Nem a sebet „kell” szeretni, hanem azt, akivé általa váltál

Fekszem a kórházi ágyon. A kisbabám a mellemen szuszog. A férjem a kezemet szorítja. Egy teljes órán át csak mi vagyunk. Együtt, hárman. Aranyból vannak ezek a pillanatok, nem véletlenül hívják így: aranyóra. Ezekben a percekben épül a feltétel nélküli szeretet életen át tartó köteléke, ami aztán össze- és megtart minket később.  Feloldódunk egymásban, visszavonhatatlanul és örökké eggyé válunk. Nem is nagyon jutunk szóhoz… csendben csodáljuk, ahogy „megszületett, felragyogott és távlatot kapott a létezés.”

“Most pedig fel fogunk állni”

Bő öt órával később Szabó T. Anna emelkedett szavai már kevésbé aktuálisak. Ennél sokkal profánabb kifejezések jutnak csak eszembe, amiket nem szívesen idéznék… A császármetszés során használt érzéstelenítő hatása szinte teljesen elmúlt, feküdni is hatalmas kín. 

Nem arról van szó, hogy minden mozdulat fájdalmas, hanem arról, hogy eggyé váltam a fájdalommal.

“Most pedig fel fogunk állni” – mondja határozottan az ágyam mellé lépő szülésznő. “Lehetetlen” – válaszolom halkan. Mintha nem én beszélnék, a szavaimat a fájdalom formálja. De ő nem tágít: “Muszáj felállnod! Csak akkor tudsz gondoskodni a kisbabádról, ha elkezdesz mozogni!”

Pontosan tudom, mit miért mond és csinál. Átbeszéltük a műtét előtt, amiről korábban már olvastam a császármetszéssel foglalkozó írásokban: minél gyorsabban felállok, annál előbb kezdek el regenerálódni. Továbbra is tudatában vagyok ezeknek az érveknek, de a gondolat, hogy egyáltalán megmozdítsam ezt a törődött testet, képtelenségnek tűnik. 

“Eszter, szólalj meg!”

Felülök, és a szülésznőbe, valamint az ágy fölött himbálódzó fogantyúba kapaszkodva valahogy oldalra fordulok. Amikor a talpam hozzáér a padlóhoz, akkor nemcsak egyszerűen lábra állok: a fájdalom új dimenziójába lépek be – itt én még nem jártam. 

“Eszter, szólalj meg!” Hallom a szülésznő hangján az ijedtséget, miközben a fürdőszoba felé botorkálok. Attól fél, elájulok. Én nem félek. Csak és kizárólag a fájdalmat érzem. Azt, ahogy alhasi tájékból elindulva folyamatosan szakítja szét a testem. 

A műtét során használt ruha össze-vissza lóg rajtam. Látom, hogy véres, látom, hogy véres vagyok. A fájdalom fátylán át hallom, ahogy beszélnek hozzám, de nem tudok megszólalni, csak némán bólintok.

„Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak”.

Most nem a szavaknak van itt az ideje. Megszorítom a szülésznő karját, miközben megteszek további három lépést – az utolsó hármat, ami a zuhanyzóig vezet. 

Néhány perccel később ott állok alatta. A hátamon lassan végigfolyik a langyos víz.

Másoknak biztosan nem tart ennyi ideig

Néhány nappal később már otthon vagyunk. Túl az első otthon töltött éjszakán, az első fürdetésen, az első védőnői viziten – túl sok-sok nehéz pillanaton… 

Dacára annak, hogy rengeteget olvastam és készültem rá, nem tudom a maga teljességében át- és megélni ezt az időszakot. A kialvatlanság mellett a fájdalom sem engedni: nem emelhetek, nem tudok rendesen felegyenesedni. Fáradékony és kimerült vagyok. 

“A császármetszés nem fáj, nem érzel semmit az érzéstelenítő miatt” – keserűen gondolok azokra az emberekre, akiktől ezeket a szavakat hallottam, amikor kiderült, hogy csak műtéti úton tudom világra hozni a kislányom. Valahogy elfelejtették hozzátenni, hogy mi történik, miután “kimegy belőled” az érzéstelenítő. Most már tudom: a fájdalom költözik a helyére. 

Vagy lehet, hogy nekik nem fájt ennyire? Biztosan csak én vagyok ennyire nyápic és puhány. Másoknak biztosan nem tart ennyi ideig. Mások képesek voltak “természetes” úton szülni. Mások meg tudják nyugtatni a gyereküket. Mások gyerekei átalusszák az éjszakát. Mások már sokkal hamarabb jól vannak. Más anyukák ilyenkor már rég a Városligetben futnak babakocsival. Más apukák többet tudnak otthon lenni a családjukkal. Más gyerekeknek nem fáj a hasa. Más anyukának nem marad ilyen nagy a hasa. Más gyerekek megmaradnak a saját ágyukban. Más gyerekek nem sírnak annyit.

Ilyen és ehhez hasonló belső monológok zakatolnak a fejemben az első hetekben. Én, aki tengernyi könyvet és szakirodalmat olvastam arról, hogy milyen nagyon fontos ezekben az első hetekben, hónapokban, hogy türelmesek legyünk önmagunkkal, időt adjunk magunknak a gyógyulásra, és sokat pihenjünk, úgy voltam jelen ebben az időszakban, mint valami kiképzés alatt álló katona: csak a fájdalmat és a fáradságot éreztem. A gyermekágyi időszak emelkedettségéből nem éreztem semmit, nem tudtam – ahogy Vágyi Petra fogalmaz – “odaszentelődni”.

Hiába állt mellettem a családom teljes mellszélességgel, hiába kaptam meg minden segítséget és támogatást, én ugyanezt nem tudtam magamnak megadni. Erőtlen voltam és türelmetlen. Utáltam a testem, aminek nem voltam ura többé, és azt gondoltam, hogy már nem is leszek.

Bölcsességgé, szeretetté és erővé formálódik

„A gyógyulás mindannyiunk számára azt jelenti, hogy teljes egészében feldolgozzuk, megemésztjük a fájdalmunkat és gyászunkat. Amint felvállaljuk a sérüléseinket, mindenestül átérezzük a fájdalmunkat és gyászunkat, az anyaseb energiája bölcsességgé, szeretetté és erővé formálódik bennünk” – írja Bethany Webster Anyaseb című kötetben. 

Bár ő nem a császármetszés után keletkező hegről, hanem egy másfajta anyasebről ír a könyvében, a gyógyulással kapcsolatos gondolatait – két év távlatából – tökéletesen igaznak érzem. 

Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam felvállalni a szüléssel együtt járó sérüléseket (és testi-lelki veszteségeket, amelyek összefonódnak a szülővé válással). 

Csak most, két évvel később, a kislányom második születésnapjához közeledve látok rá arra, hogy milyen fontos része lett volna a gyógyulásomnak, ha megengedem magamnak a folyamatával együtt járó elesettséget. Ha nem túl akarok lenni rajta, hanem elfogadom, hogy ez egy ilyen időszak. 

Csakhogy a fájdalom éppen ezt nem engedi meglátni – beszűkíti a perspektívádat, aminek következtében nem egy szakaszként, hanem egy örökké tartó állapotként látod az aktuális helyzetet. 

„Az együttérzés nem tűri a kell-t”

„Az együttérzés nem oktat ki arról, hogy másnak kell lennünk, mint amik vagyunk, csupán meghív, hogy megvizsgáljuk melyek azok az elképzeléseink és magatartásaink, amelyek nem szolgálnak a javunkra, majd a hogyanokra és a miértekre is rákérdez.

Soha nem mondanám valakinek, hogy együttérzőnek kell lennie magával. Az együttérzés nem tűri a kellt. Meg különben is, szigorúan védett, elzárt részeink nem reagálnak jól az effajta követelésekre – miért is tennék?”

Máté Gábor (Normális vagy című könyvében olvasható) szavaiból egyértelműen kirajzolódik, hogy mi az a valami, amire a legnagyobb szükségünk van a gyógyulás folyamatában. És ezt a sürgetéstől mentes együttérzést legelsősorban saját magunknak kell megadnunk, ami aztán lehetővé teszi azt is, hogy elvonatkoztassunk a környezet irányából érkező nyomástól. 

„Meglásd, a végén erősebb leszel”

Amikor külső szemlélőként, akár a legjobb szándékkal, de olyasmire biztatjuk egy betegséggel vagy sérüléssel együtt járó krízis közepén az érintetteket, hogy a történtekre tekintsenek „egy lehetőségként”, az körülbelül olyan, mint leállni filozofálni egy frissen műtött, éppen a mosdó felé botorkáló, itt-ott vérző emberrel.

Egyáltalán nem ritka, hogy valaki egy ilyen helyzetben elkezdi visszhangozni különböző gyógyulástörténetek tanulságait, és nem gondol bele abba, hogy az aktuális krízisben még nyakig járó érintettként mennyi keserűséget okozhatnak ezek a mondatok.

A „meglásd, a végén erősebb leszel”, vagy az „így majd jobban fogod értékelni az életet” típusú, toxikus átkeretezést egy aktívan a betegséggel, vagy friss lelki/fizikai sérüléssel küzdő emberként azért nehéz  hallani, mert közben úgy érzed, nem elég, hogy farkasszemet kell nézned a betegséggel vagy a fájdalommal, de még siettetnek is. Elvárásokkal nyomasztanak, amikor neked együttérzésre, elfogadásra, és/vagy a saját igényeid szerinti bánásmódra lenne a leginkább szükséged.

Egy gyógyulófélben lévő sebnél is jobban tud sajogni, amikor egy ilyen helyzetben nem vagyunk tekintettel és figyelemmel arra, hol tart a másik, és ahelyett, hogy meghallgatnánk őt vagy megkérdeznénk, mire van szüksége, a saját megoldókulcsainkat próbáljuk ráerőltetni. Vagy ami még rosszabb, a közösségi médiából összenyalábolt, fájdalmasan általánosító tanácsokkal látjuk el.

Nem a sebet „kell” megszeretni

Ahogy másoktól is ez az ítélkezésmentes, elfogadó attitűd esik ilyenkor a legjobban, ezt magunknak is fontos (lenne) megadni. A saját tapasztalataim alapján én azt látom, hogy sokszor éppen az önmagunkkal szemben támasztott, túlzott elvárások által válunk a saját gyógyulásunk kerékkötőjévé. Nekem rengeteget segített, amikor szembenéztem a kérdéssel, hogy én erre miért nem voltam képes. 

Sokan félreértelmezik azt a betegségre pszichoszomatikus irányból közelítő nézetet, miszerint a gyógyulás érdekében érdemes szeretettel és elfogadással fordulnunk egy-egy betegség felé. 

Bár ez valóban hasznos gondolat, fontos kiegészíteni: ez ugyanis nem azt jelenti, hogy neked szeretned kell a betegséged, vagy örülnöd kell a testi vagy lelki traumádnak. 

Nem a sebet „kell” megszeretni, hanem azt az embert, aki a sebbel együtt vagy – akivé általa váltál. Az első lépés ennek az elfogadása és tudatosítása – és ennek része (szerintem) az is, hogy képes vagy szomorú, elesett és gyenge lenni – mert csak így láthatod meg, hogy sokszor éppen az erőd az, ami benne tart a fájdalomban vagy a betegségben. 

Ugyanúgy, ahogy a fájdalommal is eggyé válsz (ahogy én is azokban a keserves pillanatokban, amikor fel kellett állnom az ágyból), ugyanúgy válik a történeted és az identitásod részévé az, amin keresztülmentél. Egy olyan részévé, ami fájt, ami nyomot hagyott – és ami nélkül nem lennél az, akik most vagy.