Gundel Takács Gábor: „A különbözőségek helyett arra érdemes tekinteni, ami bennünk közös”

Az eszünkre, vagy a szívünkre hallgassunk? A béke tulajdonképpen nem volna más, mint játék – határok nélkül? Kell-e, és mikor kell kimondanunk a küzdelmeink során, hogy áll az alku? Hogyan lehet vereség esetén is talpon maradni? Milyen kérdéseket tesz föl önmagának, aki riporterként mestere a kérdezésnek? Milyen hármas próbatétel elé állítja az embert a tehetség? Gundel Takács Gáborral beszélgettünk.

Riporterként, műsorvezetőként Önnek hivatása a kérdezés. De igazán érdeklődni mások iránt csak az tud, aki önmagának is a jó kérdéseket teszi fel. Mit érdemes megkérdezni magunktól?

Jó kérdések csak igazi kíváncsiságból fakadnak. Nem a kérdést kell kitalálni, hanem a kíváncsiságot kell önmagunkban megkeresni. Az mindegy, hogy ez a kíváncsiság önmagunkra, a környezetünkre, vagy a másik emberre irányul: az biztos, hogy csak az igazi kíváncsiság szül jó kérdést, és csak jó kérdésre lehet jó válaszokat kapni. A matematikatanárom mondta mindig, hogy minden problémamegoldás úgy kezdődik, hogy fölteszünk egy jó kérdést. Ha magunkról akarunk kérdezni, akkor a kíváncsiságot saját magunkba kell elvezetni: ehhez kell az önismeret, az önmagunkról, a viselkedésünkről és mentalitásunkról való gondolkodás.

A jó kérdéseket nem fölteszik, hanem születnek – méghozzá mindenkiben más kérdés merül fel saját magával kapcsolatban.

Maradjunk még kicsit a kérdezés művészeténél. A Szemlélek blogon a Komolyan kérdezem rovatban kezdett publikálni, ahol a társadalom egészét érintő kérdéseket szegezi az olvasóknak. Melyek ma a legfontosabb közös kérdéseink, melyekre közös választ kellene találnunk?

Ha a mai Magyarországot tekintjük, akkor azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb kérdésünk az, hogy kik is vagyunk mi. Ez a nemzet rengeteg identitásproblémával küzd. Ki a magyar, és milyen? Optimista, pesszimista? Azt látom, hogy más nemzetekkel szemben mi valamiért sokkal nehezebben tudjuk magunkat definiálni. Az ország mostani helyzete csak fölerősíti és kiélezi ezt a kérdést, és égetően sürgőssé teszi a válasz megtalálását, mert messze nincs egység, se közös platform vagy közös nevező.

Az a baj, hogy nem is foglalkozunk a kérdéssel, vagy az, hogy a sokféle válasz között nem találjuk a metszéspontot?

Azért nehéz ez, mert sok igazság van abban, hogy az a magyar, aki annak vallja magát. Ugyanakkor a mi nemzetünk nagyon sokféle vérből táplálkozik. Én magyarnak vallom magam, miközben osztrák, bajor és olasz vér is csordogál az ereimben, a családom egy része pedig Erdélyből származik. Azt tapasztalom, hogy a végletek nemzete vagyunk: szélsőségesen tudunk hülyék és zseniálisak is lenni. Mintha nem lenne középút! Mi valahogy másmilyenek vagyunk, másképp vagyunk bekötve – ez pedig egyszerre áldás és átok. A jellemző nyughatatlanságunk talán ebből, illetve az előbb említett sokféleségből ered.

Az Ön világa a képernyő, ahol szükségszerűen ügyel az ember arra, mi látszik rajta, milyennek tűnik mások szemében. De csak akkor tud „talpon maradni”, ha hitelességét megőrzi. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a kifelé és a befelé figyelés között?

Úgy, hogy a kifelé figyelésnek csupán a kontrollszerepet, a visszajelzés funkcióját tulajdonítjuk – és nem többet. Külső kontrollra mindenkinek szüksége van. Ám az igazán fontos a befelé figyelés. Az embernek lehetetlen úgy végezni jól a dolgát, hogy közben azt figyeli, mások mire számítanak tőle – mert azok a mások nem egyfélét várnak majd el!

Ha másoknak akarunk megfelelni, óhatatlanul művivé válik, amit csinálunk. Egyetlen dolgot tudunk hitelesen és igaz módon művelni, azt, ami belőlünk jön.

Mindenkinek azt kell csinálnia, ami belőle fakad, ami ő maga: a másolat mindig rosszabb, mint az igazi. A befelé figyelés létszükséglet, elsődlegesen belülről kell táplálkozni: a kifelé figyelés szükséges kontroll. Arany János Mindvégig című versében áll a következő: „Van hallgatód? Nincsen?/ Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” Nekem az a dolgom, hogy mondjam, amit mondanom kell – aki pedig hallgat, az befogadja és átszűri magán, amit tőlem hall: ez az ő dolga!

Saját küzdelmeink és emberi kapcsolataink dinamikájában honnan tudjuk, hogy eljött a pillanat, amikor ki kell mondani, hogy áll az alku?

Erre azért nem lehet igazán jól válaszolni, mert lehet, hogy az én igazságom másnak nem az. Azt tudom, hogy én az életemben minden fontos döntést a szívemre hallgatva hoztam meg. Ha az ember az eszére hallgat, vagyis számít, abba könnyen csúszik számítási hiba. Bármikor felléphet olyan körülmény, amivel nem számoltunk. Ha azonban az ember a szívére hallgat, akkor – bár matematikailag nem biztos, hogy jól jár – a jó érzése és a lelkiismeretének egysége megmarad, és így még a hiba is elfogadható. Én is hoztam olyan döntést, ami anyagilag hátrányos volt, de a lelkiismeretem szerint úgy volt helyes. Úgy próbálok élni, hogy belül mindig érezzek egyfajta harmóniát. Ha ebből kizökkenek, akkor valami nincs a helyén. Ezt észrevenni pedig csak úgy lehet, ha a szívemre hallgatok.

 „Csak tiszteletet kiváltó teljesítménnyel lehet és szabad vesztesnek lenni” – írta Elizabeth Swaney téli olimpiai szereplése kapcsán. Hogyan veszítsünk emelt fővel?

Csak így. Hogy az ember megtesz minden tőle telhetőt. Aki megtesz minden tőle telhetőt, az lehet, hogy elveszít egy meccset, önmagát viszont legyőzi, az pedig tiszteletre méltó. Swaney esetében ez nem így volt, nem állt mögötte teljesítmény – ezért merőben eltér mondjuk Eddie, a sas, vagy a jamaicai bobcsapat híres alakjaitól. Én is sportoltam fiatalkoromban, és ha az ember kézilabdázik, hetente előfordul vele, hogy győz vagy veszít – de mindig pontosan tudja, mennyi munkát és alázatot tett bele, edzett-e rendesen vagy sem. A sport épp erre tanítja meg az embert.

Előfordult Önnel, hogy kitartó erőfeszítései ellenére kudarcot vallott valamiben?

A mindennapi életemben nem emlékszem hatalmas vereségekre, olyan viszont többször előfordult, hogy valami nem sikerült. Én abszolút fatalista vagyok, ugyanis az életemben csak az vált sikeressé, amit az élet maga hozott. Amikor ezeket az elém sodort lehetőségeket megtöltöttem munkával és alázattal, az biztosan meghozta a gyümölcsét. Amit viszont én találtam ki, abból soha nem lett semmi – egyszer például csináltunk egy kis éttermet, ami végül csődbe ment. Mármint anyagi szempontból! Mert egyébként sikeresnek is tekinthető, hiszen sok áldozatot hoztam érte, energiát fektettem bele, tanultam belőle, és általa megélhettem egy vágyamat, ami aztán el is múlt, és már nem feszít belülről. Már nem halok meg úgy, hogy ki ne próbáltam volna, milyen, ha van egy éttermem! Önismereti szempontból ez győzelem, ha üzleti szempontból vereség is volt.

A sportkommentátori munka egyik alapvető feltétele a pártatlan, kívülálló szemlélet – amire valamennyire még akkor is szükség van, ha a hazai csapat mérkőzéséről van szó. Hogy érdemes, egyáltalán érdemes-e ezt az elfogulatlanságot a hétköznapi életünkben is alapértelmezetté tenni?

Szükség van rá, mert csak akkor fog az ember valamiféle reális képet kapni önmagáról. Aki önmagát is becsapja, az nagyon nagy bajban van, végleg el tud tévedni az életében. Ezért is van szükség a külső kontrollra, és nemcsak szakmailag. Fontos, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, barátok, családtagok, akik megmondhatják, és meg is mondják, ha valamilyen torzulást látnak a személyiségünkben.

Esterházy Péter mondta, hogy a szurkoló tisztában van a realitással, csak eltekint tőle. De ahogy egy kommentátor, úgy az ember sem teheti ezt meg.

A Reformáció 500 nagyköveteként így nyilatkozott: „A kampány lényege részemről: tessék gondolkodni!” Hogy serkentsünk gondolkodásra egy olyan korban, amikor mindenki kész receptek után sóvárog?

Szeretem a kérdéseken alapuló műfajokat, mert kész válaszok helyett sokkal fontosabbnak tartom, hogy gondolkodásra késztessünk. Érvényes válaszokat adni csak az élet nagyon kevés területén van módunk, az igazán fontos felvetésekre konkrétan felelni talán nem is lehetséges. Egy adott matematikai művelet az alsósnak bonyolult, a gimisnek megfelelő kihívás, az egyetemistának pedig primitív. Viszont ha jól teszek föl egy kérdést, a maga szintjén mindenki gondolkodni kezd majd róla.

„Tiszteletben kell tartani az eltérő gondolatokat, más vallásokat, hitvilágokat.” Egy jeruzsálemi útjáról szóló írása az eltérő világnézetek, hitbéli meggyőződések közeledését sürgeti. Mondható, hogy Ön szerint a béke nem más, mint játék – határok nélkül?

Igen, teljes mértékben. Például már csak azért is vagyok feltétlen híve az olimpiának, mert amikor 1992-ben először voltam ötkarikás játékokon, megtapasztaltam, hogy az nem egyszerűen sportesemények láncolata, hanem éppen az a lényege, hogy összegyűlik egy rakás ember a világ minden tájáról, akik a legkülönbözőbb motivációval érkeznek, mégis a lehető legnagyobb egyetértésben ülnek egymás mellett a lelátókon. Én akkor jöttem rá arra, hogy az emberek mindenhol teljesen egyformák.

Senki nem akar mást, mint békében, biztonságban élni, szeretetet és figyelmet akar adni, és ezt szeretné kapni is. Minden feszültség és határ valamilyen külső vagy politikai hatalom által generált, művi dolog. Nem tartozik a belső lényegünkhöz. A határokat az emberek húzták, de természet szerint, maguktól nem léteznek! A különbözőségek helyett arra érdemes tekinteni, ami bennünk közös.

Azt kívánom mindenkinek, hogy életében egyszer jusson el egy olimpiára – ott megélheti ezt az egységet. Jeruzsálemben is azt láttam, hogy ott a három világvallás, mindegyik egyenként több ágra, részre is bomlik – de ha ezeket a különbözőségeket lebontanánk, rájönnénk, hogy a lényege, a summája mindnek ugyanaz, ugyanott állunk mindannyian, csak a formák és a külsőségek térnek el egymástól. Szerintem csak az lehet a vége a történetnek, hogy előbb-utóbb elkezdjük lebontani ezeket a határokat, és megtaláljuk a fontos, közös dolgokat, és nem foglalkozunk majd a külsőségekkel. Vagyis toleráljuk azokat, de nem felejtjük el, hogy valójában lényegtelenek. Így talán egyszer teljesen meg is szűnnek majd.

A Spirit Színházban vezeti a HétfőBűn című beszélgetéssorozatot, mely több, lélekkel foglalkozó területet fűz össze: ezotériát, önismeretről, spiritualitásról való gondolkodást, vallást. Mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját ezek metszetében?

Nekem meggyőződésem hogy senkit nem lehet megváltani, mindenki csak magát válthatja meg – ebben viszont lehet segíteni. Aki nem akarja magát megváltani, azzal nem lehet mit csinálni. Az ezoterikus vonal egyébként nem áll tőlem távol, bár nem készíttetek horoszkópot, meg hasonlókat. Ez tulajdonképpen egy beszélgetési technika a részemről: kerestem valamit, amitől nem egy sztereotíp pódiumbeszélgetés, hanem újszerű párbeszéd alakul ki a színpadon. Valami olyasmit, ami kizökkent a megszokott keretből. A talkshow-ban vendégem volt már Till Attila, Grecsó Krisztián, Puzsér Róbert és Pásztor Anna is, akik mind különböző, de erős egyéniségek. De tulajdonképpen mindegy, hogy aki a színpadon mellettem ül, az miben hisz: ha ott van egy ezotériával foglalkozó ember, aki állít a vendég jelleméről, életéről valamit a maga nézetrendszere szerint, az az állítás már megnyit bizonyos kapukat. Hiszen függetlenül attól, hogy a vendég hisz-e az ezotériában vagy sem, reagálni fog arra, amit magáról hallott, és nem a szakmai pályájáról kezd beszélni, hanem a személyisége rejtett vonásairól, a belső életéről. Így igyekszünk közösen a saját személyiségünket is megközelíteni. A következő HétfőBűnre egyébként március 26-án kerül sor.

Épp egy iskolából jövök, ha megengedi, tolmácsolom a gyerekek kérdéseit is. Az első az, hogy elérte-e a céljait, és ha igen, hogyan?

A siker nem cél, hanem következmény. Annak következménye, hogy az ember megtalálja a helyét a világban. Én állítom, hogy mindenki kap valamihez tehetséget, csak aztán van, aki ezt nem konvertálja értékké, mert nem teszi bele a munkát, a kitartást, az alázatot, hanem elmegy a könnyebb ellenállás felé. Mást fog csinálni, mint amire született, és szükségképp sosem lesz annyira boldog, mint amennyire lehetne. Mindenki találja meg a maga tehetségét! Azért adja az Isten a tehetséget az embernek (és Istent helyettesítse be mindenki azzal, amiben ő hisz), hogy azzal is próbára tegye, méghozzá háromféleképpen. Az első, hogy a tehetségből tud-e az ember értéket kovácsolni: hogy amit kapott, ahhoz hozzáteszi-e azt, amit neki kell hozzátennie. A második: ha mindez megtörténik, és az adott személy sikeressé válik, az nem torzítja-e el a személyiségét, továbbra is tudja-e az ember, hogy kicsoda, és kitől kapta, amije van. A harmadik pedig, hogy végül el tudjuk-e mindezt engedni, nem válunk-e rabjaivá a saját tehetségünknek, sikereinknek.

Mivel a siker annak következménye, hogy valaki jól csinálja a dolgát, nem azon kell gondolkodni, hogyan válhatunk sikeressé, hanem hogy hogy csinálhatjuk jól, s még jobban a dolgainkat.

A gyerekek azt vizsgálják meg, hogy ők a helyükön vannak-e, azt csinálják-e, amit igazán szeretnek! Ezt persze nem hetente kell eldönteni… De folyamatosan figyeljék önmagukat, a saját harmóniájukat! Ahol igazán otthonosan érzik magukat, ott van a tehetségük is: azon munkálkodjanak!

A második pedig az örök rejtély, amire mindenki kíváncsi: Mi a kedvenc desszertje?

Erre illene a Gundel-palacsintát válaszolni, igaz? Nos, egy jól elkészített Gundel-palacsinta valóban finom, de nekem nincs kedvencem, én inkább kísérletező alkat vagyok. Miért kellenek kedvencek, mikor az élet olyan színes és változatos? Szeretek mindenféle újat kipróbálni, és bárhová utazom, általában mindenhol a helyit eszem – nyilván mert ott azt készítik el a legjobban. Thaiföldön nem érdemes pizzát enni… ez a desszertekre is igaz. A banános történetek mondjuk kiesnek, a banánt nem szeretem.

Szeptemberben a Csillagvizsgáló beszélgetéssorozatban is részt vett, ott idézte azt a mondatot, hogy „Élj úgy, hogy kérdezzenek róla!” Hogyan kell úgy élni?

Úgy, hogy az ember igaz módon éli az életét, és nem másoknak akar megfelelni, hanem azzal a tehetséggel, személyiséggel él, amit Istentől kapott. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a siker nem azt jelenti, hogy valaki híres lesz! Az én hírességem sem fakad másból, csak abból, hogy olyan a mesterségem, amit közvetít a tévé. Ezzel szemben például a szívműtéteket  nem tűzik műsorra. Csínján kell bánni az ismertséggel.

A siker az, hogy a saját helyén, pályáján, a saját környezetében válik valaki igaz és igazi emberré.

Arról biztosan kérdezni fognak. A hitelesség komoly dolog, azt nem lehet csinálni. Arról végső soron mások döntenek.

Fotók: G.S.