5 fontos dolog, amit a mi kis kedvenceinktől tanultunk

Szerző: | 2016. 08. 16. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 7 perc

Augusztus 16. a hontalan állatok világnapja, melyen az elveszett, elhagyott, vagy gazdátlan állatokról emlékezünk meg. Számos kutatás bizonyítja, hogy a háziállatok tartásának mennyi pozitív hatása van a testi és lelki egészségre, de a tudományos eredmények helyett és szokásunktól eltérően most kicsit személyesebb oldalról közelítjük meg a témát. Öt pszichológus, hat háziállat, és megszámlálhatatlan dolog, amit nélkülük nem élhettünk volna át. Lássuk, mire tanítottak minket a mi kis kedvenceink, akik nálunk, mellettünk leltek otthonra!

Anna és Nudli: életszeretet

Nudli, a törpetacskó 12 évvel ezelőtt került hozzánk, de még mindig egy igazi energiabomba. Ha labdáról van szó: a fizika törvényeire fittyet hányva, korát meghazudtoló akrobatikai mutatványok bemutatásával képes a leglehetetlenebb helyekről is lekotorni a játékait, hogy aztán a fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal üldözze azt hosszú órákon át. Lenyűgöz, hogy noha bundáját itt-ott már ősz szőrszálak tarkítják, mit sem veszített életkedvéből, életszeretetéből – annak ellenére sem, hogy az életét egy öröklött betegség is nehezíti.

Senkit nem láttam még úgy kapaszkodni az életbe, mint kétszer műtött kiskutyánkat, aki fittyet hányva az orvosok pesszimista esélylatolgatásaira, kétszer is visszatért közénk a műtőasztalról, és minden alkalommal még ragaszkodóbb, még hálásabb lett.

Nudli megmutatta nekem, hogy a legrosszabb helyzetekből is van ki- és visszaút. Tőle tanultam meg, hogy az élet apró örömeinek hogyan kell tiszta szívvel és őszintén örülni, és ezért mindig hálás leszek neki.

Kata és Bonaventura: harmónia

Egy olyan cica gazdája vagyok, aki ki tudja választani, milyen ízű vacsorát szeretne, és kérésre nyávog, vagy elbújik. Mindig elvarázsolt az a közelség, amit mellette, általa megtapasztalhattam; hogy mára annyira összehangolódtunk, hogy akár szavak nélkül is megértjük egymást. Mégis, folyton „beszélgetünk”, mert hiszek abban, hogy mindent megért: ő kérdez, én válaszolok, és fordítva.

Közhelynek hangzik, de igaz: minden állat külön egyéniség. Bonci például igazi FOMO cica: utálja, ha kimarad valamiből, még alvás közben is igyekszik szemmel tartani minket. Mindenre kíváncsi, de valami titokzatos okból legjobban a sminkelést és a felmosást szereti bámulni. Mivel folyton követ, az együtt töltött években teljesen összenőttünk. Reggelente ő ébreszt, és amint felkelek, a nyomomba szegődik, dorombol, szimatol, belebújik a ruháimba, eljátszik a cipőfűzőmmel. Bár minden pillanatban jelen van, mégis megvan az a titokzatos képessége, hogy azt is megérezze, ha térre van szükségem. Ilyenkor félrevonul, játszik, alszik, és várja, mikor csatlakozhat újra.

I4HKV8YZYF

Bonci számomra soha nem lesz „csak egy macska”. Az az összhang, amit ezzel a különleges cicával átélhetek, pótolhatatlan, és minden nap hálás vagyok azért, hogy befogadhattuk.

Petra és Tutyi (mutyi): elengedni…

Tutyi (mutyi), a törpenyúl életem legszebb születésnapi ajándéka volt. Mint kiderült, fejlett humorérzék és élelmesség szorult abba a csöpp testbe: az első találkozáskor még megszeppent törpenyuszi a rendezett papucsot széttúrta, az össze nem illő párokat pedig egymás mellé igazította. Vad Forma-1-es, a gravitációt meghazudtoló mutatványokra volt képes, volt, hogy körözött, vagy nyolcasokat írt le a lábam körül, de imádott tapétát és szivacsot tépni, egész kábeldarabokat kirágni.

Tutyi nem szerette, ha ölbe vették: megtanított elfogadni azt, hogy úgy szeressem őt, ahogy neki jó, nem pedig úgy, ahogy nekem. Kétszer mondták az orvosok, hogy mondjak le róla, annyira megbetegedett.

Megtanított küzdeni, remélni. Harmadik alkalommal megtanított bízni abban, hogy a másik tudja, mikor kell menni, én pedig megtanultam elengedni.

Az utolsó leckéje az volt, hogy ne féljek a veszteség fájdalmától, mert akkor a szeretettől is megfosztom magam.

BYNXC8S6JD

Timi és Mackó: feltétel nélkül szeretni

Mióta az eszemet tudom, kutyák vesznek körül. Mackót, a keverék kutyust én választottam ki. Egy menhelyről hoztuk el: emlékszem, milyen büszkén vittem a hathetes „bébit” haza az ölemben. Mackó egy amolyan magának való, domináns alfahím volt: ő hozta a játékszabályokat, konok következetességgel őrizte a házat – az idegeneket nem, de minket mindig hazavárt. Amikor elkerültem otthonról, Mackó akkor is várt rám. Nem volt mindenkivel jóban, de engem nagyon szeretett, megbízott bennem. Hálás volt minden percért, amikor láthatott.

Idén tavasszal, 10 éves korában láttam őt utoljára. Régebb óta betegeskedett már. Véletlen vagy sem, megvárta azt a hétvégét, amikor hazautaztam. A kezeimben hoztam el a menhelyről, és a kezeim között talált végső nyugalomra.

Én hiszek abban, hogy az állatok megszépítik az életünket. Életünk legjobb döntése lehet, ha menhelyről választunk valakit.

Mackó felettébb ragaszkodó volt, mintha meg akarta volna hálálni mindazt, amit érte tettünk. Mindenkinek kívánom, hogy tapasztalja meg egy kis állat feltétel nélküli szeretetét.

HRVE3RBCEF

Neszta, Zazu és Raffi : küzdeni a végsőkig

Ha megkérdezik tőlem, hogy cica vagy kutya, a szívem egy kicsit mindig inkább a cicák felé húz. Tavaly nyáron történt, hogy a szokásos fialást mutatták unokatestvéreim a nagymamámnál. Aznap többször is furcsa, nyivákoló hangokat hallottunk az udvar egy pontján, viszont furcsa módon néhány méterrel arrébb, mint ahol az alom volt. Kiderült, hogy két kiscicát az anyjuk otthagyott a garázs régi szerelőaknájában, kb. 1,5 méteres mélységben, sötétben. Az apró csöppségek az életükért kiabáltak. Amikor kiemeltem őket, porzott a bundájuk, ellepték őket a bolhák, rendkívül rossz, alultáplált állapotban voltak. De éltek! Hogy miért hagyta őket sorsára az anyamacska, azóta sem tudjuk. Hamar megfürdettük, megetettük őket, és utána Zazu és Raffi is szépen fejlődtek. Zazu azóta is velünk van, sorra vadássza a helyi állatpopuláció apraja-nagyját. Furcsamód másik, nagyobb „Anyamacs” és hasonló neveken becézett idősebb cicánkat is egy főút mellől vadásztuk le, szintén rossz állapotban, rengeteg bolhával és kullanccsal a bundájában.

Minden macskánk igazi kis harcos lélek, tőlük tudom, hogy soha nincs vége, nem szabad feladni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Pszichoforyou

Pin It on Pinterest

Share This