Legendateremtés élet és halál tükrében − Portréfilmek a lassan hömpölygő januári napokra

Szerző: | 2022. 01. 06. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 12 perc

A karácsonyi filmdömping és az ünnepi időszak sűrű napjai után most jólesik a lassabb, elgondolkodtatóbb mozik felé fordulni. Például mint a következő két film, amelyek egy-egy világszerte ismert személy portréján keresztül mesélnek, de különböző műfajokban szólalnak meg. Egyikük egy kivételes emberi sorsot kísér végig a bölcsőtől a halálig, miközben magáról az életről zeng diadalt annak minden nehézségével együtt. Másikuk éppen ellenkezőleg: a halálról beszél, és mindössze pár nap tükrében mutatja meg, mit jelent hús-vér emberi életet élni, miközben az egyéni sors maga a történelem. A Pavarotti című dokumentumfilmet, valamint a Jackie című mozifilmet ajánljuk – mindkettő megtekinthető a Cinego oldalán.

Fotók: blog.hu, imdb.com

A férfi, aki imádta a zenét és az életet

Sokféle dokumentumfilm lát mostanában napvilágot ismert művészekről, sportolókról egy-egy életszakaszt, vagy problémakört a fókuszba helyezve. A Luciano Pavarottiról szóló, két órát felölelő mozi azonban klasszikus módon egy egész életet, pályát, személyiséget mutat be. Miközben felvállalt tisztelgés a tizenöt éve elhunyt világhírű tenor előtt, azért az életet, a szakmát és a spagettit nagykanállal faló Pavarotti nehézségeiről, vívódásairól is beszél.

„A dolgok csak történtek” – hangzik el az első képek között. Ugyan nem maga Pavarotti mondja, mégis igazi tételmondata az ő történetének.

Bár az olasz énekes élete, pályája jól határolható szakaszokra osztható, a film elbeszélése alapján semmiképp sem tervezte azokat, inkább csak alakultak, egyre nőtték ki magukat a különböző vállalásai egy-egy intuitív sodródásból, hozzá intézett tanácsból, vagy épp a véletlenekből.

Már maga a pályán való indulása is erre rímel. Édesapja, akitől kórustagként a zene és az éneklés szeretetét hozta, tanárnak szánta. Luciano pedig eleget is tett volna a kérésnek, ha nem lép közbe az édesanya, aki úgy látta: fia tehetségével muszáj lesz követni az álmait, bármilyen bizonytalan jövőt is jelentsen ez. A gyerekkor felidézését fényképek, régi felvételek kísérik, miközben a jelenben a hozzá közel álló barátok, pályatársak, vagy épp szerelmek idézik vissza az adott korszakot. Természetesen magát Pavarottit is számos interjúfelvételen hallhatjuk, amelyekből kiderül, mekkora bohóc volt, milyen mértékben falta az életet, mennyire imádta a hasát (ahogy azt egy olasztól nem is tartjuk meglepőnek), miközben rengeteg kétséggel küzdött.

Megyek meghalni” – mondta minden alkalommal, amikor színpadra lépett. És nem azért, mert épp tőrt döftek a szívébe az aktuális előadás közben. Hanem mert annyira izgult minden fellépés előtt még évtizedes sikereit követően is, hogy azt hitte: nem éli túl.

A filmből olyan érdekes kulisszatitkokat is megtudhatunk, hogy önálló koncertjein miért fogta mindig a zsebkendőjét a kezében éneklés közben, amely később a védjegyévé vált. Kiderül, hogyan indult el a karrierje egy beugrással, miképpen szeretett bele a tanítványába, vagy épp hogyan keveredett az opera színpadról amerikai tv show-kba spagettit főzni. De a néző abba is bepillantást nyerhet, mennyire magányos szakma a világhírű énekesé, és miképpen kompenzálta ezt az olasz zseni a saját életében.

Pavarottiról egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki isteni ajándéknak tartotta a tehetséget, amelyet kapott, miközben a terhét is érezte, és éppen ennek okán nem volt mindig könnyű ember. Hol vidáman ugráló gyerek, hol igazi szomorú bohóc, aki miközben színpadra lép, hogy szórakoztasson, belül a saját haláltusáját vívja. Ahogy Placído Domingo csodálatosan megfogalmazza, az a hang, amivel Pavarotti élt, nem csupán egy eszköz, amelyet használt a szakmája során. „A hang számos nyelvben nő nemű főnév, és valóban olyan, mint egy nő, akivel együtt élsz. Egy féltékeny, szenvedélyes nő, aki mindenre hatással van az életedben”− mondja a tenortárs.

Bár nem a mélyben áskálódva (ami nem baj!), de sokat megtudunk a bohém olasz magánéletéről is. Első felesége, gyermekei, valamint második felesége, a 34 évvel fiatalabb Nicoletta is megszólalnak a filmben. És ha sok újdonságot nem is rejtenek maguk a tények azok számára, akik alapvetően ismerik Pavarotti életét, mindenesetre érdekes a másik fél perspektívájából látni az emlékezetes bulvárhíreket, amelyek valójában egy élet fordulópontjai.

A film nem vállalja túl magát annak ellenére, hogy egy egész sorsot felölel. Magánélet és szakma egymás mellett fut, néhol összefonódik, ahogy az az életben is zajlik, miközben a nézőben tudatosul:

ugyanaz a Pavarotti énekli ki a színpadon egyedülálló módon a magas C-t, mint aki a magánéletben három gyerekkel teker biciklivel, vagy kétségekkel küzd egy előadás előtt.

Érdekes töltet még, ahogy a dokumentumfilm bemutatja az éneklés üzleti részét. Herbert Breslin menedzser szerepét a hírnév alakulásában, majd később Tibor Rudas magyar származású impresszárió hatását az arénakocertek megszületésében. Valamint olyan ikonikus találkozásokat nézhetünk meg közelebbről, amelyek nemcsak barátságokat, de jótékonysági projekteket és koncerteket is hoztak magukkal − például Diana hercegnő vagy Bono ismeretsége, vagy épp a három tenor megalakulásának története.

„Az élet túl rövid” – zár le egy üzleti vitát Pavarotti egyik partnere elmesélése szerint humorral, valamint őszinteségbe vegyült naivitással. És a végén ő nyer. Ahogy a színpadon is mindig győz, valamint ennek a mottónak élve dönt a magánéletben egyaránt. A képkockákból pedig kitűnik, utóbbiban is sikert arat. Bár nem kerülik el a tragédiák sem, boldog és kiegyensúlyozott emberként távozhat a földi léttől és a színpadtól – még ha túl korán is történik mindez.

A Pavarotti című dokumentumfilmet itt találod a Cinego oldalán.

A nő, akinek sorsa maga a történelem

Talán a világ legismertebb és leginkább tisztelt first ladyje – na jó, Michelle Obamával holtversenyben − Jackie Kennedy, akinek személyét nem véletlenül három-négy napba sűrítve mutatja be Pablo Larraín filmje. Hiszen ez az a néhány nap, amelynek köszönhetően talán az egész Kennedy-klán ikonikussá vált (persze, ki tudja, mi lett volna ha…?). Ebben pedig hatalmas szerepet játszott Jackie akkori viselkedése és ereje, amellyel nemcsak férje temetését és a Fehér Házból való kényszerűen sürgős kiköltözését rendezte (két kisgyermekkel), hanem megalapozta a tényt, hogy Kennedy elnöksége és halála máig meghatározó az amerikaik számára.

Mégsem a történelem a fő szempont a moziban. Sokkal inkább a nő, aki egyetlen váratlan perc alatt vesztette el a férjét és maradt két félárva gyermek anyja. Elsősorban. Másodsorban pedig az Egyesült Államok halott elnökének özvegye. De létezik-e másodsorban hasonló helyzetben? Erre is igyekszik választ találni a film, mégpedig Natalie Portman zseniális alakításával, aki nemcsak az archív felvételek alapján veszi fel tökéletesen Jackie beszédstílusát (ezért duplán érdemes eredeti nyelven nézni), mozdulatait, kinézetét, hanem teljes lényével elénk festi a különböző szerepek között őrlődő nőt, akinek feje tetejére állt az élete.

Fotó: The Mercury News

És bár látjuk a feleséget, aki szép pillanatokra emlékezik egy bevallottan nem tökéletes házasságból, az anyát, aki a gyermekeinek magyarázza, hogy az édesapjuknak, miért kellett a mennyországba mennie, vagy épp összeszorított fogakkal hozza a születésnapi tortát a kisfiának a tragédia közepette, azért azt is érzékeljük: az ember és a first lady teljesen sohasem határolódhat el egymástól.

Ennek példázata az a mondat, amelyet az özvegy az őt faggató újságírónak felel a kérdésre, miért tette ki a gyermekeit a temetéssel járó kamerák kereszttüzének.

A legtöbb ember talán úgy érezné…”− kezdi a riporter. „A legtöbb embernek nem kell ilyen döntés hoznia pár órával a férje halála után” – vágja közbe Jackie. És valóban. Ahogy a lelki terheket könnyíteni segítő pap is utal rá, ha valaki valamilyen szempontból kiválasztott, akkor vagy a halálba menekül az őt érő kihívások elől, vagy egyszerűen elfogadja, hogy ez a sorsa.

Jackie pedig ösztönösen az utóbbit választja a lövés pillanatától kezdve. A sokk, a trauma, a világomlás után ugyanis, amelyet követően véres kosztümben kell végignéznie a következő elnök eskütételét, erős marad. Tudatosan irányítja a folyamatot, amely végén ő teszi ki a pontot, mit is jelent Kennedy elnökségének és személyének méltó búcsúztatása. Mégsem csak a patetikus pillanatokat kapja a néző: a valódi gyász momentumait is.

Jackie a nyilvánosság előtt el tud bújni a szerep mögé. Előttünk viszont nem: mi nemcsak a kamerák elé kilépve, de a magángép vécéjében is látjuk. Natalie Portman ugyanis minden jelenetben szerepel a film elejétől a végéig, hatalmas energiákat és képességeket megmozgatva.

A film alapja egyébként egy interjú, amelyet Jackie férje halála után pár nappal adott a Life magazin újságírójának. Ez az a beszélgetés, amelyből elugrálva megkapjuk flashbackek formájában az egész történetet. A mozi kiemelt figyelmet szentel még (archív felvételekkel tarkítva, illetve annak stílusában leutánozva) annak az 1961-es eseménynek, amikor Jackie Kennedy tévékamerák előtt bemutatta a népnek a Fehér Házat. Az amerikai lakosság ekkor láthatta először valójában az elnöki lakhely belsejét, szobáit, hogy hol és milyen díszletek között élnek a vezetői.

Jackie mítoszának ez is lényeges része, de nemcsak emiatt fontos momentum ez. A képkockákat nézve ugyanis az is kiviláglik előttünk, hogy a first lady valódi elhivatottságot talált a férje státuszából adódó címben. Teljes belső motivációval próbálta az amerikai történelemhez való kötődést, valamint a gyökerek, a közösségérzés megteremtését kezdeményezni a Fehér Házban végzett munkája során. Jackie tehát nemcsak a férjet, a gyerekek apját, a jövőt veszti el a lövések miatt, de egy hivatást is, amelyben megtalálta és jól érezte magát.

Az özvegy végül hatalmas lelkierővel nem roppan össze, pedig több tragédia súlyát cipeli. Ahogy a filmből is kiderül, előzőleg már két gyermeket is elvesztett, egyiket magzat korában, másikat alig másfél naposan.

Szóval ez a nő nemcsak túléli a legnehezebb napokat, de közben kellő tudatossággal és méltósággal megteremti a John F. Kennedyt körül lengő varázst, amely a mai napig kitart.

Teszi ezt a férje egyik kedvenc történetével (az akkor kortárs Camelot-musical soraival), amely Arthur király dicsőségéhez nyúlik vissza. „Egy tovatűnő, ragyogó pillanatra valósággá vált Camelot” – idézi az interjúban és ezzel a tökéletes királyság lehetőségével ruházza fel utólag férje elnökségét. Mi lett volna, ha?… Lehetett volna igaza? Valószínűleg ő is tudta a választ. Ennek ellenére 1963 novembere óta a John F. Kennedy-korszakot (más források az egész Kennedy-klán idejét) Camelot-érának nevezik az Egyesült Államokban.

A Jackie című film megtekinthető a Cinego oldalán, itt.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This