Túl azon, hogy „a szándék a fontos” – A szülői nyomás kényes művészete című könyvet ajánljuk

Szülői elképzelések, elvárások, szabályok – vajon ez volna a szülői nyomás? Na de mitől lesz ez kényes, és pláne mitől művészet? Talán nem is olyan egyszerű ez az egész szabálykijelölősdi és elvárásosdi, mint ahogy azt gondolnánk – vagy ahogy a kéretlen tanácsosztók néha az orrunkra kötik… A szülői nyomás kényes művészete című könyv segít eligazodni, hogy meddig egészséges, és honnan lehet káros a szülő által gyakorolt nyomás.

“A szerető, jószándékú szülők a világ minden táján egészségtelen nyomást gyakorolnak – és ez a nyomás rombolja a fiatalok kreativitását, motivációit, érzelmi jólétét, szociális fejlődését és intellektuális kíváncsiságát” – áll Chris Thurber és Hendrie Weisinger könyvének bevezetőjében. Bár a lapokon helyet kapnak olykor megdöbbentő statisztikai adatok, figyelemfelkeltő kutatási eredmények, valamint a szerzők praxisából és szakmai tapasztalataiból táplálkozó érzékletes esetpéldák, a kötet mégsem puszta riogatás és csupa felkiáltójel.

A közérthető, humorral fűszerezett, ugyanakkor szakmailag hiteles könyvben a szerzők őszintén megosztják az olvasóval vállalt szülői sorsközösségüket, és érezhetően elfogadó módon, partnerként szólnak a könyvet kezükbe vevő szülőtársaikhoz. A szerzőpáros értelmező ábrákkal és rengeteg gyakorlatias eszközzel kínálja meg az olvasót, választ nyújtva arra a központi kérdésre, hogy miként érhető tetten a káros szülői nyomás, és hogyan válhat belőle kiegyensúlyozott, szeretetteljes, tisztességes szülői nyomás.

Én csak a legjobbat akarom neki. Miért olyan nagy baj ez?

A szerzők kategorikusan kijelentik, hogy a szülői nyomásgyakorlás oka a gyerekekkel való törődés, így önmagában a szülői nyomás teljesen természetes. Ahogyan az is, hogy a gyerekek szeretetre vágynak a szüleiktől, amiért hajlandók bármit megtenni. A szülői nyomás éppen ezért óriási hatalommal bír, érzelmi intenzitása a gyermekek és tinédzserek életének egyik legfőbb stresszforrása. A nyomás és a stressz megélése jelentősen függ a követelményekkel, a tét nagyságával és a rendelkezésünkre álló erőforrásokkal kapcsolatos gondolkodástól. A gyerekek gondolkodása pedig jelentősen függ attól, hogy a szüleik miként írják le nekik a világot.

A szerzők több dimenzió mentén határozzák meg az ártalmas és az egészséges nyomás közti átmenetet, melyek alapján a nyomasztó és a támogató szülői személyiséget el lehet különíteni.

A nyomasztó szülő egy sürgetésre épülő, versenyszellemű világot ír le gyermekének, amelyben a tökéletesség megkövetelt, az elismerés és tisztelet az eredmények függvénye, eltekintve az igénybe vett segítségtől. A támogató szülő ezzel szemben együttműködésre, kemény munkára és komoly elvárásokra épülő világot fest le, melyben alapvető érték a társadalmat szolgáló viselkedés, a kezdeményezőkészség, a lehetőségkeresés és az alapvető egyéni értékrend megőrzése.

Felmerülhet az a kérdés: „Hogy is alkalmazhatnék káros nyomást, hiszen sosem kérem a gyermekemtől, hogy legyen tökéletes, vagy váljon gazdaggá?!” Nos, az a helyzet, hogy ez nem ennyire fekete-fehér. A szerzők a könyvben rengeteg párbeszédet szerepeltetnek, melyekben érzékeltetik az olykor első ránézésre nüansznyinak tűnő, mégis rendkívüli erejű eltéréseket a káros és az egészséges szülői nyomás között. A tökéletességre vonatkozóan például az alábbi kontrasztot vetítik az olvasó elé:

• Nyomasztó szülő: “Nem érdekel, jó minőségű-e a jég, ma tökéletesen kell korcsolyáznod, hogy felfigyeljenek rád a toborzók. Gyorsnak, pontosnak és erősnek kell lenned. Ha nem tudsz 110 százalékon teljesíteni, jobb, ha pakolunk, és hazamegyünk.”
• Támogató szülő: “Tudom, hogy valahányszor a jégre lépsz – akárhogy érzed is magad -, a legjobbat nyújtod. Hadd lássák a toborzók, milyen céltudatos vagy; hadd lássák, mennyire igyekszel gyorsabbá, pontosabbá, erősebbé válni.”

Az, hogy a szülői nyomás káros vagy támogató, jelentős mértékben múlik tehát azon, hogy a szülő miként definiálja a sikert. Minél szűkebb a siker értelmezése, minél nagyobb a tét, és minél inkább a teljesítményhez kötött az elismerés és a szeretet, annál valószínűbb a romboló szülői nyomás jelenléte.

A sikerhez való viszony egy kettős ellentmondásban rejlik, melyet Thurber és Weisinger teljesítményparadoxonként és szándékparadoxonként említ. A teljesítményparadoxon lényege az, hogy ha csak teljes siker vagy teljes kudarc létezhet, és a tét óriási, akkor könnyen gondolhatjuk, hogy a súlyos dráma ösztökéli a kimagasló teljesítményt. Ez azonban nem igaz, a teljesítmény alakulása a filmekben gyakran előforduló utolsó pillanatos diadalokkal ellentétben épp fordított. A szándékparadoxon nevet pedig az a mítosz viseli, miszerint a szándék és a hatás egy és ugyanaz, holott ez korántsem ilyen egyszerű. Attól még, hogy a szülő szándéka a támogatás, a hatás ennek szöges ellentéte is lehet.

A szerzők leszögezik, hogy a világ egyik legtermészetesebb dolga a szülőkben működő védelmező ösztön, amivel gyermekeik felé fordulnak, és amit a gyermek nyomásként érzékel. Megnyilvánulásának ártalmas vagy támogató minősége több szülői tényező – a kultúra és hagyomány, a családtörténet, az egyéni identitás, valamint a vérmérséklet és a személyiség – függvénye:

• Verbális nyomás: A gyerekről és a gyereknek kommunikált elvárások (ártalmas, ha eredménycentrikus és egészséges, ha az erőfeszítést hangsúlyozza)
• Nonverbális nyomás: Az érzelmek kifejezését szolgáló testbeszéd, hangnem, döntések és hozzáállás (ártalmas, ha hideg és hasznos, ha meleg)
• Kapcsolati nyomás: A szülő jelenlétének mértéke a gyermeke életében (káros, ha tolakodó és segít, ha bevonódó)

Egy kicsit több gyakorlással már ő lehetne a bajnok. Miért ne várhatnám el tőle a sikert?

A siker szülői definíciója tehát nagyban meghatározza a gyermek által érzékelt verbális nyomás eredménycentrikus vagy erőfeszítésfókuszú minőségét. Amikor a szülők a szűk, konkrét eredményt állítják fókuszba, három egészségtelen tényezőt emelnek be a helyzetbe:

• a versengést, mely egészséges helyett vérremenővé válik
• a perfekcionizmust, ami egy elérhetetlen eszmény súlyát hordozza
• a törékenységet, amely felváltja a rugalmas önbecsülés helyét.

A kiváló vagy tökéletes eredmény elvárása növeli a deviáns viselkedés (pl. alkoholfogyasztás, droghasználat, bolti lopás) valószínűségét, pesszimizmust ébreszt a gyermekben a szülő által kitűzött célokkal kapcsolatban, és megtorpedózza a tevékenység szeretetét is.

Amikor tehát a gyermeked teljesítmény helyzetbe kerül, és szeretnéd őt támogatni a sikerben, gondold végig, mit jelent számodra a siker ebben a helyzetben! Minek az elérésében szeretnéd őt segíteni valójában?

Fontos felismerned, ha kizárólag bizonyos helyezés/pozíció/pontszám jelenti azt számodra, hogy gyermeked sikeresen szerepelt. Gondolj arra, hogy milyen sok tényezőtől függ ez a mérőszám, és emlékeztesd magadat arra, hogy milyen értékek állnak a mért teljesítménynél előkelőbb helyen. Ilyen lehet a kitartás, sportszerűség, mások támogatása, bajtársiasság. Ha továbbra is úgy látod, hogy fontos a teljesítmény, a belátható lényeg nem az abszolút legjobb, hanem a gyermekedhez képest maximális teljesítmény. Ami a csúcsteljesítményt illeti, a szerzők frappánsan fogalmaznak: “A legjobb teljesítményüket várd el, ne a legjobb teljesítményt.”

A szerzőpáros az ún. mértékadó nevelési stílust emeli ki követendő megközelítésként, amely bár magas követelményeket állít, az eredmény helyett az erőfeszítést hangsúlyozza. Jellemzője a válaszkészség, a rugalmasság, a kölcsönösség és a demokratikus megközelítés is. A serkentő elvárások kinyilvánítását segíti a tudatosság, vagyis az elvárásaink létezésének felismerése, illetve a gyermekhez való odafordulás, és az ő érdeklődésének, képességeinek figyelembe vétele.

Ha a szülői elvárások realisztikusak és pozitívak, akkor összehangolják a gyermek gondolatait, érzéseit és viselkedését a szülő elképzeléseivel. Ha azonban nem reálisak és negatívak, akkor ártalmas gondolatokat, érzéseket és viselkedéseket hívhatnak elő.

Szeretném, hogy erős felnőtté váljon, ezért tartózkodom az érzelgősségtől. Miért ne felelne ez meg a mai világ követelményeinek?

A nonverbális nyomásként megjelenő szülői védelmező energia az érzelemkifejezés „hőfokát” tekintve lehet hideg vagy meleg. A szülői melegség az elfogadás, a szeretet kifejezése és a gondoskodás, míg a hidegség ezek erőteljes csorbulása, hiánya. A meleg stílusban érkező szülői nyomásgyakorlásban tehát a gyermeket elfogadjuk olyannak, amilyen,  kifejezzük felé a szeretetünket érintéssel, szavakkal, önfeláldozással, valamint együttérzően gondoskodunk a szükségleteiről. A meleg gyermeknevelés pozitív hatásai közé tartozik a gyermek jobb mentális egészsége, a későbbi életszakaszokban pedig a stabilabb kapcsolatok kialakítása és fenntartása.

A szerzők tapasztalatai szerint sok szülőben felmerül, hogy a meleg stílusban nevelő felnőttek alárendelődnek gyermekeik akaratának, és mindent eldobva a család legfiatalabb tagjának „szolgájává” válnak. Ez épp úgy egy tévhit, mint az, hogy a melegség egyenlő az engedékenységgel, vagy hogy a meleg nevelési stílus nem más, mint néhány tételmondat, empatikus és érzelmileg támogató közhely ismételgetése.

Biztosan vannak olyan szülők, akik ilyen keretek közt törekednek biztosítani a melegséget. Azonban az alacsony mérce, a feladatok, az elvárások és következmények eltörlése nem a szeretet jele, ahogy a hitelesség nélkül átadott szavak és tettek sem szolgálják az elfogadás és törődés érzékeltetését.

És most, hogy már tudjuk, mi nem teljesíti be a meleg szülői nevelést, nézzük meg a működő eszközöket. Mit tehetünk, mire figyeljünk oda?

A szerzők előkelő helyen szerepeltetik az érzések meghallgatását, gondolati síkra emelését, valamint az empátiát és a csendes figyelmet. Rengeteg szülő kapcsol – érthető módon – azonnal problémamegoldó üzemmódba, amikor gyermeke megterhelő, nehéz helyzetben van, érzelmileg felfokozott állapotba kerül. Azonban ilyenkor valamennyi felnőtt zárt kapukat dönget, hiszen amikor az agy érzelmi központja túlműködik, az értelmi központ háttérbe szorul. Röviden: egy dühös, riadt vagy rettegő gyermekre nem lehet észérvekkel hatni.

A „mit kellene tenni” jellegű meglátások süket fülekre lelnek, míg a „mégis mit vártál ettől?!” típusú nyomásgyakorlás egyenesen ellenállást vált ki. Első tehát az empátia, csak ezt követheti a helyzetelemzés és a problémamegoldás.  Ez mind a gyermek felé megfogalmazott dicséretben és kritikában, mind a hozzá feltett kérdésekben megjeleníthető, melynek mikéntjére a szerzők hasznos gyakorlatokat sorakoztatnak fel.

Ha igazán támogatni szeretném, legjobb mindig ott lennem mellette, igaz?

A válasz nagyon röviden ‘nem’, de a szerzők természetesen ennél jóval részletesebb reakciót nyújtanak. Az, hogy a szülő egy-egy szituációban, életszakaszban mennyire szorosan és intenzíven van jelen a gyermeke tevékenységeiben, természetesen rengeteg tényezőtől függ, az egészségi állapottól a lakóhelyig. A kapcsolati nyomást érintő fejezetekben a szerzők említik a legközelebbi fejlődési zóna fogalmát, amelyben optimálisan megvalósul a gyermek támogatása, hiszen épp annyi segítséget kap, amennyi elegendő ahhoz, hogy tovább lépjen a tevékenységben, de még a kihívás és tanulási, fejlődési lehetőség is megmaradjon.

Az optimális bevonódást a szerzőpáros szerint nyolc faktor támogatja:

• a gyermekbe vetett hit és feltétel nélküli szeretet,
• a gyermek bevonása a döntésekbe a fejlődési szintjének megfelelően,
• kérdésfeltevés és engedélykérés a közbelépésre vonatkozóan,
• a hibák kihasználása mint tanulási lehetőség,
• visszajelzés kérése a szülői bevonódásról,
• a szülői szorongás legyűrése és háttérbe ültetése,
• más bizalmas felnőttek meghallgatása,
• más örömforrások keresése a szülői szerepre és családi szituációkra szorítkozó beszűkülés elkerülése érdekében.

Jót akarok a gyermekemnek, ez vitathatatlan

És valóban, a könyv egyetlen – még a legriasztóbb példát és legszívszorítóbb esetet leíró – oldala sem vitatja mindezt. „Vajon mitől alakul át bomlasztó erővé a védelmező szülői ösztön?” – vetik fel a könyv vége felé kanyarodva ismét a szerzők, akik a szülőkre nehezedő nyomásra és a kortárs nyomás aktuális kérdéseire is felhívják a figyelmet. Ezek olyan kockázati faktorokként leselkednek az otthon melegében zajló csodákra, melyek kezelésében a szülői tudatosság ugyancsak kulcsfontosságú.

A könyvben több ponton is felbukkan egy-egy empatikus biztatás, miszerint alapvetés a szülők gyermekeik iránti szeretete és nevelésbéli igyekezete. Erre némi tudatossággal rengeteg támogatás építhető, és gyakorlásával elkerülhető a káros szülői nyomás. „Mondanivalónk lényege, hogy a legszeretetteljesebb gondviselők is hibázhatnak, a szívük mélyén a legnehezebben kezelhető gyerekek is jók, és a legfájdalmasabb szülő-gyerek kapcsolatok kivételével minden ilyen kapcsolatban akad valami értékes.”