„Csak egyetlen lehetőség van: az ember szeresse a saját történetét” – gondolatok a mindig aktuális Popper Péterről

Szerző: | 2021. 09. 06. |

Popper Péter népszerű közéleti személyiség volt, a mai napig idézik őt előadások és cikkek magvas gondolataiban, és nem csak pszichológiai berkekben. Filozófiai és klinikai gyermekszakpszichológus volt, pszichoterapeuta, kandidátus és vendégoktató hazai és külföldi egyetemeken, mellette nagyszerű előadó, tanár, író: számos vitathatatlan eredmény. De ki lehetett mögöttük az ember? Mit hozott tanításaiba saját életéből, és miért olyan aktuális máig is mindaz, amit szellemi hagyatékától kaphatunk?

„Ítélkezés nélkül figyelt” – ezt fogalmazta meg róla jellemzésként egy jóbarátja, akivel a szerencse folytán egymás útjába sodort minket is a sors. Remegő kézzel, meghatottan és félve kezdtem neki a kutatásnak és az írásnak, ami alapján összerakhattam egy képet Popper Péterről, példaképeim egyikéről. Nagy felelősségnek éreztem összegezni és írásban átadni egy ilyen nagy személyiség tanításait. Barátja véleménye, előadásai és könyvei alapján egy örök útkereső képe bontakozott ki előttem, aki széles érdeklődési körrel és olvasottsággal, nyitottsággal, jóindulattal és kíváncsisággal közeledett mások nézőpontjai felé. Tapasztalatait pedig tanulságként továbbadta az utókornak.

Útkeresésből identitás

Ő maga is „szellemi kóborkutyának” titulálta magát, aki szimatol, keresgél, mindenfélébe belekóstolgat, de az ő saját „vallásrendszere” mégis az, hogy nem választ egyet a meglévő hitek tanításaiból, hanem vegyíti, egymással összeveti, majd összegzi őket. Mindezt a második világháború időszakára vezeti vissza, amelyet gyermekként élt meg. Ekkor értette meg, hogy senki nem óvhatja meg, vagy harcolhat helyette a külvilággal, sőt a saját magával vívott nehézségek tengerével sem.

„A háborúban olyan élményeket éltem át, amelyek evidenssé tették, hogy engem sem a családom, sem az Isten, sem senki nem véd meg, a sorsom esetleges, a véletlenre van bízva- így ez a szigorú hit és vallásosság eltűnt belőlem. Maradt az üresség, egyfajta szellemi éhség, valami hiányzott az életemből, ezért keresni kezdtem.

A kíváncsiságon túl ott munkált bennem a vágy, hogy tartozzam valahová, ezért elkezdtem mindenféle vallási, ezoterikus, filozófiai közösségekbe járni – hátha találok valahol olyan hitet, ezoterikus atmoszférát, ahol maradéktalanul otthon érzem magam. Ilyet nem találtam, de útközben sok mindent fölszedtem a különböző iskolákból. Volt, ami nem tetszett, akkor továbbmentem. Volt, ami tetszett, mégis továbbálltam.

Éltem Indiában, buddhista kolostorban, jóga ashramban, keresztény és zsidó közösségekben, sőt iszlám és muzulmán barátaim is voltak a Közel-Keleten – de nem csatlakoztam sehova, mert túl kritikus voltam. Nem vagyok semmilyen vallásnak a híve, van egyfajta hitvilágom, amelyet magamnak kreáltam ebből a sokféle hatásból, de alapvetően szkeptikus vagyok. Hozzáteszem, nem úgy, hogy semmiben nem hiszek, hanem hogy mindent lehetségesnek tartok.”

Ez a kíváncsiság elkísérte őt élete végéig, őszinte nyitottsággal és érdeklődéssel fordult mások véleménye felé, minden korábbi olvasottsági vagy tapasztalati élménye ellenére is. Vagyis nem volt dogmatikus, inkább nyitva hagyott ajtókat az általa ismerttől eltérő véleményeknek is. „Heidegger és Sartre nyomán vallom, hogy hiába dönt, választ az ember, úgyse tudja kiszámítani választásai következményeit. Azt is elhiszem, hogy a választások vállalása lelkileg egyben tartja az embert.”

A tanítások aztán hozzásegítették, hogy még többet megértsen az emberi természetről, s ezt beledolgozza előadásai, könyvei, sőt későbbi drámái anyagába is.

A megosztó személyiség mögötti önazonosság

Popper Péter úgy tartotta, hogy minden kapcsolat addig tart, amíg az Úton vagyunk, tartunk valahonnan valahová. Nem volt ezzel másképp az önmagához fűződő viszonyával sem, amely legalább annyira hullámzó és olykor viharos volt, mint ahogy a közösségbe való tartozása is.

„Megpróbáltam tudatosan sodródó lenni. Nem igen tűztem nagy célokat magam elé, kerültem a döntéseket és a választásokat. Ha hívtak, odamentem, ha ellöktek, továbbálltam. Úgy éltem meg az életet, mint az áramlatokkal teli tengert. Ráfeküdtem valamelyik áramlatra, és hagytam, hogy vigyen, vállalva a kockázatot, és bíztam abban, hogy majd partra tesz valahol. Ezt persze senki nem hiszi el, sokan becsvágyó karrieristának tartanak, áltudományos tévésztárnak, politikai indítékokból kinevezett egyetemi tanárnak. Az utálattal, gyűlölettel találkozva vállamat vonogattam. A karakter bizonyítékának tartottam, hogy vannak ellenségeim.”

Mindeközben keveset foglalkozott mások véleményével, és többet azzal, hogy olvasson az életről, kozmoszról, eltöprengjen arról, hogy „mi is az idő, amit térrel mérünk, amíg a mutató körbeszalad az óra számlapján, mi a test, ami hűségesen szolgálja az ember lelkét, de néha fellázad, sorssá válik és átveszi az élet irányítását.”

Indiai kirendeltsége idején nagyon fontos felismerésekre jutott, ezzel és – ennek mentén – saját működésével kapcsolatban. Egy indiai orvos- és vallási mesterrel folytatott beszélgetése kapcsán tisztult le számára, hogy kettősség munkál benne: a kalandor és a nyárspolgár. Utóbbit megvetette, mert a nyárspolgár csak az eredményekre, sikerre és a haszonra kíváncsi, és kevésbé veszi észre a történések mögötti erőfeszítést, kitartást és igyekezetet. Ezért meg akart szabadulni tőle. Azonban ezt nem lehetett teljesen, így meg kellett kötnie vele a békéjét. Az ottani tanítás erősítette meg benne, hogy ez a kettősség nem azt jelenti, hogy áruló, csak többfelé próbál hűséges lenni. Ez azonban képtelenség.

Ekkor vált világossá számára a kissé általánosnak hangzó, örök igazság, hogy az egyetlen út, ha békét köt magával. India megszüntette bennem az önsajnálatot. Nagyon féltettem magam, és nagyon sajnáltam magam különböző helyzeteimben.” Ez azonban megszűnt, és később teljes önazonosságban, az adott pillanatban igaznak érzett benyomásai, hitrendszere szerint reagált egyes helyzetekben. Ezért nagyon sokan támadták, sőt utálták, de ezekkel a véleményekkel nem foglalkozott. Szinte irigylésre méltónak tűnik az a könnyedség, ahogy felismerte és meg is tartotta belső békéjét haláláig.

Jellemrajz a tanítások mögött

A teljesség igénye nélkül összegezve mindazt, ami kiderült számomra Popper Péter jelleméről, néhány dolgot meg merek fogalmazni. Például, hogy nagyon megviselte az öregedés és annak veszteségei, de képes volt megkötni vele a békéjét. Azonosult Hemingway öreg halászával, „aki nem gyűlöli a fiatalságot, mert elmúlt, és nem gyűlöli az öregséget, mert eljött.” Próbálta „művelni kertjeit” élete egyéb területein, és kevéssé magára venni az elkerülhetetlen veszteségeket.

Kamaszkorában lázadó volt, s később is hagyta, hogy fellobbanó szenvedélyei irányítsák. „Szerencsére korcs szeretetre való képességemet az is jellemzi, hogy gyűlölni sem tudok igazán. Sérelmeimet, a sértőket hamar elfelejtem.” S később is ezt tanítja, hogy addig tart a bűn és a bűntudat, amíg az emlékezés, ezért nem dicsőség magunkkal hurcolni az eddig élt élet összes negatívumát.

Az volt a benyomásom, hogy lelkében egy kicsit olyan maradt, mint Odüsszeusz, aki folyamatosan arra vágyott, hogy úton lehessen, de sehol nem tudott igazán maradni; újabb ingerekre, tapasztalásokra való szomja megmaradt. S ahogy öregedett, és fizikai korlátai már egyre kevésbé engedték meg számára ennek megvalósítását, már úgy érezhette, mint ahogy Márai írja a Béke Ithakában című művében: „emlékei fontosabbak számára, mint a valóság”.

Kritikus volt önmagával, és megtanulta az önmérsékletet is. Olvasmányélményeiből gyakran idézett olyan gondolatokat, amelyek a benne összeálló felismerésekhez kapcsolódtak. „Senki sem az eszével boldogul. Boldogulni éppen az ész fékentartásával lehetséges. Aki ezt nem tudja, saját okosságának válik áldozatává.

Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan, és nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar.

Tartsátok hát féken az okosságotokat szerzetesek, nehogy magával ragadjon benneteket. Minél okosabb az ember, annál hosszabb az Út. Annál messzebb a buddhaság.”

Baráti körében mindenféle foglalkozású ember volt, s mivel idővel felnőtt korú páciensekkel is foglalkozott, így színes és értékes világképe és tapasztalati mezsgyéje volt, melyről szívesen mesélt előadásaiban.  „A tanítás vigasztalásra való.” – idézte egyik szeretett olvasmányából Se-La-Ce gondolatait. Nem okoskodásra akarta használni, amit tud, inkább a világ dolgainak megértetésére, s ezzel mindnyájunk belső békéhez való hozzásegítésére.

Az önmagába térő ösvény tanítása a boldogulásról

Nagyon sok olyan tanítása volt – főként életszemléletéből –, amit nyugodt szívvel elvihetnénk és beépíthetnénk mindennapjaink megélésébe. Például a félelem elkerülésének hiábavalóságáról. Örömmel idézem pszichológusi munkám során gondolatait, melyekben arra bátorít, hogy menjünk közelebb ahhoz, amitől tartunk, így az veszít az erejéből. Másrészt a fontossági sorrend, amit problémáinkból építünk, szintén akadályozhatják haladásunkat. „A törpe gondokkal, búval telítettség akadályozzák a szellemi megismerést! S a másik nagy akadály a félelem.”

Úgy gondolta, hogy a boldogság egyetlen villanásnyi pillanatba sűríthető, nem elnyújtható, csak megélhető. Ezért fontos hozzá, hogy ne görcsösen akarjuk, és délibábszerű elvárások mentén éljük az életünket, hanem engedjük meg magunknak azt a laza lelkiállapotot, ami lehetővé teszi, hogy egyáltalán felismerjük, ha beköszönt.

Tanításaiban sokszor utal rá, mennyire káros és önsorsrontó az elérhetetlen kergetése, és a megvalósíthatatlan utáni sóvárgás az emberek életében. „Az európaiak mindig az irrealitásban kóborolnak. Vagy a múltjukon és sérelmeiken rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön töprengenek és azt próbálják megtervezni, ami szintén irrealitás, mert még nincs. Nem élik meg soha kellő intenzitással a jelent, a „most és itt”-et. Ezt a keletiek lelki fegyelmezetlenségnek tartják. Ha én ezt tibeti szemlélettel nézem, akkor ez egy születésnek az elpazarlása.”

Realistán, határozottan, finomkodás nélkül fogalmazta meg észrevételeit az életről, amivel születésünk és halálunk között rendelkezhetünk, de olykor rajtunk áll, hogy ezt a lehetőséget hogyan használjuk. Felhívta a figyelmet arra, mennyire nagy baj, hogy a szerzés és birtoklás ösztönének engedünk, felhamozunk minél több értéket, tárgyat magunk körül, s miközben mindig a jobbra vágyunk az előzőnél, elfelejtünk jelen lenni és élni. Kifogásokat keresünk, hogy miért nem teljesedhetünk ki az életünkben, elvárások délibábjait kergetjük, s közben elmúlik felettünk a mindennél értékesebb, lehetőségeket adó idő.

„Az embert az zavarja a legjobban, hogy a helyzeteinek nagy része determinált, és ezekben ő nem szabad. Szabad azonban abban, hogy miként viselkedik egy adott helyzetben. Tönkremegy vagy talpon marad, építi vagy rombolja magát – ez már tőle függ.”

Hitt abban, hogy akár saját magunkon végzett munkával, vagy külső – pszichológusi – segítséggel de érdemes felismerni és tudatosítani azokat a viselkedési mintáinkat, amik miatt toporognak és elakadnak kapcsolataink, és ezek mentén boldogulásunk is.

„Csak egyetlen lehetőség van: az ember szeresse a saját történetét, minden vacakságával és csalódásával együtt, mert hiszen önmaga szülte ezt a történetet, és az ember a gyerekének is megbocsájtja, hogy kissé félresikerült, ha nem olyan, mint amilyennek megálmodta.”

Kortalan üzenet odaátról

Röviden, tömören, frappánsan nem lehet egyetlen mondatba sűríteni Popper Péter szellemi hagyatékát, már csak gazdagságából és színességéből adódóan sem. Talán önazonos gondolatainak egy másik idézetével tudnám összegezni és elvihető üzenetbe csomagolni véleményét az élet művészetéről: „Így kellene élni, ilyen szabadon és bátran, ilyen jóban az emberi esendőségekkel, az ember alatti és ember feletti világokkal.” Egyik kedvenc regénye, Axel Munthe San Michele című művének főhőséről vett példát, aki nem vette magára a korszak bűneit, nem csinált egyéni bűnöket belőlük, „és nem akart a többiek igénye szerint megváltozni, „megfelelni”, hanem elfogadta, hogy amilyen ő, ahogy cselekedni tud, vagy nem tud, ami történik vele, az a törvénye.”

Források:

Popper Péter: Ők – én vagyok. 33 legfontosabb könyvem. (2003), Saxum Kiadó, Budapest
Popper Péter: Lélekrágcsálók (2010), Kulcslyuk Kiadó, Budapest
Popper Péter: A kő, a víz, és a kutya (2011), Saxum Kiadó, Budapest

Fotók itt, itt és itt.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This