A fény, amely kilátástalanul messze van – Molnár T. Eszter Hidegkút című könyvét ajánljuk

Szerző: | 2022. 11. 09. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 8 perc

A címként szolgáló Hidegkút nem csupán egy regénybeli külkerülete Budapestnek, hanem tömör és érzékletes szimbóluma annak a hűvös és kilátástalannak tűnő mélységnek, amelybe a könyv szereplői csúsznak, esnek, vagy épp száműzik magukat menekülésképp. A falak magasak, a kő nyirkos és érdes. A fény pedig vagy le sem ér a sötétbe, vagy annyira messze van, hogy úgy tűnik, nincs értelme sem vágyni rá, sem utánanyúlni. Molnár T. Eszter regénye egyszerre hétköznapi és szürreális, lehetetlennek tűnő és túlságosan valós, ordításra késztető és űz fullasztó némaságba.

hidegkút

Fotó: konyvesmagazin.hu

A történet – ki-ki vérmérséklete szerint ‒ bármilyen felkavaró is sokszor, teljesen magával ránt már az első oldalakon. A regény látszólag mindössze egyetlen napot mesél el, hajnali 4:11-től éjjel 23:55-ig, de valójában egy egész család többévi poklát, fájdalmát, vezeklését, tévútjait tárja elénk. A hatást és a szereplők életébe való bevonódást pedig csak még erősebbé teszi a tény, hogy nem egyetlen karakter szemszögéből látjuk az eseményeket. Bár Attila, a kamaszfiú az egyedüli, akinek a fejébe is belelátunk és végig E/1-ben beszél (igazság szerint a nagymama is, de az ő gondolatai már nem teljesen tiszták), közben azonban a fiú édesanyja Barbara, illetve apja, Simon látószögét is megismerjük.

Ez a fajta beszédmód pedig nemcsak még inkább a történtek mélyére ás, hanem arra is rávilágít: mennyire egyszerű teljesen félreérteni egymást, a valós szándék helyett annak pont ellenkezőjét tulajdonítani a másiknak, amennyiben a közös nevező a hallgatás, az elfojtás, a néma hazugságban való bennragadás.

Szavak nélkül a stabil föld, amelyen ott nyugodhatnának egy család biztos alapjai, mocsárrá folyik szét, ahol már senki sem keresi a kiutat, csak egyre mélyebbre süllyed.

A kőkemény „fiktív” valóság

A könyv elején megtudjuk, Barbara, Simon és Attila valójában nem hárman alkotnak egy családot: néhány éve vesztették el Julit, idősebb gyereküket egy balesetben, amelyről mi olvasók csak a regény vége felé ismerjük meg a valódi igazságot. Főleg, mert maguk a szereplők sem tudják, hiszen nem beszélnek róla.

Mindenki hallgat, mindenki titkolózik, mindenki fél szembenézni a valósággal. Még akkor is, ha az talán kevésbé fájdalmas is lehetne, mint amit a jelenben hisznek. Az igazság feloldozna: vagy így, vagy úgy. Tőle azonban mindenki retteg.

A könyvben a biológiatanár anya és a sebész apa nézőpontján keresztül nemcsak két egyedülállóan szomorú sorsot ismerhetünk meg, de két szakma általános állapotát, kihívásait, kiégéshez vezető momentumait egyaránt. Mint ahogy szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy miképpen vezethet egy magániskola jól szituált diákjainak bosszúhadjárata gyilkossághoz. Hogyan nem vesz észre egy egész iskola tantestülete és szülői gárdája egy pedofil tanárt? Milyen elveszettnek és elhanyagoltnak kell lennie egy gyereknek ahhoz, hogy önbíráskodásba kezdjen? Hogyan erősíthetik fel egymás rossz hajlamait a hasonló kilátástalanságban élő fiatalok?

Miközben a fő kérdés, amely bennünk motoszkál mégsem a fentiek közül való. Sokkal inkább az, hogy vajon lehetett volna-e ez teljesen másképp? A helyzet pedig bármilyen hihetetlennek tűnő, nem legyinthetünk rá azzal, hogy fikció. Ha csak heti egyszer olvasunk híreket, már vissza tudunk csatolni: ez bizony a valóság.

Na, és hogy jön ide a pszichológia?

Talán minden jó családregény, vagy családi kapcsolatokról szóló történet hordozza a nézetet, amelyről csak pár évvel ezelőtt kezdtünk hangosan beszélni a köztudatban. Mégpedig a transzgenerációs elmélet lényegét: hogy a fel nem dolgozott krízisek, a szőnyeg alá söpört traumák, nemzedékeken át hordozódnak tovább, és fejtik ki hatásukat. Ha akarjuk, ha nem.

Barbara éppen ezzel a hatalmas teherrel nem tud mit kezdeni. Bár csak az édesanyjából kapunk egy szeletet, valójában ki tudja, hány generáción át örökölte az elveszettség, a függés, a kevés önbecsülés sormintáját. Pedig érezzük, hogy ő más. Benne ott (volt) a lehetőség: szembenézni, továbblépni, hangosan szót emelni magáért.

„Szemtelen vagy, mindig is az voltál” – mondja neki Simon, amivel rávilágít arra, hogy a hosszú ideje tartó önmaga és a világ elől való bujkálása ellenére, valójában mindennek dacára ott mozog benne az élet.

A kötet sajátja még, hogy valahol minden főbb szereplő tud szimpátiát ébreszteni. Valójában mert mindenkiben ott motoszkál, hogy mi lehetne, ha nem ez, ami most. Ha nem történt volna a múltban az, ami. Betegség, halál, mutizmus, vandálkodás. De közben miért történik ennyi minden? A sors sújt persze, de mindenben van ok-okozat. Tehát sajnos mindenben van felelősség is: ezt festi elénk a regény fokozatosan, lépésről-lépésre adagolva a miérteket. És azért cseppent némi reményt is a mindössze egy nap leforgása alatt. Persze ez a 24 óra sokkal több egy valós napnál: egy vagy több (múltba visszanyúló) egész élet.

Önbeteljesítő jóslat

Bár nem úgy olvastam a könyvet, hogy pszichológiai fogalmakra akartam visszacsatolni, azért még egy nagyon erős jelenség eszembe jutott, amikor egyre inkább megismertem Attila karakterét. A fiút, aki mindig valami rosszban sántikál. A fiút, aki a nővére balesete óta nem beszél. A fiút, aki talán maga lökte le a testvérét a kilátóról. Meg a fiút, akit valójában kompromisszumból vállalt az anyja. Akit az apja nagyon keveset látott, mert a kórház meg a magánrendelés miatt nem volt ideje foglalkozni vele. A fiút, akit a szíve mélyén, nagyon halkan, csendben azért mindenki szociopatának könyvelt el.

Olvasóként nagyon nehéz Attila személyével dűlőre jutni, de nyilván ez az írói cél. Fekete vagy fehér? Áldozat vagy bűnös? A személyisége vagy a körülmények tették azzá, aki? Vajon mi a válasz egy családban, ahol ki tudja hányadik generáció küzd már a figyelemért: ki függőséggel, ki feltűnési viszketegséggel, ki örök hallgatásba burkolózva?

Attila talán nem is az, aminek megismerjük. Csak azzá lett, mert mindenki annak nézte. Inkább csendben maradt. Ha a szüleinek, akiknek meg akart felelni, így jó, akkor ám legyen, hallgat örökre: nem árulja el magát. Aztán a többit már hozta magával az élet. Igazi önbeteljesítő jóslat. Azonban ezt már ennyi év után szülőként nem lehet helyrehozni, vagy ásóval a föld alá temetni, – ahogy azt Simon és Barbara megpróbálja.

A regény Tennyson A Kraken című művéből való idézettel indul. A kraken a tengeri szörny, akitől félnek a hajósok. Aki a szemébe néz, az irányítása alá kerül: de vajon tényleg rosszat akar? Vagy azért bukkan fel olykor a víz alól, hogy ő is megértésre találjon?

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This