„A jól elmesélt történetek képesek a szemléletformálásra” – A gyerekszínházi előadásokról beszélgettünk Jeli Viktória dramaturggal

A színház világát gyerekként megismerni különleges élmény lehet. Kivételes világ ez, melyben a valóság egy szelete elevenedik meg előttünk olyan térben, ami maga a sejtelmesség. Az itt elmesélt értékes történetek mélyen a gyerekek lelkébe ivódhatnak, üzenetük értéket teremthet, ami maradandó hatást gyakorolhat rájuk. A Kultkikötő balatoni helyszínein elevenedik meg idén nyáron Kippkopp és Tipptopp története, mely az egymásra találásról szól, és arról, hogyan vehetjük észre, ha valaki fontos nekünk. A darab dramaturgja Jeli Viktória író, meseterapeuta, mentálhigiénés szakember jelölt, akivel a színvonalas előadások ismérveiről, valamint a színház és a film világa közötti különbségekről is beszélgettünk.

Gyermekeknek szóló előadás a Kultkikötőben – Fotó: Gradvolt Endre

Mi a legfőbb ismérve egy jó gyerekszínházi előadásnak?

A gyerekszínház célközönsége igen széles skálán mozog: ide tartozik például a csecsemőszínház, de a kiskamaszoknak szóló előadásokat is ebbe a kategóriába soroljuk. Éppen ezért a legfontosabb szempontnak azt látom, hogy amit bemutatunk, az legyen az adott korosztálynak megfelelő, vagyis vegye figyelembe mindazokat az életkori sajátosságokat, amelyek arra a korosztályra jellemzőek, amelyiknek az előadást szánják az alkotók. Amikor a színházban kiválasztunk egy darabot, amit színpadra szeretnénk vinni, elsőként a korosztályi kategóriát határozzuk meg. Mind tartalmi, mind formai szempontból ehhez fogunk aztán igazodni. Életkorilag eltérő például az, hogy egy gyerek milyen hosszan tud figyelni, emiatt a darab időtartamát is ehhez mérten alakítjuk. Ezért is szoktuk előre jelezni, hogy az adott program hány éveseknek szól, így a szülők is kaphatnak támpontot.

Ha esztétikai oldalról közelítünk, akkor elsődleges, hogy ne árasszuk el a gyerekeket vizuális ingerekkel, csak annyit adjunk nekik ezekből, hogy közben a belső képalkotási folyamatnak is maradjon még tér.

A cél olyan képi világ megalkotása, amelyik stabil támpontokat ad nekik, mégis hagy elég teret ahhoz, hogy közben működhessen a belső képalkotási folyamatuk is.

Természetesen az sem mindegy, hogy milyen a mű, amit feldolgozunk, hiszen sok mindent meghatároz maga a történet is.

Milyen korosztályi váltásokban gondolkodtok?

A csecsemőszínház például a három év alattiaknak szól, ezekben az előadásokban inkább csak a picik érzékszerveire hatunk. Az ovisoknak szóló előadásokban már megjelennek egyszerűbb történetek, például az állatmesék, de ezek rendszerint egy szálon futó cselekményt mutatnak be, hiszen valószínűleg még sok lenne nekik több párhuzamos esemény követése. Kisiskolásoknál már komplexebb problémákat is be lehet mutatni, ők tudnak több szereplővel is empatizálni, számukra több különböző karakter aspektusa is érthető. A kamaszoknál pedig kimondottan problémafókuszú előadásokat szoktunk megtekintésre javasolni, például az érzékenyítés jellemzően ilyen téma lehet.

Elég az, ha a kisebb gyerekeknek szánt darab szórakoztató, vagy valamilyen mélyebb tartalom is feltétele annak, hogy jó előadásról beszélhessünk?

Ami elgondolkodtató, az nem feltétlenül szórakoztató, ugyanakkor ami szórakoztató, az lehet közben elgondolkodtató is. Én például nagyon kedvelem Marék Veronika meséit, az ő történetei ugyanis úgy szórakoztatóak a gyerekek számára, hogy közben gyakran van felnőtteknek szóló üzenetük is. Amikor a saját gyerekeimnek olvastam ezeket a meséket, akkor engem is rabul ejtettek. Nála érzem azt, hogy bár egyszerűek a történetei, mégis hordoznak olyan tartalmat is, amin el lehet gondolkodni – ez azonban mégsem válik didaktikussá, erőltetetté.

A játékosan, bújtatva megfogalmazott üzeneteket a gyerekek is jobban veszik.

Eleve nem vagyok híve annak, hogy alaposan kivesézzük, hogy mit kell mindenképpen megtanulni az adott történetből – sokkal célravezetőbb, ha az üzenet a mesében közvetett módon ér el a gyerekekhez.

Éppen Marék Veronika meséje, a Kippkopp és Tipptopp elevenedik meg a Kultkikötő egyik nyári előadásán, amelyen te is dolgozol dramaturgként. Ebben az előadásban milyen szempontokat vettél figyelembe a munkád során, hogy minél teljesebb élményt adhasson a gyerekeknek?

Régi vágású dramaturgnak tartom magam, ugyanis számomra nagyon lényeges, hogy az írói szándék a lehető legjobban teljesüljön. Az én elsődleges feladatom ezt képviselni. Kicsit olyan, mintha az író meghosszabbított keze lennék, ugyanis követnem kell azokat a csapásirányokat, amelyek benne vannak a történetben, de az idő adta keretek miatt az eredeti verzióban nem volt lehetőség a kifejtésükre. A néhány perces meséből egy nagyjából háromnegyed órás előadás alakul, és ebben a folyamatban nekem is aktív szerep jut.

Jeli Viktória dramaturg, író, meseterapeuta, mentálhigiénés szakember jelölt

Mi mindenre nyílik lehetőség ilyenkor?

Lehet játszani akár a karakterek bemutatásával, hiszen a sorozatot ismerve látom, milyen hatások érték a szereplőket, és hogyan változtak, formálódtak. Persze ilyenkor figyelni kell arra is, hogy a mese ne csak egy alibi legyen, hanem az író által megfogalmazott eredeti üzenet kibontásában, megfogalmazásában segítsen. Nem akarjuk megváltoztatni a történetet, inkább érthetőbbé, izgalmasabbá szeretnénk tenni, miközben megtartjuk a korábbi mondanivalót, sőt, akár rá is erősíthetünk arra. Jó játék az is, amikor megkeressük, milyen lehetőségek, egyéb szálak vannak még a mesében, amiket az előadásban ki tudunk bontani. Azért szeretem az adaptációs munkákat, mert rendkívül izgalmasnak érzem, ahogy a két alkotói világ össze tud keveredni: az íróé és a dramaturgé.

Mit adhat a gyerekeknek ez az előadás?

Ez az egymásra találás története. Ezen belül többféle tartalom is nyomon követhető. Az egyik, hogy szívesen vagyunk jelen úgy a kapcsolódásainkban, hogy szeretnénk olyanná válni, mint a másik. Azonban idővel kiderül, hogy nem ez fog elvezetni a gördülékeny együttműködéshez, hanem az, ha felvállalom, hogy én magam milyen vagyok. Emellett szeretném, ha azt is megmutatná ez az előadás, hogy

olykor annyira igyekszünk mások felé fordulni, olyan eltökélten keressük mások társaságát, hogy épp csak azt nem vesszük észre, aki a legközelebb áll hozzánk, és mindvégig mellettünk volt, amíg mi mindenáron másokhoz szerettünk volna közel kerülni.

Természetesen ebben az előadásban is szeretnénk megőrizni azt a humort és kedvességet, ami az eredeti mű sajátja.

Egyre jellemzőbb, hogy a mesét már egészen kicsi korban filmes formában ismerik meg a gyerekek. Miben más a színház, mint a mozgókép?

A színháznak nagyon nehéz felvennie a versenyt azzal a vizuális térhódítással, ami napjainkat jellemzi – gondolhatunk filmre, televízióra vagy akár sorozatokra is. Már az egészen kicsi gyerekek is ezen az elárasztó képi világon szocializálódnak, akiknek aztán a színházban nagyon nehéz lesz lekötni a figyelmét. Hiszen pörgős, gyors képváltásokhoz vannak szokva – itt pedig lehet, hogy mindössze egy paraván előtt beszélget két kis játékfigura, ami a filmek után annyira lassúnak és kevésnek tűnik, hogy sokszor el sem éri az ingerküszöbüket. Ez azért is lehet probléma, mert a színház egy olyan kivételes világ, ahol egyedülálló élményt kaphatunk azáltal, hogy élőben folyik előttünk az előadás, aminek aktív befogadói vagyunk, felnőttként és gyerekként is. Emellett alapvetően is szükség van arra, hogy megtanuljanak elmélyülten figyelni, rácsatlakozni egy történetre, türelemmel kivárni olykor a cselekmény alakulását. Ezek a képességek később is hasznosak lehetnek.

Lehet annak is funkciója, amikor a gyerekeket aktívan bevonja egy-egy előadás?

Gyakori eszköz – főleg a kisebbnek szóló daraboknál -, hogy valamelyik szereplő kikérdez a színpadról a közönség felé. Ilyenkor a gyerekek mindig nagyon szívesen válaszolnak, kicsit interaktívvá is válik ezáltal a program. A közös alkotást alapozza meg ez a fajta kommunikáció, az aktivitás élménye nagyon magával ragadó tud lenni, hiszen a megszólítottság érzését adja. Emellett olyan előadások is vannak, ahol kimondottan a színpadra hívjuk fel a közönség soraiban ülő gyerekeket, ami még erősebb örömforrás lehet, az aktív részvétel élményét teszi megélhetővé. Sőt, a bábszínházi előadások után a Kultkikötőben is szoktunk alkalmat teremteni arra is, hogy a kicsik a bábokat közelről megnézhessék, az alkotókkal való beszélgetés sem ritka. Külön élményt jelent, amikor az előadáshoz kapcsolódó kézműves foglalkozásokkal segítjük a ráhangolódást.  Ezen a téren figyelmesek és korszerűek a színházak, igyekszünk minél inkább bejárhatóvá tenni ezeket a tereket a gyerekek számára. Fontos, hogy korán megszeressék ezt a világot, mert

olyan egyedi látásmódot képes előidézni a színház, ami semmilyen más közegben nem tapasztalható.

Annak is külön ereje van, hogy együtt élünk át másokkal bizonyos élményeket, érzéseket, ami az élő jellegéből adódóan más lesz, mint amikor a moziban ülünk egy olyan filmen, ami minden lejátszásnál ugyanaz.

Ha egy mese vagy történet felolvasott formában ér el a kisgyermekhez, akkor a belső képalkotása válik aktívvá, ezáltal maga képzeli el a helyzeteket, szereplőket, eseményeket, így biztosan nem lát olyasmit, amire ne lenne felkészülve. Ugyanakkor a film kész képekkel dolgozik, tehát fennáll a veszélye, hogy a gyerekre erősebb hatással lehet valamilyen vizuális forma, mint amit kész befogadni. A színház képeivel kapcsolatban melyik variáció lehet érvényes?

A színházban élőben történik minden, nem egy előre felvett, tökéletesre utómunkázott kép jelenik meg előttünk, hanem a közelünkben kerül színre az adott cselekmény azokkal a szereplőkkel, akiket közvetlenül látunk. Emiatt a filmnél kisebb hang- és fényhatásoknak akár nagyobb erejük is lehet, sőt, mélyebb rétegeket is megtalálhatnak a lelkünkben. Ugyanakkor a színházi előadásoknál nem annyira intenzív és gyors, szinte vibráló a tempó, mint a filmek esetében, ezáltal bizonyos szempontból talán kevésbé riasztó. Ezzel együtt érdemes figyelni arra is alkotóként, hogy egy előadásban mennyire engedünk teret olyan eszközöknek, amelyek által a gyerekek számukra túl erős hatású képekkel találkozhatnak. Azért nehéz meghúzni ezt a határt, mert a színház olyan világ, ami a lelkünkre, az érzéseinkre igyekszik hatni, ezáltal élhetjük át nézőként a katarzist, ami miatt szívesen járunk előadásokra. Természetesen a színháznak több szempontból is felelőssége van abban, hogy milyen képeket tár a gyermekek elé – és ebbe az is beletartozik, amikor a darab része valamilyen filmes bejátszás. E kérdéskör miatt is fontos, hogy a szülő figyelje, hogy milyen életkori besorolással fut az adott előadás, mert így jellemzően elkerülhető, hogy túl megterhelő ingerek érjék a gyermeket.

Lehet vajon a színháznak személyiségformáló hatása? Vagy inkább az ott átélt élmények, a történetek hatásai lehetnek olyanok, amelyek értéket közvetítenek?

Abban nem vagyok biztos, hogy lehet személyiségformáló ereje, de azt tudom, hogy ebben a varázslatos térben, ahol nagyon mélyen meg tud érintődni az ember, a jól megválasztott problematikák, a jól elmesélt történetek képesek a szemléletformálásra. A színházban egy kivételes, csodálatos világ teremtődik meg, amit a legmodernebb filmes CGI technika sem tud reprodukálni. A színház bizonyos nézőpontból a varázslat világa, egy „mintha”-tér, ahol elfogadjuk azt, hogy a színpad egy olyan szoba, amelynek a negyedik fala hiányzik, és ez az a hely, ahonnan mi – szinte titkos szemlélőként – képet kaphatunk a szereplők életéről, érzéseiről, benyomásairól, gondolatairól.

A színház ébren tarthatja az érzékenységet, az empátiát, sőt, egy kicsit talán a varázslatra való fogékonyságot is – akár felnőttkorban is.

Ha hitelesnek fogadjuk el ezt a „mintha”-teret, akkor az ott látottakat be tudjuk építeni a saját életünkbe is: az élmény élő, közvetlen ereje által ugyanis másfajta nyitottságot élünk át, mint a hétköznapjainkban. Ez a kivételes tér és a kivételes helyzet hozta erő az, ami semmihez sem hasonlítható világot tár elénk, és kínál egy mélyebb befogadási lehetőséget. Azzal, hogy ebben a közegben jelen vagyunk a szereplőkkel együtt, mi is kipróbáljuk az ő megoldási és elbukási stratégiáikat. Ha végig tudunk menni a karakterekkel együtt az ő útjukon, azzal az ő történetük, az ő tapasztalásaik a mi részünké is válnak.