Te mit gyűjtenél inkább: fényképeket vagy emlékeket?

Megörökíteni valamit – így is nevezzük azt, amikor lefényképezünk egy dolgot. Szerte a világon az emberek több mint egymilliárd fotót készítenek egy átlagos napon mindarról, aminek az emlékét a jövőben is szeretnék megőrizni. Egy új kutatás szerint azonban a „megörökítési mánia” könnyen visszafelé sülhet el.

Hosszan lehetne beszélni arról, milyen hatással van a kapcsolatainkra, vagy általában, az életünkre az állandó, sürgető kényszer arra, hogy lefotózzuk és megosszuk másokkal a számunkra fontos dolgokat.

Vajon képesek vagyunk még arra, hogy teljesen jelen legyünk a pillanatokban? Képesek vagyunk-e igazán rácsodálkozni valami szépre, elmerülni benne, ha közben fél kézzel máris a telefonunk után kutatunk a zsebünkben?

Persze, ki ne érezne késztetést a tökéletes naplemente, egy cuki kiscica láttán, vagy egy régóta tervezett, vidám baráti vacsora közben, hogy megörökítse a pillanatot a jövő számára? Sokszor nem csupán a posztra várható kedvelések száma, hanem az is motivál minket a fotózásra, hogy úgy gondoljuk, a képből valamikor kedves emlék lesz. A kulcsszó pedig ebben az esetben az emlék: azért fényképezzük le az adott dolgot, hogy biztosan ne felejtsük el soha. Így kerülnek a telefonunk memóriájába azok a képek is, amelyek nem egy fontos családi eseményt, vagy csodaszép tájat örökítenek meg, hanem például a parkoló számát, ahol megálltunk az autónkkal, vagy annak a finom bornak a címkéjét, amit az étteremben a vacsorához ittunk.

A telefonod memóriája nem a te memóriád

Linda Henkel, a Fairfield Egyetem pszichológus professzora szerint ezekre a fényképekre egyfajta „kihelyezett” emlékezetként tekinthetünk. Az, ha lefotózunk valamit, azt is jelenti, hogy az emlékezetünknek többé nincs vele dolga, hiszen ezt a munkát elvégzi helyette a memóriakártyánk. Ez azonban – Henkel kutatása szerint – nincs túl jó hatással a memóriánkra.

Henkel vizsgálatában arra kérte hallgatói egy csoportját, hogy járják körül az egyetem egyik múzeumát, és közben készítsenek fényképet egyes műalkotásokról, másokat pedig csak figyeljenek meg. A diákoknak másnap egy beszélgetés során kérdésekre kellett válaszolniuk azokkal a festményekkel kapcsolatban, amiket a túra során láttak.
Az eredményekből egyértelműen kiderült: a hallgatók sokkal kevesebb lefényképezett műalkotást tudtak felidézni, szemben azokkal, amelyeket „csak” megszemlélniük kellett. Az utóbbiak részleteire, finomságaira sokkal határozottabban emlékeztek még egy nap elteltével is.

Henkel szerint a magyarázat nem más, mint az, hogy amikor fényképet készítünk, nem mennek végbe azok a mélyebb feldolgozási folyamatok, amelyek segítenék, hogy az élmény, amit megtapasztalunk, valóban rögzüljön az emlékezetünkben. Ezt a funkciót ilyenkor tulajdonképpen „kiszervezzük”, arra számítva, hogy a kamera elvégzi helyettünk. Ezt nevezi Linda Henkel – maga alkotta terminussal – „fotózás-memória összeférhetetlenségnek”.

Ha legalább megnéznénk a fényképeket…

Henkel véleménye szerint azonban a probléma korántsem ér itt véget. Hiszen a fotózás eredetileg is azt a célt szolgálja, hogy amikor később végignézzük az elkészített képeket, újra elmerülhessünk általuk az emlékekben.

Csakhogy nem nézzük meg őket. Kivel ne fordult volna már elő, hogy fogta a nyaraláson, kiránduláson készült fényképeket (vagy legalábbis az azokat tartalmazó mappát a számítógépen), rányomta a mentés gombot, majd évekre meg is feledkezett róluk?

Henkel úgy véli, az agyunk fotózás révén felszabadított kapacitása önmagában előnyös is lehetne, hiszen nagyobb teret adhatna más kognitív folyamatoknak. A legnagyobb gondot azonban azt jelenti, hogy sem az élményeket, sem az elkészített képeink átnézése okozta örömöt nem éljük meg igazán. Ahogyan Henkel fogalmaz:

„Ahelyett, hogy a kamerának kiszervezett folyamat helyett valami fontosabb dologra fordítanánk a figyelmünket, soha nem élünk át egyetlen élményt sem a maga teljességében, mert rögtön a következőre, és az azután következőre koncentrálunk. Annyira lefoglal minket az, hogy fotót készítsünk mindenről, amiről csak lehet – miközben soha nem marad időnk arra, hogy később meg is nézzük őket.”

Még nagyobb rizikó

A kutatási eredmények alapján Linda Henkel arra is kíváncsi lett, mi történik akkor, ha a fényképezőgép segítségével egy másik, szintén gyakran használt módon rögzítjük az emlékeinket. Egyik hallgatójával, Katelyn Parisi-vel közösen megismételte eredeti vizsgálatát, azzal a különbséggel, hogy ezúttal kétféle kép készítésére kérte a múzeumban barangoló diákokat. Az egyik a már korábban ismert módon történt, egy egyszerű fotóval az adott műalkotásról, a másikat pedig egy külső személy készítette a festmények mellett pózoló hallgatóról.

A későbbi, előzőhöz hasonló interjú során Henkel és Parisi megállapították, hogy az, ha beállunk a megörökíteni kívánt dolog mellé egy fotóra, még felszínesebbé teszi a róla alkotott benyomásainkat. Henkel szerint ennek az az oka, hogy ilyenkor (a fényképezés természetéből adódóan) nézőpontot kényszerülünk váltani, külső megfigyelővé válunk, és még annyira sem leszünk részei a megörökíteni vágyott pillanatnak, mint ha mi magunk készítjük el a fényképet.

Ne fotózzunk soha többé?

„A fényképezőgépek létezése, és az életünkben betöltött szerepe önmagában lenyűgöző.

Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a kamera nem mérhető ahhoz, amire az agyunk képes a szemünkön és a fülünkön keresztül befogadott információval.”

– szögezi le Linda Henkel.

A pszichológus azt is megemlíti, hogy a kutatása során egy olyan tényezővel is találkozott, ami lényegében védőfaktort jelentett a „fotózás-memória összeférhetetlenséggel” szemben. Ez pedig az volt, ha a vizsgálat alanyai a műalkotások egyes részeit ráközelítve rögzítették a fényképezőgépük segítségével. Mivel a hallgatók ilyen módon arra kényszerültek, hogy elmerüljenek a festményben, megfigyeljék és elemezzék a részleteit, a mélyebb feldolgozás segítségével még annak ellenére is jobban fel tudták idézni a műalkotás jellemzőit, hogy fotót készítettek róla.

Nem kell tehát minden alkalommal sutba dobnunk a telefonunkat, ha valami olyan szépséget látunk, amire később is emlékezni szeretnénk. Csak ne feledkezzünk meg arról, hogy van egy „beépített” fényképezőgépünk, amely számára a legjobb beállítás az, ha megengedjük, hogy jelen legyen, és a maga teljességében élje meg azt a pillanatot, amit meg akarunk örökíteni.

Via: ideas.ted.com

Fotó: itt, itt és itt