Az év első hónapjai a nagy döntésekről szólnak kicsiknek és nagyoknak egyaránt: ebben az időszakban zajlanak a középiskolai felvételik. Hogyan élik meg a családok ezeket a sokszor izgatott várakozással és lázas felkészüléssel, sokszor szinte bénító szorongással teli heteket? Hogyan hozhatunk jó döntéseket ebben a helyzetben, ami a gyermekünk egész jövőjét meghatározhatja? Egyáltalán: segítsünk neki a választásban, vagy bízzuk rá, milyen irányba indul tovább? És mit tehetünk, ha sem ő, sem mi nem vagyunk biztosak abban, mi való neki? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeutával.

Nyílt napok, felvételik, iskolaválasztás, félévi eredmények, esélylatolgatás – nagyjából ez jellemzi az év első hónapjait a nyolcadikosok családjaiban. Mi zajlik ilyenkor a gyerekek, a szülők fejében?

A szó, ami talán mindkettejük esetében legjobban fedi a valóságot, a szorongás. A gyerekekkel kapcsolatban ilyenkor mindenképpen felmerül a teljesítménnyel kapcsolatos szorongás, és a teljesítménygátlás. A szülők helyzete pedig még bonyolultabb lehet, hiszen egy továbbtanulásra készülődő kamasz szülei gyakran érzik úgy, hogy a gyerek sikerei, vagy éppen kudarcai őket minősítik.

Azt már régóta tudjuk, hogy nem a legszerencsésebb működési mód, ha a saját be nem teljesített álmainkat próbáljuk a gyereken keresztül megvalósítani; ahogy az sem, ha egyáltalán nem foglalkozunk vele. De ma, a huszonegyedik században jellemző forgatókönyvnek tűnik az a túlgondoskodó szülő, akik hatalmas ambícióval huszonöt évre előre megtervezi a most tizennégy éves gyerek életét. Ők azok a szülők, akik úgy érzik –  és természetesen a racionalitás szintjén is tökéletesen alá tudják támasztani – miért tudják mindenkinél jobban, hogy “ebben a bizonytalan világban” milyen ösvényen kell haladnia a gyereknek a siker felé.

Viszont ebben az önigazolással átitatott véleményvezéreltségben ezek a szülők néha megfeledkeznek arról, hogy a gyereknek nem feltétlenül a legjobbat teszik, nem feltétlenül abba az irányba terelik ilyenkor, amiben ő felnőttként jól érzi majd magát a bőrében.

A túlságosan határozott iránymutatás tehát nem túl szerencsés. Hogyan érdemes szülőként viselkedni ebben a feszült helyzetben?

Ha két csoportra kellene osztani a szülői viselkedéseket ebben az időszakban, az egyik véglet az úgynevezett ráhagyó szülő lenne, aki hagyja a gyereket tanulni, nem kérdezi ki este a leckét, de a gyereke bármikor fordulhat hozzá segítségért. Ez egy érzelmileg tiszta helyzet: ilyenkor a szülő szorong ugyan a jövő miatt, de nem áll ostorral a gyereke háta mögött. A másik típus az, aki már hónapokkal előre különtanárral, foglalkozásokkal növeli a stressz-szintjét, ami sem a szülőnek, sem a gyereknek nem tesz feltétlenül jót. Nyilván ennél összetettebb a valóság, a különtanár és a fogalkozások olykor szükségesek, de akkor működnek igazán jól, ha a gyerek is belátja ennek fontosságát, szeret odajárni,

A felvételik, főképp a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok felvételijei olyan korán vannak, hogy ezeknek a gyerekeknek az érzelmi apparátusa nem rendelkezik még olyan megoldóképletekkel, stratégiákkal, amelyekkel egy ilyen nehéz, olykor kritikus szituációt kezelni tudna, és egy gyerek ilyenkor mindig érzi a felé áradó szorongást, elváráshalmazt, hogy jól teljesítsen.

A legszerencsésebb szülői magatartás tehát az, ha bevalljuk a szorongásunkat, és nem leplezzük, hiszen az úgysem sikerülhet tökéletesen. Ha el tudjuk mondani a gyerekünknek, hogy rendben, ez egy nehéz helyzet, egyfajta lehetőség, de tényleg nem az élet múlik rajta – és így is gondoljuk.

Hogyan érdemes ezt az attitűdöt szavakba önteni, beszélgetni a kérdésekről, amit ilyenkor felmerülhetnek?

Szerintem joggal bízhatunk abban, hogy minden szülő ismeri a gyerekét annyira, hogy tudja, mi történik vele egy ilyen konkrét teljesítményváró helyzetben. Hogy ő az a gyerek, akinek megfényesedik az agya, vagy épp ellenkezőleg, ő az, akinek ilyenkor a nevét is nehéz leírni; hogy szereti-e a kihívásokat, vagy már most látszik, hogy inkább kudarckerülő karakter.

Ez alapján azt is tudnia kell a szülőnek, hogy ami felé elindítja a gyerekét, azt a gyerek szeretné-e, vagy ő. Hogy mi szeretne lenni tíz év múlva, mond-e olyanokat, amiből azt lehet sejteni, hogy szívesen lépne valamilyen pályára, vagy még kicsit bizonytalan, és ezért érzi a szülő, hogy neki kell jelölnie egy biztonságos csapást.

A leginkább perdöntő ebben a szituációban, az az anya-gyerek, vagy éppen apa-gyerek kapcsolat, amiben még a felvételit megelőző napon is le lehet ülni, és őszintén megbeszélni, mit akar a gyerek. Szerintem nincs az a felvételi, ami megér egy gyereknek egy traumát.

Tari Annamária

Vannak tehát olyan dolgok, amiket biztosan nem szabad mondani?

Hajlamosak vagyunk olykor azt gondolni, hogy 10-12-14 éves korban egy gyereket elvinni felvételizni szinte súlytalan helyzet, mert túl lesz rajta, aztán úgysem emlékszik majd rá igazán.

De vannak olyan mondatok, amiket bizony ötvenéves korunkban is felidézünk majd a pszichoterápiás rendelő foteljában ülve ebből az időszakból. Ilyen például, ha valaki azt mondja, nem érek semmit, ha nem sikerül; vagy ha a szülőm, tanárom kimondta, hogy többet várt tőlem – én pedig azóta is örök másodiknak érzem magam.

Jobb, ha úgy gondolunk a felvételi helyzetre, mint az első olyan megmérettetésre, amit majd meg kell beszélni, akár jól ment, akár nem. Ez azért nagyon fontos, mert ha ez a helyzet félrefut, lesznek szavak, amiket a gyerek felnőttként is megőriz; amik befolyásolják majd, hogyan alakul az élete, mihez kezd a nehéz helyzetekkel. A felvételit tekinthetjük egy korai krízishelyzetnek – és tudjuk, hogy az életben rengeteg hasonló vár még ránk, lesz egyetem, állásinterjú, hülye főnök, amikben szerepet játszik majd a korai szocializáció, a gyerekkori tapasztalataink.

Mennyire reális az ebben a korai életszakaszban, hogy egy gyerek egyedül hozza meg a jövőjére vonatkozó döntéseket? Ha nem is kényszerítjük egy adott pályára: mennyire lehet elengedni a kezét?

A gyerekeket tulajdonképpen három, szerencsésnek nevezhető csoportra lehetne osztani ilyenkor: vannak azok, aki már most tervszerűen készülnek valamilyen hivatásra, mert valamiben tehetségesek, és céltudatosan készülnek egy adott pályára. Ez a legegyszerűbb eset, hiszen nyílegyenes az út a továbbtanulás felé. Azok is könnyebb helyzetben vannak, ahol – kissé archaikusan fogalmazva – dinasztikusak a családok, hagyománya van egy-egy foglalkozásnak; bár persze itt más jellegű nehézségek merülhetnek fel. És még mindig van egy szerencsés csoport: azok, akik választanak egy irányt, ahol jól érzik majd magukat.

Egy gyereknek tizennégy éves korában már egészen biztos, hogy voltak olyan mondatai, amik árulkodtak arról, mivel foglalkozna szívesen. De ha nem is öntötte szavakba, hogy például mérnök szeretne lenni, szinte biztos, hogy imádott legózni. Nem csupán a mondataiból, a játékaiból, az érzelmeiből, az asszociatív viselkedéseiből, az érdeklődéséből egy szülő nagyjából tudhatja, merre szeretne indulni a gyereke.

Ha a jelek kevésbé látványosan mutatnak egy-egy irányba, a szülők könnyen kétségbeeshetnek. De ebben a korban már legalább annyi biztosan látszik, hogy egy gyerek reál vagy humán érdeklődésű-e, hogy mivel foglalkozik szívesen, mi érdekli az életből, pontosabban az offline életéből, az online médiát leszámítva. Ehhez már hozzáteheti a szülő, hogy ő mit lát, mire látja alkalmasnak a gyerekét.

Mindig azt kell nézni, hogy milyenek a képességei, mert, mint azt egy kutatásnak köszönhetően már hat-nyolc éve tudjuk, a huszonegyedik század legnagyobb csapdája az volt, hogy az Y-Z generáció úgy ment ki a munkaerőpiacra, sőt, már iskolát is úgy választott, hogy a pénzkeresés lehetősége mentén döntött – miközben ez érthető a mai világban, mégis rossz döntési irány, mert sokkal komolyabb veszély ilyenkor a csalódottság, mint a sikerélmény és az öröm.

Kifejezetten nem offline érdeklődési kör, mégis sok tizenévesnél visszaköszön, hogy szívesen lennének vloggerek, videósok, influencerek. Hogyan viszonyulhatnak ehhez a szülők?

Mindenképpen érdemes higgadtan kezelni. Ezek a státuszok – legalábbis kívülről nézve – nagyon trendik, de rengeteg szülő van, aki saját magát is úgy gondolja trendinek, hogy hagyja a gyerekét ezzel foglalkozni, miközben őt kicsit nyomasztja a gondolat, hogy talán az influencerkedés nem több, mint a márkaépítés modern eszköze, ahol nagyon könnyen elveszhet valaki a nagy brandek mögött.

Egy influencer megtestesíti azt a fogyasztói célcsoportot, akiket a nagy márkák szeretnének megcélozni. Szülőként érdemes felkészültnek lenni, hogy ha meghalljuk az influencer, youtuber, vlogger szavakat, és a gyerek elkezdi magyarázni, mennyit lehetne ezzel keresni, tisztában legyünk azzal, hogy ez sokszor egy kérészéletű dolog lehet, ami sok-sok kudarchoz vezethet. A sztárságnak ez a működése gyakran csak a felfújt egón alapszik, és ha nincs mögötte valódi tartalom, nagyon könnyen össze is omolhat.

Hogyan tudjuk átadni a gyerekeknek ezt az információt, amikor ők már annyira az online térben pezsegnek? Hogyan magyarázhatjuk el, hogy szükségük lehet egy szakmára, miközben az is lehet, hogy húsz év múlva már aktualitását veszti a tudás, amit megszereznek?

Itt éppen az online tér jelenthet előnyt, hiszen ma már sokkal könnyebb dolga van egy szülőnek, mint tíz évvel ezelőtt, ha azt szeretné megmutatni, milyen jövő várhat a gyerekére egy szakmában. Ha kicsit keresgél a Google-ön, nagyon jó kis történeteket lehet találni, meg lehet nézni akár azt is, hogyan vallanak magukról az influencerek. Mellette pedig olyasmit is megmutathatunk neki, akár filmek formájában, amikben történik valami. Mindegy, hogy az afrikai oroszlánok megmentése, vagy a bálnáké, vagy a fenntartható gazdaság, esetleg a gyógyítás – de meg lehet mutatni, mi az, aminek valóban értelme van, és mi az, aminek nincs.

Ma sokkal nehezebb a gyerekek számára definiálni, hogy mi jelent valódi értéket. Ebben pedig sokat segít, ha egy szülő is tudja, mi a fontos számára, és nem olyasvalaki, aki szentségelve megy haza ötkor a munkahelyéről, amit utál.

A szülő, ha nem is érzi magát annak, mindenképp egy modell abban is, hogy hogyan éli meg a saját pályaválasztását. Az, hogy a túlélésről szól-e az élete, vagy valóban élvezi-e azt, amit csinál, nagyon fontos lesz akkor, amikor a gyerekének ad életre szóló tanácsokat, és elmondja a véleményét. A gyerekek ma sokkal élesebb szeműek, mint a régi generációk, hiszen akkor még a poroszos tekintélytiszteletre épült a nevelés, és senki nem “szólt be” a szüleinek. Ha akkor látta egy gyerek, hogy a szülei párkapcsolata boldogtalan, és beleszólnak az övébe, nem mondta, hogy nézd már meg előbb a saját férjed vagy feleséged – csöndben maradt. Ma ez már az élő kommunikáció része: bármikor véleményt nyilvánít egy gyerek is. És nyilván nehéz, de egy szülőnek ezért a saját életét is látnia kell: a valóságot, a jelent, és picit meg kell próbálnia előretekinteni, úgy tíz évnyire; de legfőképpen a gyerekét kell ismernie, és azt tudnia, hogy ő hogyan tud a legjobban segíteni neki.

Hogyan mondhatom el ennek a segítségnek a jegyében azt a gyerekemnek, akit egészen addig arra biztattam, hogy legyen önmaga, hiszen ő értékes, különleges, hogy ha ezt a különlegességet kiviszi az online térbe, ott lehet, hogy nem ő lesz az ezerből egy, akinek sikerül, aki befut majd?

Ebben sok múlik azon is, hogy ezt hogyan kommunikáljuk. De amit elsősorban érdemes egy szülőnek tisztáznia, az az, hogy a hálózatban érdemes-e netcelebbé válni, és azt értékesnek tartani, és hogy ez jelent-e valamit a gyereke tényleges képességeihez képest. El lehet neki mesélni például azt, hogyan lehet egy brandet úgy felépíteni, hogy tíz ember dolgozik rajta, amiből nyolc utálja. És ez nehéz, hiszen az online tér valóságát kell elmondani egy gyereknek, aki még hisz az érzelmekben, és nem feltétlenül látja át mögötte a bizniszt. De be kell vallani, hogy Zuckerberg mögött is egy hatalmas csapat, és sok-sok, szinte baby boomer korú milliárdos áll, nem a szeretet. Az online tér egészében, a tényleges barátokat leszámítva, akik offline is körülöttünk vannak, majdnem mindent valamilyen érdek mozgat.

Nemrég tizenegy-tizenkettedikes diákoknak tartottam előadást, akiknél például ötezer az átlagos ismerősszám a Facebookon. Abból a hatszáz gyerekből, aki ott volt, nem volt senki háromezer alatt. Nyilván el lehet kezdeni magyarázni, ahogy én is megpróbáltam, hogy ez egy dolog, de nem az a valóság, amire érzelmileg támaszkodni lehet – hitték is, meg nem is.

Egy szülő is el tudja mondani a gyerekének, hogy az ismerősszám növekedése addiktív lehet, hiszen ezt mindenki a saját addiktív boldogságvágya miatt csinálja. Innen “leszedni” egy offline valóságba a gyereket csak úgy lehet, ha szereti a szülőjét, és bízik abban, amit mond, hogy meg lehessen neki mutatni, hogy az élet bizonyos szempontból nem vicces, hanem nehéz, mert tele van bonyolult helyzetekkel, hülye emberekkel, és néha nem érjük el a céljainkat – de akkor is ezt kell élnünk, offline. Ma egy gyereket muszáj megtanítani arra, hogy nem baj, ha valami nem sikerül, tudni kell bocsánatot kérni és aztán újrakezdeni. A kitartás és az erőfeszítésekre való képesség ma talán minden kornál fontosabb, mert a fiatalok aztán egy valós időben zajló munkaerőpiaci versenyben találják magukat, ahol a legjobb tanácsadó a saját önértékelésük, reális önbizalmuk és önbecsülésük lesz.

Mi a teendő akkor, ha van egy “tankönyvi” kamasz gyerekünk, akit semmi nem érdekel sem online, sem offline, és esetleg a tanulmányi eredménye sem az igazi?

Ma az online tér olyan fokú telítettség-érzést okoz, annyira kifárasztja a gyerekeket érzelmileg, hogy olykor valóban az látszik, a valódi életben nincs olyan, amire felcsillanna a szemük. Ezért szoktuk ajánlani az évenkénti digitális detoxot, legalább két hét olyan nyaralást például, amikor senkinél nincs okostelefon, sőt térerő sincs.

Ilyen helyzetekben előjön mindenki valódi személyisége, mert beszélgetni és olvasni, játszani lehet. Ebben a lelassított időben aztán már felbukkannak olyan mondatok, amiben látszik érdeklődés és kíváncsiság a világ felé.

De ha az történik, amit felnőtteknél is látni olykor, hogy valakinek nincs hobbija, semmi iránt nem érdeklődik igazán szenvedélyesen, akkor az a szülő feladata, hogy üljön le a gyerekkel, és gondolják végig, hogy milyen volt kicsi korában. Milyen volt a játszótéren, mivel játszott szívesen otthon, szeretett-e legózni, kirakózni, vagy inkább rajzolt, gyurmázott, labdázott vagy biciklizett. Egy szülő nyilván halálra rémül, amikor azt látja, hogy a tizenéves gyereke mimika nélküli, boldogtalan arccal ül az ágy szélén, és semmit nem akar az élettől. Ilyen esetben érdemes lehet akár egy szakemberhez is elmenni, de ha mást nem, van egy csomó szabadon hozzáférhető, viccesnek is mondható teszt, amit egy kereséssel el lehet érni. Töltögessék ezeket, ha nagyon bizonytalanok, vagy keressenek közösen filmeket, könyveket – minden jó, ami elindít egy beszélgetést.

Azt gondolom, hogy ilyenkor a célzott beszélgetés a legrosszabb, a “fiam, nem igaz, hogy nem érdekel semmi, mondj már valamit” – típusúak.

Úgy kell tudnunk odaülni a gyerek mellé, hogy az arcunkra ne üljön ki a kétségbeesés, de a düh sem, amiért mi mindent megtettünk, és nem értjük, hogy lett ő ilyen. Azt a legfontosabb megértenünk, hogy itt nem a mi szülői minőségünk a tét, hanem a gyerek majdani élete.

Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt abban, hogy segítsük a gyereket anélkül, hogy helikopterszülővé válnánk? Hogy szabadon dönthessen, de közben támogassuk is a választásban?

A huszonegyedik század online terében, az Információs Kor útvesztőiben rengeteg olyan dolog van, ami elvette a gyerekektől a felhőtlen gyerekkort, és sokkal több szorongást tesz olyan életkorokban az életükbe, amikor ennek a feldolgozására még éretlen az érzelmi apparátusuk. Szerintem nagyon igazságtalan, hogy ezek után azokban a fontos élethelyzetekben, amikor elvárásokkal jönnek a felnőttek, ők ott állnak érzelmi muníció nélkül. Tudom, hogy emiatt sokan érzik, hogy szülőnek lenni egyre nehezebb, és van is ebben valami, de hiszek abban, hogy ha már egyszer eljött ez a huszonegyedik század, akkor meg kell tanulnunk a gyerekeknek is megváltozott módon segíteni.

A lehető legjobb dolog az, ha egy szülő úgy dönt, hogy szereti a gyerekét, olyannak, amilyen. Mert  hinni tud abban, hogy majd úgy fog élni, ahogy neki jó. Nem gondolom, hogy jó dolog, ha valaki követi az utat, amit kijelölnek számára, és felnőttként ott ül majd egy pszichoterápiában egy halom diplomával és egy jól fizető állással, amiből semmit nem élvez.

Amikor huszonévesek vannak felnőtt pszichoterápiás helyzetben, és eljön egy-egy szülő, sokszor sopánkodnak, hogy jaj, a gyerek eltolta az életét. Erre azt szoktuk mondani, hogy ez még a negyedik x-nél sem igaz. Ez az “eltolt élet” nem olyan végleges, mint ahogy tűnik – nincs olyan, amit ne lehetne pótolni, pláne a tanulást. Nem akarok azzal jönni, hogy van, aki hatvanévesen iratkozik be az orvosi egyetemre – de hát tényleg van ilyen.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest