Sokan hiszik, a tehetséges emberek kész csomagot kaptak, amellyel semmi más dolguk nincs, mint örülni neki. Pedig kivételesnek lenni valamiben nem mindig édes teher: rengeteg munka, elvárás, kétely és küzdelem kapcsolódik hozzá. Sőt, ugyanúgy válhat bélyeggé, mint minden más, ami különbözővé tesz. Szülőként pedig hasonlóan nagy és fontos feladat a tehetséges gyereket támogatni és végigkísérni a küzdelmeit, mint tudomásul venni, ha ő nem tud és akar az átlagon felüli képességeiben kiteljesedni. A tehetség ugyanis sokkal komplexebb dolog annál, minthogy egyesek jók, kiemelkedők, vagy épp zseniálisak valamiben. Hogy miért? Erről dr. Gyarmathy Éva, klinikai- és neveléslélektani szakpszichológus, a magyarországi SNI Tehetségeket Segítő Tanács alapítója mesél a Pszichoforyou olvasóinak.
Számos definíciót hallani a tehetség szó kapcsán, de vajon kiket sorolhatunk ebbe a kategóriába: akik egyszerűen jók valamiben, vagy akik kiemelkednek még az élmezőnyből is?
Valóban, ahány ember, annyi megfogalmazás. Sőt, gyakran hallani: mindenki tehetséges valamiben. Ha azonban valóban így lenne, akkor nem volna értelme magát a tehetség szót használni. Ezzel a szóval kapcsolatban az első gondolata az embereknek az átlagon felüli képesség valamilyen területen.
Pedig a tehetség nem egyszerűen képesség, hanem személyiségjegy. Körülbelül a populáció 20-25 százaléka a tehetségmező, ahol munkál egy különleges belső hajtóerő, amely a képességek és teljesítmény felé hajt.
Ennek alapján felmerül a kérdés: vajon akinél az adottság maga megvan, de nem motivált vele élni, ő tehetségnek nevezhető-e?
A sok évtizedes tapasztalataim alapján azt gondolom, alapvető része a tehetségnek az erőfeszítés, amelyet belefektet adott területbe az egyén. Nem készen kapott ajándék a tehetség, és nem simán a sikerrel mérhető. Gyakran egyenlőségjelet tesznek a kettő közé, de a siker lehet független a tehetségtől. Tehetségként élni rengeteg plusz munka és energia, ezért nem szabad erőltetni a környezetnek sem, ha maga az érintett más utat választana.
A tehetséggel kapcsolatban kétféle kép jelenik meg előttem: az egyik a mindig jól teljesítő, szorgalmas és okos gyerek. A másik a valamiben renitens, aki azonban egyes dolgokban kiemelkedik. Melyikük jár közelebb a valódi fogalomhoz?
Léteznek alkalmazkodóbb gyerekek, akik a tehetségük ellenére simulékonyabbak, könnyebben felveszik a környezet ritmusát. A tehetségeket azonban sokszor problémás gyereknek titulálják, és valóban megeshet, hogy míg bizonyos dolgokban előrébb járnak, másban fejlődniük kell a kortársaikhoz képest is. Az idegrendszeri érés például lassabb lehet. Ez az intelligenciától és a képességektől független, azonban meghatározó az irányítófunkciók működésében, vagy például a koncentrációban is.
Gyakori tévhit, hogy a tehetséget csak azonosítani kell, és onnan minden megy a maga útján. Sokszor azonban érdemes akár fejlesztési tervet is kidolgozni, hiszen nem ritka, hogy atipikus idegrendszeri fejlődéssel párosul a gyors fejlődés. Ennek rengeteg oka lehet, akár az anyaméhben is érheti olyan hatás a magzatot, amitől a szokásostól eltérően fejlődik, gondolkodik, másként észlel.
A könnyen azonosítható tehetség a „lecketanulónak” is nevezett típus. Ő a tesztekben is jól szerepel, és valószínűleg kiemelkedő szakember lesz. De a produktív tehetség az újító, van benne valami renitens, valamint a benne rejlő kreatív-produktív többlet objektíven nehezen mérhető. Lehet intelligenciatesztet csinálni és érdemes is, de nem ebben fog megmutatkozni, hogy valaki idesorolható-e.
A témában olvasva több helyütt találkoztam azzal a ténnyel, hogy főleg kiskorban, gyakran viselkedészavarra gyanakodnak először a tehetséges gyerekek esetében. Milyen panaszokkal érkeznek általában a rendelőkbe ezek a kicsik?
A hiperaktivitást például gyakran hallják magukkal kapcsolatban az érintett gyerekek és szüleik. Ennek oka, hogy valóban hasonló „tüneteket” hoznak, főként óvodás korban. Az óvodai játékot ugyanis, amikor nincs kihívás, sokszor üresjáratnak élik meg, és feszültek lesznek. A pedagógus azt látja, hogy folyton izegnek-mozognak, csinálni akarnak valamit.
Azonban míg a hiperaktív gyerek nem tudja, mit tenne, csak tenné, addig a tehetséges teljes határozottsággal tisztában van vele, mit akar. Volt egy kis kliensem, aki folyton barkácsolt például, és nem elégedett meg a gyerekeknek való műanyag szerszámokkal, hiszen könnyedén elboldogult a valódiakkal is. Mivel sokszor összeférhetetlennek gondolták, és meg is kapta a hiperaktív diagnózist, átkerült egy másik intézménybe, ahol az óvodások számára felnőtt felügyelettel létrehoztak egy kis műhelyt. Ott ő is barkácsolhatott. Attól a naptól fogva semmi gond nem volt vele.
Néha tehát apróságokon múlik a siker. Ez persze valójában a környezet számára apróság, magának a gyereknek olykor élet-halál kérdés.
Emellett meg kell jegyeznem, hogy sok tehetség valóban hordoz bizonyos jegyeket, amelyek már utalnak más diagnózisra is. Azonban ez nem törvényszerű és mindenképp szakember szükséges a megállapításához. A másik, hogy sokszor szinte mindegy is, hogy adott tehetség hiperaktív-e vagy sem, mert sokkal szerencsésebb nem címkékben, hanem profilokban gondolkodni. Sőt, számos esetben ugyanaz az erős és gyenge oldal: a gyerek, aki problémákra, feladatokra gyorsan reagál, éppen ugyanezért a gyorsaságért fárasztó a környezete számára. Ahogy már említettem, a vizsgálatnak ezért akkor van értelme, ha fejlesztés követi.
A szabályosabb tehetségnek abban segítünk, hogy merje kibontakoztatni a kreativitását. A renitensebbnek abban, hogy képes legyen beilleszkedni.
Manapság már konkrét tehetségvizsgálat is létezik, ahol kifejezetten azzal a céllal figyelik a gyermeket, hogy ebből a szempontból adjanak iránymutatást neki és a szülőknek. Miből áll pontosan egy hasonló felmérés?
Egy korrekt tehetségvizsgálat mindig azt helyezi előtérbe, hogy kiderítse, mi érdekli leginkább a gyermeket. Milyen munkamódszerrel dolgozik a számára fontos problémák megoldása során? Mennyire nyitott a világ, egyes kérdések vagy épp más résztvevők irányába? Hogyan kommunikál a felnőttekkel? Ezért mondtam, hogy az intelligenciát mérő tesztek hasznosak, de maga a jelenség annál sokkal komplexebb, minthogy számokkal lehetne mérni a meglétét. Mindenképpen szerencsés, ha az érintett gyerek minél kisebb korban eljut hasonló vizsgálatra, hiszen a szenzomotoros érést – amely esetükben gyakran elmarad – kicsi gyerekkorban lehet hatékonyan fejleszteni.
Mindig az egyéni megoldásokban gondolkodunk: gyermekenként más program hatásos, hiszen mindenkinél eltér a fejlődés üteme.
Akad, aki 1-2 évvel meghaladja a korát, és akár ehhez mérten léptetik vagy ugratják több osztályt felfelé. Más jobb, mint az „átlag jó”, de nincs szüksége hasonló változásokra. Viszont lehetséges, hogy számára hasznos például alkotónapok bevezetése, amikor nem kell iskolába mennie, hanem otthon, vagy csoportban dolgozhat azon, ami igazán érdekli.
Említette, hogy jobb mielőbb megkezdeni a programot és a fejlesztést is. Fontos ez amiatt is, hogy az érintettek minél előbb megtalálják a konkrét területet, amelyben kiemelkedőek?
Tapasztalatom szerint az már nagy könnyebbség, amikor megvan a tehetségük valódi tárgya, eszköze. Éppen azért szoktam javasolni a szülőknek, hogy a gyerekeknek minél több lehetőséget mutassanak. A sok próbálkozás ugyanis segít megtapasztalni, mi válik be igazán, mit érez magáénak a gyerek. Persze előfordul, hogy apróságok adnak kezdő löketet: egy kép, egy mondat, egy könyv.
Szent-Györgyi Albert orvoscsaládja például már rég letett róla, hogy rossz tanuló fiuk is viszi tovább a családi mesterséget, amikor elolvasta egy spanyol szerző könyvét az idegrendszerről, és úgy döntött: orvos lesz. A többit már ismerjük.
Szerencsés, ha már kamaszkorra megleli az irányt a gyermek, mert az identitáskeresés idején a szülők egyre kevésbé tudják közvetlenül irányítani, mint kiskorában. A csodagyerekek sokszor éppen ebben az időszakban veszhetnek el. Amennyiben inkább a külső nyomás működött addig a saját szándék helyett, ekkor ez már konfliktust okoz. Öngyilkossági kísérletekbe is torkollt már hasonló történet, és ne feledjük: ilyenkor a gyerek nem élni nem akar, hanem másképpen akar élni.
Ha pedig úgy dönt az addig tehetségfejlődést mutató gyermek, hogy egyszerűbb utat keres maga számára, nem kell elkeseredni. A tehetség nemcsak hírnévben, ismertségben mutatkozhat meg: a hétköznapi életben gyakorolt problémamegoldás, szervezőkészség terén is profitálhatnak belőle az érintettek.
Beszéljünk-e a kisgyereknek arról, ha kiderül, hogy tehetséges? Tudatosítsuk benne, hogy más, vagy ezzel csak erősítjük az érzést, hogy kilóg?
Beszélhetünk róla, ha nem bélyegként használjuk a fogalmat, inkább csak adunk neki egy magyarázatot saját magáról. A tehetség azért nehéz csomag, mert nemcsak erőt, hanem elvárást is hordoz magában. Érdekes, hogy sokszor éppen az a szülő nehezíti meg a helyzetet, aki mindent meg akar adni, mert túlbeszéli, túlgondolja a témát. Ez felesleges. Elég, ha a gyerek választ, mivel szeretne foglalkozni, ezután pedig a felnőtt vele tart, reagál az érdeklődésére. A közös tevékenység, az együtt töltött idő, az őszinte figyelem – amely persze minden gyerek esetében fontos − különösen sokat ad a tökéletességre törekvő, olykor megfelelési kényszerrel küzdő kis csodabogaraknak.
A talentum, azaz az teljesítményekben megmutatkozó tehetség legtöbb esetben tizenéves kor előtt nem jelenik meg, ezért felesleges ebből a szempontból is hajtani a gyereket.
Tanácsos szigorú elvek mentén átgondolni az osztályt ugró tanulók sorsát is: ha a diák maga nem szeretné, vagy a fogadó tanár nem áll pozitívan az ügyhöz, akkor több kárt okozhat, mint hasznot.
Szó esett az idegrendszeri fejlődésről, a szenzomotoros képességekről, amelyek rendszerint igényelnek támogatást ezeknél a gyerekeknél. Sokszor hallani, hogy a szociális készségek is a fejlesztendő területek közé tartoznak. Ez valóban általános tapasztalat?
A kortársakkal való szociális kapcsolat nehézségei gyakran megjelennek, mint probléma, azonban fontos hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül azért történik, mert a gyerek szociális kompetenciája alacsonyabb. Előfordul persze ilyen is, de sokszor az egyetlen ok, hogy mivel a saját korú társakkal kevésbé talál közös témát a kicsi, nincs lehetősége annyit és úgy gyakorolni a szocializációval járó helyzeteket, mint másnak. Ezért szoktam szorgalmazni, hogy a hasonló gondolkodású gyerekek találkozzanak, játsszanak, beszélgessenek egymással. Ha pedig a hasonszőrűekkel megélik a közösségi élményt, akkor az általános iskolai, óvodai közegükben is ügyesebbé válnak ezen a téren.
A szakmánk egyik legszebb része, amikor érkeznek a gyönyörű visszajelzések, hogy a gyerekeknek, akik zavarok miatt kerültek szakemberhez, a tehetség irányába elindulva kinyíltak, és kiemelkedő teljesítményeket értek el.
Különös és megfoghatatlan jelenség tehát, amelynek az okát igazán nem ismerjük. Ehhez mérten nem is lehet társadalmi helyzethez kötött a feltűnése. De akkor mi a helyzet a nehéz körülmények között élő gyerekekkel, akik könyveket, információt, támogatást nem tudnak kapni otthonról, azonban igazi tehetséggel élnek?
Valóban, a tehetség nem válogat: a putritól a palotáig mindenhol megtalálható. A tehetségprogramokban persze felülreprezentáltak a jó szociokulturális közegből származó gyerekek, mert a környezet lehetőséget ad a fejlődésre. Fontos feladat lenne a tehetség témában szakértelemmel bíró védőnői hálózat. Ezeket a gyerekeket ugyanis minél előbb fel kell karolni, hogy ne vegyen rossz irányt a tehetségük. Sokszor a hátrányos helyzetű gyerekek között, ha valakivel feltűnően sok probléma van, az nem magatartászavaros, hanem éppen tehetséges. Az impulzivitás, az érdeklődés, az információéhség és a tenni akarás, amely bennük mozog, és nem talál teret magának, viselkedésbeli problémákban ütközik ki.
Egyszerűen hangzik, de nem mindig könnyű: aki többet akar, annak adjuk meg. Aki viszont boldogabb úgy, hogy nem a kiemelkedő adottságaival teljesedik ki, és más irányt vesz az élete − mert valószínűleg a személyiségének nem része, hogy ennek előnyeivel és hátrányaival együttéljen −, azt pedig hagyjuk menni. Senkit sem önmagában a tehetsége tesz boldoggá, hanem az, ha megtalálja a maga útját.
You must be logged in to post a comment.