AdvertisementAdvertisement

„A társfüggőség kulcsa az, hogy másokban élünk” – Hogyan éljük végre a magunk életét?

Szerző: | 2020. 03. 10. |

A kapcsolatfüggőségről szóló cikkünk nyomán olyan sokan írtatok nekünk a folytatásról érdeklődve, hogy elhatároztuk, mindenképpen készítünk egy cikket a belőle való felépülésről is. Erről szól most ez az írás; ám mielőtt belemerülnétek az olvasásba, fontos leszögezni: nincs egyetlen, mindenkinél működő és bevált csodarecept a társfüggőség gyógyítására – a felépülés útját mindenkinek magának kell kitaposnia, az előttünk levők legfeljebb a saját tapasztalataikat, az irányt és a fontosabb útjelzőket tudják velünk megosztani. Ezt a cikket is inkább gondolatébresztőnek szánjuk, amely erőt, reményt adhat az első lépések megtételéhez, de nem fedi le az egész folyamatot, és nem helyettesítheti a szakember, illetve az önsegítő csoportok nyújtotta segítséget.

A társfüggőség egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy annak ellenére, hogy a probléma viszonylag sokakat érint, az esetek többségében sokáig rejtve marad. Egy társfüggő meglehetősen ritkán kér segítséget amiatt, hogy felismerte függőségét, és szeretne azon dolgozni. Ugyan érezheti a feszültséget, a bizonytalanságot, a zaklatottságot és a szélsőségeket, de ezt nem feltétlenül címkézi és éli meg társfüggőségnek.

Eddigi tapasztalataim alapján a társfüggők jellemzően párkapcsolati problémák miatt jutnak el szakemberhez, melyek gyakran társulnak pszichoszomatikus tünetekkel, szorongásos vagy hangulati érintettséggel. Ez talán nem is olyan meglepő, ám beszédes az, hogy ugyan a másik felet érzik problémás(abb)nak, mégis ők jönnek el, hogy tegyenek valamit, változzanak, megoldják a konfliktusokat – a párjuk nélkül, egyedül. Van olyan is, aki egyenesen megfogalmazza, hogy úgy érzi, nem bírja tovább, elérkezett saját határáig: nem feltétlenül mondja ki, de valójában bátorítást és engedélyt kér arra, hogy kiléphessen a kapcsolatból, mivel úgy véli, egyedül erre képtelen lenne. Az is előfordul, hogy hangsúlyozzák, nem önmaguk miatt vannak itt, nekik nincsenek problémáik, inkább párjuk miatt jöttek, kifejezetten neki szeretnének segítséget nyújtani.

Szeretni valakit valamiért…

Egy kliensem például azért jött el, hogy többet tudjon meg az alkoholizmusról, hogy igazán tudja támogatni józanodó férjét a felépülése során. Eleinte teljesen elutasította azt, hogy esetleg ő maga is segítségre szorul, és a saját nehéz érzelmi megéléseiről inkább múlt időben beszélt: igen, kemény volt, de ezen már túl van, most tiszta lappal kezdenek, szeretne mindent megtenni azért, hogy megmentse házasságát.

A hangzatos mondatok nem tükrözték a valóságot: azt, hogy hiába józanodott párja, ugyanúgy futották köreiket és játszották mérgező játszmáikat; ülésről ülésre hozta napi vitáikat, sértettségét, csalódottságát és indulatait.

Olyan hosszasan és bonyolultan mesélte a vitákat (vajon mit gondolt a férje, ő hogyan értette azt, amit mondott, és hogyan azt értette félre a férje, amire ő persze, hogy úgy reagált, hogy…), hogy végül teljesen elvesztem a történetekben, nem bírtam követni a sehova se vezető csigavonalakat. Felmerült bennem a kérdés: ha én ezt érzem, ő vajon mennyire lehet elveszve saját életében…?!

Kimondta, hogy házassága zátonyra futott, és párja sem motivált abban, hogy helyrehozzák kapcsolatukat, mégsem merült fel benne a válás lehetősége, a gondolatát is hárította. Logikusan következett a kérdés: miért van hát még egyáltalán vele? „Én magam sem tudom, de ahogy a szám is szól: szeretni valakit valamiért…” – hangzott a rózsaszín fellegekbe repítő válasz. Csakhogy a valóság sokkal komorabb volt. Kliensem a konfliktusok elől vagy elmenekült, vagy robbant, számára váratlanul és ijesztően. Érzelmeihez rég nem kapcsolódott, munkájába menekült, annyi feszültség és düh volt benne, hogy úgy érezte, ha egy kicsit is enged nekik, teljesen elárasztanák. Alvászavarral és hangulati problémákkal küzdött, úgy érezte, anyaként, feleségként és nőként teljes kudarcot vallott – igazából már azt sem tudta, hogy ki is ő valójában.

Kapcsolatban: önmagaddal?!

Ugyan a fenti példában egy alkoholbeteg partner szerepel, egy kapcsolatfüggőnek nincs feltétlenül „szüksége” egy szerhasználóra ahhoz, hogy működtethesse a függő dinamikát. A társfüggők olyan társat választanak maguknak, aki mellett elmerülhetnek az érzelmi káoszban: aki miatt aggódhatnak, akit megmenthetnek, aki mellett folyamatos kiszámíthatatlanságban élhetnek.

Boldogtalanságukért párjukat vagy kapcsolatukat okolják, helyzetüket reménytelennek élik meg, mivel úgy látják, nincs is más választásuk, mint benne maradni abban a kapcsolatban, mely egyre inkább tönkreteszi őket. Súlyos ára van azonban annak, hogy mindenáron a kapcsolatban szeretnének maradni: ezzel ugyanis végső soron elveszítik a kapcsolatot valami igazán fontossal – önmagukkal.

Míg egy kémiai függőséggel küzdő úgymond megteheti azt, hogy függőségének tárgya – alkohol, drog, nikotin vagy koffein – nélkül éljen, nem reális és elvárható az, hogy a kapcsolatfüggő is mondjon le „szeréről”, és egyáltalán ne éljen kapcsolatban.

Tartozni valakihez, szeretni és szeretve lenni alapvető szükségletünk, így egy társfüggő számára a járható út az, hogy megtanul úgy lenni egy kapcsolatban, hogy ne kapaszkodjon és ragaszkodjon mindenáron, hanem egészségesen viszonyuljon önmagához és a másikhoz.

A felépülés során a hangsúly tehát nem azon van, hogy a másikkal való kapcsolatát hozza mindenképp helyre, hanem mindenekelőtt a saját magával való kapcsolatot érdemes újra megtalálni, és teljesen új alapokra helyezni.

Távolodj el, hogy közelíthess magadhoz

„Nem kezdhetünk el önmagunkon dolgozni, nem élhetjük a saját életünket, nem érezhetjük át saját érzéseinket, nem oldhatjuk meg problémáinkat mindaddig, amíg el nem távolodunk.” – írja Melody Beattie Ne függj senkitől! című könyvében, ami számos praktikus javaslattal és értékes történettel látja el az olvasót. Melody bőséges tapasztalattal rendelkezik a függőségek terén: józanodó alkoholistaként vált súlyos társfüggővé, amelyből (szintén) felépült, ennek tanulságait osztja meg könyvében.

A távolság megteremtése nem feltétlenül fizikai eltávolodást jelent, és nem jár mindenképp a kapcsolat megszűnésével. Inkább érzelmi szinten történik: eltávolodunk a másik hangulatától, érzelmeitől és problémáitól. Ez nem önzőséget és érzéketlenséget jelent, inkább azt, hogy nem hagyjuk, hogy partnerünk állapota befolyásolja azt, hogy is vagyunk; megpróbálunk ettől függetlenedni. Ezt a gondolatot gyakran kíséri meghökkenés és felháborodás – „hiszen ha valakit szeretek, akkor együtt sírunk és nevetünk, akkor vagyok jól, ha ő is jól van!”.

Ez a reakció is mutatja azt, mennyi káros hiedelem él bennünk azzal kapcsolatban, hogyan is „kell” szeretni.

A szeretet nem követeli meg azt, hogy ha a másik rosszul van, akkor én is mindenképp rosszul legyek, hiszen nem ez mutatja azt, menyire erős és igaz a szeretetem. Együttérezhetek vele, biztosíthatom támogatásomról, segíthetem őt, de csak egy bizonyos határig, ameddig nekem még belefér.

„De ha én szeretek valakit, azért tűzön-vízen átmegyek, bármit megteszek érte!” – ez az elgondolás teremtheti meg az alapot a függő dinamika kibontakozásának. Fordítsuk csak meg a kérdést: a másik is megtenné ugyanezt értem? Egyáltalán, elvárhatom tőle? Sőt: saját magamért is átmennék tűzön-vízen? Magamért is bármit megtennék, csak hogy jól legyek?

Felelősséget vállalni csakis saját magunkért tudunk – bármennyire is szeretnénk, nem változtathatjuk meg a másikat. A felépülés kulcsa az, hogy letesszük a másiktól átvett felelősséget, és elkezdünk magunkra figyelni, ami amennyire egyszerűen hangzik, pont annyira nehéz.

A folyamatos aggódás, a másik kívánságainak és érzelmi állapotának lesése, a külső elvárásoknak való megfelelés minden időnket és energiának elveheti, így nem tudunk figyelni – mondjuk csak ki – életünk legfontosabb személyére, azaz saját magunkra.

Persze vannak olyan helyzetek, amikor könnyebb is a másik gondjaival foglalkozni, mint saját kudarcainkkal, nehéz érzéseinkkel vagy problémáinkkal szembenézni. A fenti példában szereplő kliens is sokáig küzdött azzal, hogy megtanuljon magáról beszélni. Amint számára érzelmileg nehéz ponthoz ért, szinte automatikusan átváltott saját férje és gyermekei nézőpontjára. Egy idő után azonban egyre inkább elkezdett magáról beszélni – nem arról, hogy a másik mit mondott, érzett, viselkedett, mit tett vagy éppen nem tett meg, hanem csakis magáról. Arról, ő hogyan volt benne egy helyzetben, ő mit érzett, mire lett volna szüksége. Amikor nem azon gondolkodott, hogyan tudna hatással lenni a másikra, hogyan tudná megváltoztatni reakciót, hanem hogy ő mit tudna tenni másként, magáért -ekkor éreztük azt, hogy elindult.

Hogy is vagyok én…?

Persze kliensem nem tudatosan terelte el a figyelmét saját érzéseiről – tagadása azt a célt szolgálta, hogy ne kelljen szembesülnie a fájdalmával, és átélnie azt. Javasoltam neki, hogy minden este írjon pár sort arról, hogyan érezte magát a nap folyamán – elborzadt attól, valójában milyen rosszul is van, mennyi indulat, keserűség és szomorúság rejtőzik benne.

„Az érzés nem minden, nem szabhatja meg viselkedésünket, ám ezzel együtt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Érzéseink rendkívül fontosak, és sokat nyomnak a latban. Érzelmi életünk szerves része egyéniségünknek. Ha szőnyeg alá söpörjük és elhessegetjük érzéseinket, lényünk és életünk fontos összetevőjéről mondunk le” – írja Melody Beattie.

A tagadás nem ördögtől való, alapvető funkciója az érzelmi önvédelemnek, bizonyos helyzetekben túlélésünket segíti. Azonban ha túl sokáig alkalmazzuk, azzal mintegy elzárjuk magunkat az érzéseinktől, szinte befagyasztjuk érzelmi életünket.

Egy függő kapcsolatban hihetetlen erejű tud lenni a tagadás: annyira szeretnénk azt hinni, hogy működik és működhet, hogy hazudunk kifelé is, de leginkább magunkat próbáljuk becsapni.

Minden érzésnek megvan a maga jelzése, mindegyik felhívja valamire a figyelmünket – egy társfüggő pedig pont, hogy nem akarja meghallani az üzenetet. Ugyanis ha figyelne érzéseire, azzal beismerné magának azt, hogy mennyire rosszul érzi magát a kapcsolatban, és ez a döntés, a cselekvés, a változtatás szükségességét vonná maga után – vagyis pontosan azt, amire képtelennek érzi magát.

Megmentők, áldozatok és üldözők

Mivel egy társfüggő inkább kifelé, és nem befelé figyel, gyakran nincs is tisztában azzal, hogy mire is lenne szüksége és igénye, mire vágyna éppen, nemhogy még azt nyíltan és őszintén ki is tudja fejezni… Ez egyenesen a kapcsolaton belüli káros minták, azaz a játszmák kialakításához és fenntartásához vezethet, amelyeknél csak látszólag vannak nyertesek – valójában mindkét fél veszít.

Stephen Karpman írta le a játszmáknak azt a sajátos formáját, amelyet ő drámaháromszögnek nevezett, és ami egy Megmentő, egy Tettes és egy Áldozat szereplésével zajlik. Egy társfüggő akár egyetlen nap alatt felveheti mindhárom szerepet. Megmentőként mindent megtesz azért, hogy a másiknak jó legyen, hogy megfeleljen neki. Azonban előbb-utóbb felmerül benne a kérdés: „rendben, de hol vagyok ebben én?” Hiába az ő döntése volt az, hogy a háttérbe szorítja magát és a másikat helyezi előtérbe, mégis elboríthatja a tehetetlenség és az önsajnálat, amivel kéz a kézben jár a másik felé érzett neheztelés és harag.

Így léphet át “tettesbe”, amikor hibáztatja, szidja, üldözi a másik felet, hátha belátja, milyen károkat okozott neki, és mellesleg jól kiadhatja a felgyülemlett feszültséget. Egy ilyen indulati kitörés azonban amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illan, bűntudatot hagyva maga után, aminek hatására próbálja kompenzálni és kárpótolni a másokat – így vált újra a megmentő szerepére, és így ragadhat bele az ördögi háromszögbe…

Kőkemény önismereti munka az, hogy ezekre a szerepeinkre rálássunk, bevalljuk azt,  miért is tartjuk fenn ezeket – vagyis hogy mi lehet a rejtett előnyünk -, és végül, hogy változtassunk ezeken. A folyamatot segítheti, ha nem csak érzelmeinkre, hanem igényeinkre is elkezdünk figyelni, azaz hogy egy adott helyzetben valójában mire lett volna szükségünk, vagy mi esett volna jól a nap folyamán. Nem elég csak felismerni, hanem lehetőleg adjuk is meg magunknak, amire vágyunk – és ne mástól, vagy egy kapcsolattól várjuk el mindezt.

Szeress bele magadba!

A függők gyakran azt keresik az adott szerben és pótlékban, ami hiányzik az életükből, vagy amit nem találnak saját magukban. Ahogy Melody is fogalmazza: „a társfüggőség kulcsa az, hogy másokban élünk, ennek pedig érzelmi bizonytalanságunk a legfőbb oka. A szüntelen megfelelni vágyás ugyanebből a bizonytalanságból fakad. Úgy képzeljük, hogy mások tudják a varázsszót, nem mi. Ők érzik jól magukat a bőrükben, mi nem. Minél kevesebb jót lelünk fel önmagunkban, annál inkább másokban keressük.”

A társfüggőségből való kiutat – közhelyesen hangzik, pedig tényleg – önmagunk szeretete adhatja.

Hiszen ha képesek vagyunk megadni magunknak azt, amit folyton a másikban keresünk, akkor nem lesz szükségünk arra, hogy görcsösen belekapaszkodjunk a partnerünkbe és egy kapcsolat szalmaláng ideájába. Amíg nem rendezzük a kapcsolatot önmagunkkal, addig újra és újra azt a függő dinamikát fogjuk megteremteni, amitől olyannyira akarunk szabadulni. És hogy hogyan is szeressük magunkat? Ez az, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a válaszát és a módját, hiszen nem feltétlenül tanítják meg nekünk ezt. Annyi ideig bántunk magunkkal méltatlanul, akár kegyetlenül, hanyagoltuk és vettük semmibe, szidtuk és értékeltük le magunkat, hogy lehetséges, hogy elképzelni se tudjuk, milyen lehet az, ha szeretjük magunkat.

Azonban ahogy haladunk az úton, elkezdjük megtapasztalni azt, hogy bízhatunk az érzéseinkben és magunkban, hogy van bennünk erő és lehetőség: dönthetünk, cselekedhetünk és változtathatunk, sőt, választhatjuk magunkat. Az olyannyira rettegett magány és elhagyatottság egyre inkább túlélhetőnek tűnik. Ha elfogadjuk, becsüljük és tiszteljük magunkat, akkor megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen benne lenni egy olyan kapcsolatban, ami nem zilál szét, nem tesz tönkre, hanem szabadon lélegezhetünk benne.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This