesség abszolút és legfontosabb formája a szülők figyelme. Abból fogja értékesnek tartani a mondanivalóját, tetteit, egész lényét, ha azt érzékeli, hogy kíváncsiak rá. Ezt nem elég szavakban megkapni – „persze, figyelek rád, mondd csak” -, miközben látja, hogy oda sem nézünk, mert el vagyunk foglalva. Persze nem is lehet tökéletesen megadni, minden percben rajta csüggeszteni a figyelmünket, és közben nem dolgozni, bevásárolni, vezetni, főzni és a felnőtt élet egyéb feladatait vinni. Csak olyan „elég jól” lenne érdemes megadni (ahogy mi pszichológusok szeretjük ezt a kifejezést).

Amikor azonban valaki krónikusan nem kapja meg a visszacsatolás elég jó formáját sem, annak nyomán hiány keletkezik. Egyfajta mélyről fakadó sérülés, az önbecsülés magja rongálódik meg, és gyökeret ver az a kimondatlan bizonyosság, hogy „nem vagyok elég értékes, ezért nem kaptam meg.” Ha valamiből nem kaptunk eleget, a hiányérzet megmarad, és örökösen keressük a kielégítést nyújtó forrását.

A kisgyermek lelkébe a szülő válaszán keresztül épül be önmaga értékelésének képessége; az ő szemének tükrében látja magát jónak vagy rossznak, értékesnek vagy zavarónak, és így tovább. Amikor valami félremegy ezen az úton, a megerősítés igénye fennmarad, és az egész külvilág a visszacsatolás forrásává válik. Az önbecsülés ilyenkor csak úgy tud fennmaradni, ha kívülről folyamatosan támogatják azt, ami belülről betöltetlen maradt.

Egy tanárom egyszer a hőlégballonhoz hasonlította a sérült önbecsülés működését: folyamatosan szükség van a levegő pumpálására, hogy a ballon a levegőben maradhasson. Valahogy így válik égető szükségletté a folyamatos külső megerősítés – és egyre látványosabb dolgot kell tenni, hogy a vágyott figyelmet megkapjuk.

A feltűnési viszketegség valahol az egyre nagyobb, de sohasem elegendő és tartós elégedettséget hagyó visszacsatoló közönség toborzásáról szól.

Sóvárgás a szeretet megerősítéséért

Hajni a negyvenes évei elején tartó, munkája monoton rutinjától gyakran szenvedő hölgy. Párkapcsolata egykedvű megszokásban telik, úgy érzi, semmi nem kelt már kettejük között különösebben hullámot. Barátaival ritkán találkozik, úgy érzi, csak terhelné őket a problémáival, másokét pedig nem bírná el. Az idővonal lapozása közben talált egy csoportot, ahol kézműves hobbijaik kapcsán tölthettek fel képeket a tagok. Kamaszként szeretett horgolni, így belépett. Néhány héttel később ráakadt a szekrényében egy régi pulóverére, amit évek óta nem hordott. Elővette kötőtűit, és szorgos munkával új arculatot adott a felsőjének. A végeredmény annyira lelkesítette, hogy feltöltött róla néhány képet a kézműves csoportba. Rengeteg lelkes vélemény érkezett, amitől Hajnit olyan földöntúli boldogság járta át, amit már nagyon rég nem érzett. Mintha értelmet nyert volna az élete, megtalálta volna azt a bizonyos pontot, ami különlegessé, értékessé teszi és kiemeli őt a tömegből. Mintha hosszú sötétségben töltött idő után fényhez jutott volna; nem is értette, hogy tudott eddig enélkül élni.

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebb gratuláló komment érkezett a pulcsis bejegyzés alá, és ezzel párhuzamosan Hajni hangulata egyre borúsabbá vált. Úgy érezte, követnie kell a korábbi nyomvonalat, így további régi kötött ruhák után kutatta át a szekrényt. Ezeken is végzett változtatásokat, a végeredményt kiporciózva, hetekre, hónapokra elnyújtva töltötte fel, hogy kiélvezhesse és elnyújthassa a visszacsatolás élményét. Legnagyobb kétségbeesésére azonban már a második posztra sem érkezett annyi like, mint az elsőre. Sőt, minél több fotót töltött fel idővel, annál inkább látszottak az érdeklődés csökkenésének jelei.

Eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, szüksége van arra, hogy visszacsatolásokat kapjon. Elkezdett napi sztorikat gyártani, szó szerint minden nap, és egyre több képet. Amikor kifogyott az eredmények képeiből, a munkafolyamatról kezdett el feltölteni; a visszacsatolás igénye egyszerre vált szorító kényszerré és elvárássá benne. Akkor került el pszichológusi ellátásba, amikor már aludni sem tudott éjjel, mert ilyenkor is azon gondolkodott, mit tehetne még a szeretetért.

Ez az igaz történet lehetne akár rémítő tanmese is arról, hogyan gyűrűzhet be a külső visszacsatolás iránti igény hátterében lapuló súlyos önbecsüléshiány. Amikor minden megerősítés forrása egy személytelen, ismeretlen világra helyeződik át, akkor érdemes megtorpanni és elgondolkodni: miért?

Mit keresünk kívül, amit magánéletünk intim szférájában nem kapunk meg? Lelkesedést, figyelmet, megbecsülést, mint Hajni, amit rég hiányolt a kapcsolatában és a munkájában? Az ő példájából is láthatjuk, hogy a feltűnési viszketegség át tud csapni egyfajta függőségbe is, mert sóvárgunk azért, amit ezen keresztül szeretnénk megkapni – a szerethetőségünk megerősítéséért.

Amikor nem lehet elég

Bár általában nem elegendő egyetlen találó cikk vagy könyv elolvasása egy probléma megoldásához, de kiindulópontként használva fontos mérföldkőhöz juthatunk. Ha ismerünk ilyen embert, mi a kapcsolatunk hozzá, mi zavar benne, van-e esetleg hasonlóságunk vele? Hol talál el minket ez a téma, van-e bennünk is hasonló vágy? Ha pedig igen, mi lehet a saját történetünk ezzel a kérdéssel, amivel érdemes lenne foglalkoznunk?

Mások megerősítésére várva leélni az életet nagyon kiszolgáltatott állapot.

Nincs az a siker, like-halmaz, követőszám vagy elismerő szó, ami be tudná tölteni a hiányos önbecsülés mögötti belső űrt. Ha megértjük saját kiindulópontjainkat és sémáinkat, ahonnan elindult ez a történet, az már egy jó lehetőség, hogy képessé váljunk empatizálni betöltetlen szükségleteinkkel. Amikor megérted a működésed, valahol feloldozást is kapsz magadtól, és ez segíthet elindulni az úton egy reálisabb önbecsülés felé.