„Hogy tehette ezt?!” – 3+1 életbevágóan fontos mondat a bántalmazásról

Amikor valamilyen erőszakos cselekményről hallunk, akkor – történjen az szűkebb vagy tágabb környezetünkben – az első gondolat, ami átfut az agyunkon az, hogy „Miért?”. Miért öli meg valaki a saját feleségét? Miért erőszakolja meg valaki az osztálytársát? Miért bántalmaz valaki egy kiszolgáltatott hajléktalant? Miért teper le valaki a földre, és ver kis híján halálra egy Margitszigeten futó nőt?

Amikor ilyen, vagy ehhez hasonló, ép ésszel felfoghatatlan történésről hallunk, akkor – miután feleszméltünk a sokkból – azt tesszük, amit a gondolkodó ember általában tesz: megpróbáljuk valahogy feloldani a bennünk keletkező feszültséget, vagy más néven kognitív disszonanciát.

Emiatt – ha egyáltalán vesszük a fáradságot, és megpróbálunk választ találni a kérdésre – arra összpontosítunk, hogy mindenáron eltartsuk magunktól annak a lehetőségét, hogy valami hasonló szörnyűség velünk, vagy a mi szeretteinkkel is megtörténhet.

Ezért elkezdünk a saját magunk megnyugtatására konstruált teóriához illeszkedő magyarázat után kutatni, ami gyakran tévutakra, például oda vezethet, hogy az áldozat felelősségét kezdjük el firtatni.

Elvégre „Minek ment oda?” „Miért ment hozzá egy ilyen állathoz?” „Hogy lehet ennyi esze, hogy ilyenkor egyedül megy futni?” „Minek ivott annyit?” – és így tovább.

Pedig, ha egy picit mélyebben belegondolunk abba, hogy ezek a mondatok milyen abszurd logika mentén szerveződnek, és visznek abba az irányba, hogy egy másik ember erőszakos tettét azon kérjük számon, aki ennek áldozatul esett, akkor máris eljutunk az első és legfontosabb mondatig, amit minden ilyen esetben tisztáznunk kell.

1. 

   Soha nem a bántalmazott a hibás!

Ezért az első és legfontosabb, amit az erőszakos cselekmények kapcsán fontos rögzíteni, hogy egy bántalmazó-bántalmazott relációban soha nem az áldozat a hibás.

Semmilyen körülmény nem jogosít fel valakit arra, hogy egy másik, nála gyengébb, vagy valami miatt kiszolgáltatott embertársát szavakkal vagy tettekkel bántsa, erőszakot kövessen el vele szemben. Amikor ez megtörténik, akkor az SOHA nem az áldozat felelőssége, hanem azé, aki visszaélt a hatalmával és/vagy az erejével.

Több szempontból is kulcsfontosságú, hogy ezekben a helyzetekben (legyen szó családon belüli, vagy iskolai erőszakról, munkahelyi abúzusról) hogyan reagálunk. Egy-egy ilyen áldozathibáztató felhang hallatán egy emberként felhördülünk, vagy inkább szépen csendben elkezdünk igazodni a bántalmazott felelősségét firtató szólamokhoz.

Az, hogy ezeket az áldozathibáztató felhangokat sikerül-e csírájában elfojtani, és a bántalmazó felelősségét számon kérő, határozott mondatokra cserélni, közös felelősségünk, és nagyon nem mindegy, hogy mihez kezdünk ezzel a felelősséggel.

Ahogy arra a napokban bemutatott, FOMO című film is felhívja a figyelmet, ez a kérdés különösen égető a fiatalabb generáció számára: egy korábbi interjúnkban már részletesen írtunk arról, hogy az ő életüknek napi szinten része az erőszak és a bántalmazás – és attól, hogy ez nem a szemünk előtt zajlik, sajnos tény.

2. Nem maradhat el a felelősségre vonás!

Éppen emiatt van hatalmas szerepe és jelentősége annak, hogy egy-egy ilyen esemény kapcsán hogyan reagál, és mit kezd a felelősség kérdésével a környezet.

A fent említett film cselekményének egy pontján a főszereplő Gergő, (aki egy, a kortársak körében népszerű Youtube-csatornát működtető négytagú fiúcsapat, a Falka tagja) megerőszakol egy öntudatlan állapotban lévő lányt, akivel korábban a buliban, ahol mindez történt, közeledni kezdtek egymáshoz. Ráadásul tettét videóra veszi, így a drámai végkifejlet, és az oda vezető momentumok kikerülnek az internetre.

Elképesztő sebességgel és intenzitással indul be a közösségi média kegyetlen gépezete, amely pillanatok alatt a szégyen legsötétebb bugyraiba űzi a megerőszakolt lányt, akivel legalább ilyen rosszindulatúan bánnak a virtuális térbe kikerült videókat látva a kortársai. Mindenközben a bántalmazó mindent elkövet annak érdekében, hogy valahogy kibújjon a felelősség alól…

A cselekményből tankönyvszerűen rajzolódik ki a környezet nagyon is életszerű reakciója: az áldozathibáztató felhangok mellett bemozdulnak a felelősség hárítását, az agresszor mosdatását, és persze a történtek eltussolását szorgalmazó reflexek. Egészen vérfagyasztó, ahogy az iskola vezetői és a fiatalok szülei reagálnak: mindenki a saját érdekeit nézi, és azt szeretné, ha ez a „kis botlás” nem tudódna ki…

3. A hallgatás mindenkinek árt.

Ha a gyerekek és a fiatalok felé a környezet azt tükrözi vissza, hogy ha ők bántanak valakit, akkor nem az a kérdés, hogy nekik ebben mi a felelősségük, hanem az, hogy miként lehet ezt a „kényes ügyet” eltussolni, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha úgy kezdenek el gondolkodni, hogy amit tettek, az rendben van.

Ha egy kamasz felé a környezete azt csatolja vissza, hogy ha szexuális kapcsolatot létesít egy bódult állapotba került lánnyal, akkor az egy „hiba”, nem pedig súlyos következményekkel járó nemi erőszak; ha nem szembesítjük a tettével, és azzal, hogy az áldozat életében jóvátehetetlen károkat okozott, akkor ő ebből azt a következtetést vonja le, hogy egy védtelen és gyengébb ember ellen elkövetett erőszak egy szinten van azzal, amikor apa kölcsönkért autóját megkarcolja parkolás közben. Ebből ő azt a tanulságot szűri le, hogy soha nem kell számolnia a következményekkel, a tetteiért pedig nem kell felelősséget vállalnia.

És szerintem ez az a pont, ahol – feltéve, hogy tényleg szeretnénk megérteni a fiatalok agresszióját, és egyáltalán az erőszakos cselekmények mögött megbújó motivációkat, legelőször is magunkba kell néznünk.

Fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetekben képesek vagyunk a saját érdekeinket, és a biztonságérzetünkkel kapcsolatos illúzióinkat feladni? Mit teszünk ilyenkor, azért, hogy megteremtsük a lehetőségét annak, hogy megtörténhessen az a két dolog, ami minden ilyen eset után meg kell(ene), hogy történjen: az áldozat fájdalmának elismerése, és a bántalmazó felelősségre vonása.

„…reménykedem benne és látom a jeleit, hogy a kulturális értékeink meg tudnak változni, ha az emberek azt látják, hogy a bántalmazókat felelősségre lehet vonni” – írja könyvében Lundy Bancroft, a Mi jár a bántalmazó fejében? című kötet szerzője, aki évtizedek óta vezet bántalmazókból álló csoportokat.

Egy olyan társadalomban, amelyik következetesen felelősségre vonja az erőszaktevőket, sokkal jobban látszik, hogy milyen következményekkel járhat a bántalmazás. Ha a bántalmazók pontosan tisztában vannak vele, hogy mit kockázatnak, akkor (jó eséllyel) jobban átgondolják, hogy visszaéljenek a hatalmukkal vagy az erejükkel.

Mert a helyzet az, hogy a tévhittel ellentétben a bántalmazók gondolkodó emberek, akik – elenyészően kevés kivételtől eltekintve – pontosan tisztában vannak azzal, amit tesznek. Ahogy a már idézett Lundy Bancroft is írja,

„Nem az érzelmek irányítják a bántalmazó vagy uralkodásra törő viselkedést. A bántalmazót meggyőződései, szokásai és értékrendje mozgatja.”

+1 … a bántalmazóra is muszáj odafigyelni

Pont a szóban forgó, FOMO című filmet érte az a kritika, hogy – mivel a bántalmazó szemszögéből mutatja meg a cselekményt, és ez által az ő lelkiismereti vívódását és szenvedését is láthatjuk – nézőként elkezdhetünk empatizálni vele.

Ebben bizonyos szempontból van igazság, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a film éppen attól nagyon tanulságos és fontos, mert azt mutatja a kamera, akinek a gondolkodását – ha tetszik, ha nem – meg kell próbálnunk megérteni. És ez csak akkor lehetséges, ha „odanézünk”.

Ha minden ilyen esetben elfordítjuk a figyelmünket a bántalmazóról, és megállunk azon a ponton, hogy „jól leköpködjük”, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy az erőszak ne történhessen meg. Ha nem próbálunk meg választ kapni igaziból, arra a kérdésre, hogy amit tett, azt miért tette, ha nem próbáljuk meg megérteni a motivációit, akkor szinte semmit nem tettünk.

Az erőszakos cselekmények megakadályozása – bármilyen kényelmetlen is a gondolat – a bántalmazó gondolkodásának feltérképezésével kezdődik. Csakis ő tud minket elvezetni oda, hogy megértsük, miért, milyen megfontolás vezette őt az erőszakos cselekedethez.

Legyen szó egyszeri esetről, vagy rendszeres bántalmazásról, az erőszak szinte kivétel nélkül tudatos, átgondolt és módszeres cselekedet végpontja. Amikor valaki elkövet egy ilyen rémtettet, akkor azt az esetek nagyon nagy részében nem azért teszi, mert beteg, vagy nem tud uralkodni magán, vagy az érzelmein, hanem azért, mert így gondolkodik.

A bántalmazó gondolkodási rendszerében az, amit tesz, helyénvaló reakció. A szóban forgó filmben Gergő például azért tette azt, amit tett, mert szerinte ez még a „belefér kategória”. Ahogy az később kiderül, a fogalmak szintjén (nemi erőszak) nem is volt tisztában azzal, hogy mit tesz, ahogy arról sem volt semmi tudása, hogy mindez milyen következményekhez vezethet. Ha tudta volna, nem teszi meg.

Beszélni, beszélni, beszélni

Ezért annak érdekében, hogy értelmezni tudjuk ezeket a helyzeteket, és abból le tudjuk vonni azokat a tanulságokat, amelyek lehetővé teszik, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló szörnyűség ne fordulhasson elő, először is a bántalmazó „fejébe kell belenézni”, az ő gondolkodási rendszerét kell megérteni.

Gergő gondolkodási rendszerében egész egyszerűen nem volt benne, hogy amit tesz, az a „nem oké” kategória. Ezért lenne fontos sokkal többet beszélni. Családon belül, az iskolában, a közbeszédben, az újságokban, a Parlamentben – beszélni, beszélni, beszélni a lehető legtöbbet arról, hogy mi az, ami oké, és mi az, ami nem – arról, hogy hol vannak a testünk határai, hogy „a nem az nem”, beszélni a szexről, a bántalmazásról, az erőszak természetéről és arról, hogy mi számít annak, és mi nem.

És ha megtörténik a baj, akkor pedig az Isten szerelmére, ne arról beszéljünk, hogy miként lehetne valahogy meg nem történtté tenni a dolgot, hanem beszéljünk a fájdalomról, amit az áldozat érez, beszéljünk a bántalmazó felelősségéről és arról, hogy milyen következményekkel jár a tette!

Nagyon nem mindegy, hogy egy erőszakos cselekmény környezetében mi magunk milyen példával járunk elöl, szülőként, pedagógusként, kollégaként, barátként. Hallgatunk vagy beszélünk? Vállaljuk a felelősséget, vagy elhárítjuk magunktól? Szembenézünk a helyzettel és a következményekkel, vagy elfordítjuk a tekintetünket? Odaállunk az áldozat mellé, vagy magára hagyjuk? Meg akarjuk-e érteni a bántalmazót, vagy miután kifröcsögtük magunkat, átlépünk fölötte, ahogy ő is átlépett egy másik ember méltóságán?

Elgondolkodtató kérdések, amelyek után – akárcsak a FOMO című film végén – nyomasztóan nagy csönd tud ránk nehezedni. Csak rajtunk áll, hogy milyen tartalommal töltjük meg ezt a csendet, hogy a cinkos hallgatás helyét végre átveszik-e a szavak.