Advertisement

„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon” – avagy arról, hogy miért karácsonyi film a Forrest Gump

Szerző: | 2019. 12. 06. |

Nem, nem azért, mert a híres idézet csokit említ… Kétségtelen, hogy a “csekély” értelemmel, ám annál tisztább szívvel – és hírhedten fürge lábakkal – megáldott alabamai férfi történetét ritkán tűzik műsorra a tévécsatornák advent tájékán. Pedig joggal tehetnék. Forrest Gump ugyanis azt mutatja meg az emberségünkből, ami minden nap ünneplésre méltó. És ami minden nap odaajándékozható.

Már régóta aszerint értékelem a különböző kulturális termékeket, művészeti alkotásokat – ideértve a filmeket is –, hogy mennyire segítenek élni. (Elismerem, ez nem tipikus IMDB-pontfaktor…) Azt is töredelmesen bevallom, hogy e szemponthoz való ragaszkodásom miatt bizonyos műfajoktól tudatosan elzárkózom, mert úgy tapasztaltam, hogy esztétikai értékeiktől függetlenül azok rombolóan hatnak rám. Ilyen például a horrorfilmek, a pszichothrillerek és a romkomok zöme.

Élni segít

Hogy egy film élni segít, azalatt azt értem, hogy egyszerre gyógyít, művel és növel: hozzájárul a testi-lelki-szellemi egészségemhez, táplálja az emberi kapcsolataimat, cselekvésre ösztönöz, miközben szemlélődésre, gondolkodásra int. Nem kufárkodik sem látvánnyal, sem csinos falatkákra kockázott mondanivalóval, nem „megtöm” az élménnyel, hanem csordultig telít valódi tartalommal. Az olyan untig sulykolt jelszavak, mint „fejlődés”, „különbözés” és „önmegvalósítás” helyett pedig a belső szabadságot és a másokkal törődő, összetartozásra képes embert formálja bennem. E mérce mentén pillantva rá szubjektív rangsoromra, a Forrest Gump című film számomra minden idők legjobb mozija.

Igen, tudom, hogy erős a kijelentés. Ráadásul van a tarsolyomban még egy: azt is állítom, hogy a hat Oscar-díjat nyert, idén 25 éves alkotás sosem lehetne aktuálisabb, mint advent idején. A Forrest Gumpra ritkán gondolunk karácsonyi filmként, pedig az „árukapcsolás” nem volna egészen indokolatlan. Az igaz, hogy sem betlehemi jászol, sem kis Jézus, sem három királyok, de még feldíszített karácsonyfa sem kap komoly szerepet a történetben… Mindezek helyett öt mondatot szeretnék kiemelni a filmből, amelyek miatt mégis azt gondolom: a Forrest Gump az ünnepünk, a lelkünk, és végső soron az életünk egyik csúcsdísze lehet.

1. „Az ígéret szép szó, ha megtartják”

Forrest minden ígéretét betartja, még azokat is, amelyek a legképtelenebb helyzetekbe sodorják. A vietnami háborúban töltött esős éjjelek egyikén megígéri Bébé barátjának, hogy ha véget érnek a vészes idők, együtt fog rákhalászni vele, és osztoznak a jövedelmen. Adott szavához még akkor is hű, amikor Bébé meghal a háborúban, Forrest pedig a rákhalászatból végül tetemes vagyonra tesz szert.

A legtöbbünk semmisnek tekintene egy ilyen fogadalmat akkor, ha az, akinek tette, időközben távozna az élők sorából. Rengetegszer előfordul, hogy az ígéreteink következményeitől tartva inkább ilyen fordulatok mögé menekülünk: „nem úgy értettem”, „á, ezt te sem gondoltad komolyan”, vagy hogy „jó, de változtak a körülmények”.

Forrest esetében foghatnánk arra, hogy ő „szellemileg korlátolt”, „nem tudta, mit beszél” vagy „nem érezte ígéretei súlyát”, de a filmben azt látjuk: nem csak Forrest életébe hoz sorsfordító változásokat az, ha a kiejtett szavakat valós tettek követik. A lábait a háborúban elvesztő, az élet igazságtalansága miatt megkeseredő Dan hadnagy pontosan akkor talál új célokra, gyógyulásra és békére, amikor félrészegen tett ígéretét komolyan veszi, és valóban elmegy Forrest hajójára elsőtisztnek.

Az igaz és megtartott szó, vagyis a következetes hűség nem csak beteljesített ígéretekhez, de beteljesült vágyakhoz, lehetetlennek tűnő álmokhoz is elvezethet.

Dan hadnagy például mond egy ilyet is, hogy „Úgy leszel te rákhalász kapitány, mint én űrhajós!” A történet végén pedig titániumötvözetből készült műlábakon érkezik Forrest és Jenny esküvőjére, és a protézisről azt mondja Forrestnek: „Ebből készítik az űrhajókat.”

Karácsonykor – hitbéli meggyőződéstől függően – mindenki azt ünnepli, amit szentnek, lényegesnek, igaznak tart, újévkor pedig sokan tesznek nagy vállalásokat, fogadalmakat. Forrest az ünnepi időszakban is emlékeztet bennünket arra, hogy az ígéreteinkhez, értékeinkhez, kapcsolatainkhoz való hűséget a lehető legkomolyabban venni: létszükséglet.

2. „Szia, Bébé!”

A háborúban Forrest és „legjobb jóbarátja”, Bébé egysége szőnyegbombázás alá kerül. Forrest a Jennynek tett ígérete nyomán azonnal futni kezd, el is érkezik egy viszonylag biztonságos folyópartra, ahol azonban észbe kap: barátja nincs itt vele. Visszarohan tehát a lövedékek és gránátok sűrűjébe, hangosan kiáltozva Bébé után. Egyik bajtársa után a másikba botlik, mindegyikőjüket a hátára kapja és a folyóparthoz cipeli, de újra és újra visszatér a veszélyzónába, hiszen Bébét keresi. Végül megleli őt – egy irtózatos tátongó sebbel a mellkasán.

Forrest karjába veszi haldokló társát, őt is kimenekíti, és holtfáradtan roskad le vele a víz mellett. A narrátorként egy későbbi időpontról visszatekintő Forrest így emlékezik: „Ha tudtam volna, hogy akkor beszélek vele utoljára, biztos valami jobbat találtam volna ki.” A folyóparton ziháló Forrest pedig így szól a barátjához: „Szia, Bébé!”

Forrest, bár nem tud róla, a lehető legjobb mondatot mondta ki. A „Szia, Bébé!” azt jelenti, hogy itt vagyok veled, látlak, érzem és elfogadom azt, aki vagy, és azt, ahogyan vagy. Ez a köszönés a halál előtti utolsó pillanatokban is az összetartozást, ugyanakkor a búcsúzást fejezi ki. Magában foglalja, hogy mennyire vágyunk egymás közelségére, és azt is, hogy milyen fájdalmas számunkra, hogy a múlandóság miatt nem kísérhetjük el egymást mindenhová.

A „Szia, Bébé!” egy ilyen tragikus élethelyzetben egy bátor mondat, mert aki kimondja, a kínzó tehetetlensége ellenére is úgy dönt: neki van szabadsága cselekedni egy ilyen helyzetben. Szabad arra, hogy jelen legyen a másik mellett, szabad arra, hogy úgy döntsön: vele van az utolsó percig. Szabad arra, hogy kifejezze a másik ember felé: az életem legfontosabbja vagy ebben a pillanatban.

Forrest Gump folyóparton elhangzó mondatánál többet nem nagyon tudunk adni karácsonykor sem. Nem kell haldokolni ahhoz, hogy úgy döntsünk: szívvel-lélekkel ott vagyunk a másik mellett – nem csak „ilyenkor, decemberben”, de ilyenkor különösen.

3. „Isten nem változtatta madárrá Jennyt azon a napon”

A film legtragikusabb sorsa kétségtelenül Jennyé, a kislányé, aki megengedte Forrestnek, hogy mellé üljön az iskolabuszon, akivel mindig úgy voltak ketten, „mint a borsó meg a héja”, aki híres énekesnő akart lenni, mint Joan Baez, és aki albumba gyűjtötte a cikkeket Forrest nagy futásáról. Meg akit kislánykorában a részeges apja „folyton simogatott és csókolgatott”, aki férfimagazin címlapjára került, ezért kicsapták a főiskoláról, aki Kaliforniában „tágította a tudatát” különféle szerekkel, és aki végül nem érhette meg kisfia felcseperedését.

A bántalmazó apja elől kislányként a kukoricásba szaladó Jenny, amikor már tudja, hogy nincs menekvés, Forrestet is maga mellé húzva így imádkozik: „Édes Istenem, változtass madárrá, hogy messze repülhessek, minél messzebbre innét.”

Ezt a rémületet, az értelmetlen és igazságtalan fájdalomtól való rettegést, ezt kiszolgáltatottságot és ezt a kétségbeesett segélykiáltást ilyen vagy olyan formában, de minden ember ismeri.

Mint a szomjazó egy korty vizet, úgy remélünk valami azonnali változást, valami csodálatos fordulatot, valami hirtelen felbukkanó menekülőutat, valami kész megoldást, ami – a megkeseredés, lemondás és feladás ösvényével szemben – a legtöbbször nem kínálja tálcán magát.

Isten nem változtatta madárrá Jennyt aznap, de küldött egy rendőrt, aki azt mondta, Jennynek nem kell tovább abban a házban laknia, és elvitte a kislányt a nagymamájához. Ez az egyik első apró jele annak, hogy Jenny sorsának nem kellett volna végleg eldőlnie a gyerekként szerzett szörnyű sebek miatt. Akár a rendőr, de akár később Forrest személyében végig ott volt számára a kapaszkodó lehetősége – amit ő sajnos túl későn ismert fel.

Nagyon úgy tűnik, hogy Isten továbbra sem változtat madárrá senkit, de odaad bennünket egymásnak: mi vagyunk az a csoda, amiért nap mint nap imádkozunk. Mi magunk lehetünk a válasz az imáinkra – és ha nem a magunkéra, akkor másokéra. Dönthetünk úgy, hogy így legyen. Ha van vigasztaló gondolat karácsonykor, ez mindenképpen azok közé tartozik.

4. „– De nincs hozzá lába, Dan hadnagy! – Én is észrevettem.”

Nincs értelme tovább tagadnom (és nem is szeretném tagadni) személyes elfogultságomat a Gary Sinise által megformált Dan Taylor hadnagy irányába, aki számomra örök útjelző marad a hála és az önfelülmúlás felé.

A híres katonadinasztia sarja úgy gondolta, az a rendeltetése, hogy a csatatéren haljon dicső halált, Forrest azonban őt is kimentette a bombázott területről – igaz, csak borzasztó sérüléssel, Dan hadnagy két lába árán. A megnyomorodott veterán az eddig értelmesnek, hősinek tartott életét innentől kezdve selejtesnek, hiábavalónak látta, az alkoholhoz menekült, cinizmusát pedig Forrestre, az egész világra, de főleg a fölötte álló rendszerekre – az államra, civil szervezetekre, Istenre – zúdította.

Kétségtelen, hogy a katona gyógyulásában is nagy szerepe volt Forrestnek: egyszerű, feltétel nélküli és épp ezért gyógyító jelenléte, nem téríteni, hanem megérteni vágyó törődése segített Dan Taylornak. A hadnagy azonban végül saját maga fordította el lelkében a változás kulcsát. Merőben új irányt vett az élete, amikor a hadirokkant helyett a megmentésre érdemes embert kezdte látni magában.

Amikor nem arra figyelt, hogy mit veszített el – pedig egy komplett végzettől és két lábtól is elesni igen nagy veszteségnek számít…–, hanem arra, hogy mi oka van a hálára. Tovább megyek: amikor azt is meglátta, hogy sebzettségével nem csak elveszített valamit, de meg is szabadult egy generációk óta cipelt, nem önként választott rendeltetéstől. És szabaddá vált arra, hogy megválassza a sorsát.

Dan hadnagy személye a hiányainkban, a sebeinkben mélyen megbúvó értékekre emlékeztet. Arra, hogy a bezáródó ajtók néha paradox módon a szabadságunkat növelik, és egy addig elképzelhetetlen, jobb irányba terelnek bennünket. Dan hadnagy segít meglátni önmagunk romjai alatt a továbblépés lehetőségét, „karácsonyi nyelven” szólva: a koszos, rongyos istállóban, trágya és barmok között fekvő szentet, ami felnövekedhet bennünk. Anélkül, hogy a szenvedést bagatellizálnánk, tagadnánk vagy szőnyeg alá söpörnénk. Mert amikor Forrest azt mondja a rákhalászni érkező tisztjének, hogy „De nincs hozzá lába, Dan hadnagy!”, ő – már mosolyogva – azt feleli: „Én is észrevettem.”

5. „Legalább tizenöt Dr. Pepper üdítőt megittam.”

Forrest Gump egy az átlagosnál gyengébb szellemi képességű kisfiúból érik a szó minden értelmében véve egyedülálló édesapává. Legalább három amerikai elnökkel, Elvis Presley-vel és John Lennonnal is találkozik, az államok huszadik századi történelmének kulcsmozzanataihoz valahogy mindig köze van… Amerikaifoci- és pingpong-bajnok, háborús hős, rákászhajó kapitánya, gigavállalat tulajdonosa és az államokon keresztülfutó nemzeti szenzáció is válik belőle, miközben ő maga semmi mást nem csinál, mint amit szeret (meg amit megígért), és törődik azokkal, akiket szeret.

Forrest Gump ruhástól veti magát a vízbe, amikor rádión szólnak neki a hajóra, hogy beteg a mamája.
Forrest Gump a biztos menedékből rohan vissza a bombázott övezetbe a barátjáért.
Forrest Gump, akárhányszor is hagyta ott és verte át a szeretett lány, nem ébreszti fel és nem küldi el Jennyt, amikor ő hosszú évek után hazamegy hozzá, és napokat alszik át a hálószobában.
Forrest Gump kétszer keresztülfut Észak-Amerikán, csak mert „kedve támadt futni egyet.”
Forrest Gump ingyen nyírja a füvet Alabamában, mert „nagyon szereti csinálni”.
Forrest Gump egy seprűnyéllel táncol a később Királynak nevezett átutazó fiatalember (Elvis!) társaságában, mert szereti hallgatni a gitár hangját.
Forrest Gump örömmel sétál Jennyvel „a nemzet fővárosában”, és amikor egy doboz bonbont visz neki ajándékba, útközben megeszik belőle néhányat.
Forrest Gump az amerikai elnök fogadásán a büfét élvezi a legjobban, mert teljesen ingyen van minden, ezért legalább tizenöt Dr. Pepper üdítőt megiszik.

Forrest Gump életén világosan látszik, hogy mi az, amit szeret, mi teszi őt Forrest Gumppá, és mi az, ami számára fontos. Forrest alakja tökéletes példája annak a bibliai idézetnek, hogy „Ahol a kincsed, ott a szíved is” – és ahhoz, hogy így éljünk, egyáltalán nem kell csökkent értelműnek lennünk. Forrest mindezt ugyanis a mamájától tanulta.

Azt kívánom a Kedves Olvasónak és mindannyiunknak, hogy ahogy az adventi időszakot és a karácsonyt, úgy az év többi részét is azzal a tevékenységgel és azokkal az emberekkel töltsük, amit és akiket igazán szeretünk. Ne arra figyeljünk, milyen bőséget szerezhetnénk még meg, hanem arra, hogy milyen bőségünk van már most! Merjünk örülni! Ha pedig adódik tizenöt ingyen palack a kedvenc üdítőnkből, igyunk belőle jó szívvel.

Fotó: itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Pszichoforyou állandó szerzője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This