Megörökíteni valamit – így is nevezzük azt, amikor lefényképezünk egy dolgot. Szerte a világon az emberek több mint egymilliárd fotót készítenek egy átlagos napon mindarról, aminek az emlékét a jövőben is szeretnék megőrizni. Egy új kutatás szerint azonban a „megörökítési mánia” könnyen visszafelé sülhet el.

Hosszan lehetne beszélni arról, milyen hatással van a kapcsolatainkra, vagy általában, az életünkre az állandó, sürgető kényszer arra, hogy lefotózzuk és megosszuk másokkal a számunkra fontos dolgokat.

Vajon képesek vagyunk még arra, hogy teljesen jelen legyünk a pillanatokban? Képesek vagyunk-e igazán rácsodálkozni valami szépre, elmerülni benne, ha közben fél kézzel máris a telefonunk után kutatunk a zsebünkben?

Persze, ki ne érezne késztetést a tökéletes naplemente, egy cuki kiscica láttán, vagy egy régóta tervezett, vidám baráti vacsora közben, hogy megörökítse a pillanatot a jövő számára? Sokszor nem csupán a posztra várható kedvelések száma, hanem az is motivál minket a fotózásra, hogy úgy gondoljuk, a képből valamikor kedves emlék lesz. A kulcsszó pedig ebben az esetben az emlék: azért fényképezzük le az adott dolgot, hogy biztosan ne felejtsük el soha. Így kerülnek a telefonunk memóriájába azok a képek is, amelyek nem egy fontos családi eseményt, vagy csodaszép tájat örökítenek meg, hanem például a parkoló számát, ahol megálltunk az autónkkal, vagy annak a finom bornak a címkéjét, amit az étteremben a vacsorához ittunk.

A telefonod memóriája nem a te memóriád

Linda Henkel, a Fairfield Egyetem pszichológus professzora szerint ezekre a fényképekre egyfajta „kihelyezett” emlékezetként tekinthetünk. Az, ha lefotózunk valamit, azt is jelenti, hogy az emlékezetünknek többé nincs vele dolga, hiszen ezt a munkát elvégzi helyette a memóriakártyánk. Ez azonban – Henkel kutatása szerint – nincs túl jó hatással a memóriánkra.

Henkel vizsgálatában arra kérte hallgatói egy csoportját, hogy járják körül az egyetem egyik múzeumát, és közben készítsenek fényképet egyes műalkotásokról, másokat pedig csak figyeljenek meg. A diákoknak másnap egy beszélgetés során kérdésekre kellett válaszolniuk azokkal a festményekkel kapcsolatban, amiket a túra során láttak.
Az eredményekből egyértelműen kiderült: a hallgatók sokkal kevesebb lefényképezett műalkotást tudtak felidézni, szemben azokkal, amelyeket „csak” megszemlélniük kellett. Az utóbbiak részleteire, finomságaira sokkal határozottabban emlékeztek még egy nap elteltével is.

Henkel szerint a magyarázat nem más, mint az, hogy amikor fényképet készítünk, nem mennek végbe azok a mélyebb feldolgozási folyamatok, amelyek segítenék, hogy az élmény, amit megtapasztalunk, valóban rögzüljön az emlékezetünkben. Ezt a funkciót ilyenkor tulajdonképpen „kiszervezzük”, arra számítva, hogy a kamera elvégzi helyettünk. Ezt nevezi Linda Henkel – maga alkotta terminussal – „fotózás-memória összeférhetetlenségnek”.

Ha legalább megnéznénk a fényképeket…

Henkel véleménye szerint azonban a probléma korántsem ér itt véget. Hiszen a fotózás eredetileg is azt a célt szolgálja, hogy amikor később végignézzük az elkészített képeket, újra elmerülhessünk általuk az emlékekben.

Csakhogy nem nézzük meg őket. Kivel ne fordult volna már elő, hogy fogta a nyaraláson, kiránduláson készült fényképeket (vagy legalábbis az azokat tartalmazó mappát a számítógépen), rányomta a mentés gombot, majd évekre meg is feledkezett róluk?

Henkel úgy véli, az agyunk fotózás révén felszabadított kapacitása önmagában előnyös is lehetne, hiszen nagyobb teret adhatna más kognitív folyamatoknak. A legnagyobb gondot azonban azt jelenti, hogy sem az élményeket, sem az elkészített képeink átnézése okozta örömöt nem éljük meg igazán. Ahogyan Henkel fogalmaz:

„Ahelyett, hogy a kamerának kiszervezett folyamat helyett valami fontosabb dologra fordítanánk a figyelmünket, soha nem élünk át egyetlen élményt sem a maga teljességében, mert rögtön a következőre, és az azután következőre koncentrálunk. Annyira lefoglal minket az, hogy fotót készítsünk mindenről, amiről csak lehet – miközben soha nem marad időnk arra, hogy később meg is nézzük őket.”

Még nagyobb rizikó

A kutatási eredmények alapján Linda Henkel arra is kíváncsi lett, mi történik akkor, ha a fényképezőgép segítségével egy másik, szintén gyakran használt módon rögzítjük az emlékeinket. Egyik hallgatójával, Katelyn Parisi-vel közösen megismételte eredeti vizsgálatát, azzal a különbséggel, hogy ezúttal kétféle kép készítésére kérte a múzeumban barangoló diákokat. Az egyik a már korábban ismert módon történt, egy egyszerű fotóval az adott műalkotásról, a másikat pedig egy külső személy készítette a festmények mellett pózoló hallgatóról.

A későbbi, előzőhöz hasonló interjú során Henkel és Parisi megállapították, hogy az, ha beállunk a megörökíteni kívánt dolog mellé egy fotóra, még felszínesebbé teszi a róla alkotott benyomásainkat. Henkel szerint ennek az az oka, hogy ilyenkor (a fényképezés természetéből adódóan) nézőpontot kényszerülünk váltani, külső megfigyelővé válunk, és még annyira sem leszünk részei a megörökíteni vágyott pillanatnak, mint ha mi magunk készítjük el a fényképet.

Ne fotózzunk soha többé?

„A fényképezőgépek létezése, és az életünkben betöltött szerepe önmagában lenyűgöző.

Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy a kamera nem mérhető ahhoz, amire az agyunk képes a szemünkön és a fülünkön keresztül befogadott információval.”

– szögezi le Linda Henkel.

A pszichológus azt is megemlíti, hogy a kutatása során egy olyan tényezővel is találkozott, ami lényegében védőfaktort jelentett a „fotózás-memória összeférhetetlenséggel” szemben. Ez pedig az volt, ha a vizsgálat alanyai a műalkotások egyes részeit ráközelítve rögzítették a fényképezőgépük segítségével. Mivel a hallgatók ilyen módon arra kényszerültek, hogy elmerüljenek a festményben, megfigyeljék és elemezzék a részleteit, a mélyebb feldolgozás segítségével még annak ellenére is jobban fel tudták idézni a műalkotás jellemzőit, hogy fotót készítettek róla.

Nem kell tehát minden alkalommal sutba dobnunk a telefonunkat, ha valami olyan szépséget látunk, amire később is emlékezni szeretnénk. Csak ne feledkezzünk meg arról, hogy van egy „beépített” fényképezőgépünk, amely számára a legjobb beállítás az, ha megengedjük, hogy jelen legyen, és a maga teljességében élje meg azt a pillanatot, amit meg akarunk örökíteni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Via: ideas.ted.com

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest