Az, hogy a testünkkel kapcsolatos történések, például egy betegség, nem függetleníthető a lelki folyamatoktól, ma már nem feltétlenül hat az újdonság erejével – egyre több információ és egyre szélesebb körben hozzáférhető ebben a témában. Ez egyfelől jó dolog, másrészről viszont elég nagy zűrvart okozhat akkor, amikor megpróbálunk rátalálni a saját gyógyulásunk felé vezető útra. Ha valakinek az iránymutatására érdemes odafigyelni az eligazodásban, akkor az nem más, mint Dr. Buda László, orvos, pszichiáter, a Mit üzen a tested? és a Mit üzen a lelked? című könyvek szerzője, a Szomatodráma módszerének kidolgozója. A neves szakértő lesz a vendége soron következő, 2019. október 9-én esedékes rendezvényünknek. Ennek apropóján is beszélgettünk vele – testről és lélekről, belső békéről, szenvedésről és arról, hogy melyek azok a területek, amelyekre egy gyógyulni vágyó embernek javasolt fókuszálnia.

Amikor valaki a testi tüneteivel összefüggésben lelki eredetű okokat kezd el keresni, akkor mire érdemes odafigyelnie?

Már önmagában az, hogy valaki hajlandó a testét partnerként kezelni, hajlandó azzal kommunikálni, a betegségét üzenetként értelmezni, egy fontos lépés, ami óriási távlatokat nyithat. Viszont ezen a ponton sokan elbizonytalanodnak – nem egyértelmű számukra, hogy mi a következő lépés, hiszen ezernyi lehetőség és kérdés merül fel egy ilyen helyzetben. Nekem kell egyedül megoldanom? Olvassak könyveket? Menjek el pszichológushoz? Az sem segít, hogy nagyon elterjedt a „szótárszerű” szemlélet, ami túlságosan leegyszerűsíti a test és lélek közötti kapcsolat értelmezését.

A „biztosan azért fáj a torkod, mert nem mondasz ki valamit” típusú magyarázatokra gondolsz?

Amikor valakinek van egy tünete vagy betegsége, és szeretné, ha az minél előbb elmúlna, akkor nagyra értékeli, ha egy egyszerű képlet formájában odakínálnak neki egy konkrét kapaszkodót: „Ha az a tünete, akkor ez az ok.” Viszont ezekkel az egyszerűsítő, részleges információkon alapuló megoldási javaslatokkal az a baj, hogy nem kalkulálnak az egyénileg eltérő tudattalan folyamatokkal.

Ezért nem szerencsés, és szerintem egyébként is nagyon durva dolog, amikor a saját, vagy itt-ott tanult megoldó-képleteinket „beleokoskodjuk” egy másik ember életébe, anélkül, hogy ő kikérte volna a véleményünket.

De ez nem jelenti azt, hogy nem tudunk egymásnak segíteni – ha az érintettnek erre van igénye, akkor egy betegségről, annak tüneteiről közösen asszociálni, együtt gondolkodni szerintem nagyon szép és nagyon emberi módja annak, hogy aktív kommunikációban maradjunk a testünkkel.

Ha jól értjük, akkor ez az aktív kommunikáció a gyógyulás egyik fontos előfeltétele. Mi kell ahhoz, hogy a testünk és a lelkünk közötti kapcsolat aktív legyen, meghalljuk a testünk üzeneteit és azokat tudjuk helyesen értelmezni? Egyáltalán mit értünk az alatt, hogy „kapcsolatban vagyok a testemmel”?

Valamilyen kapcsolatban mindenki van a testével, hiszen mindenkinek van egy fizikai megjelenési formája. Ez a mi biológiai lényünk, ami megfogható – ugyanakkor fontos látni, hogy a lényemnek ez a megjelenési formája, nem azonos velem, én inkább úgy fogalmaznék, hogy a testünk egy rejtélyes megnyilvánulási formája annak a lénynek, aki vagyok.

Emellett van a lényemnek egy lelki aspektusa is – ez az, amire mindig visszamutatok, amikor arra gondolok, vagy arról beszélek, hogy ki vagyok én.

Ha ezt a két síkot, a lelki és a fizikai síkot megpróbáljuk „szétszálazni”, az alkalmas lehet arra, hogy ezek a különböző megjelenési formáink, vagyis a testünk és a lelkünk kapcsolatba kerüljön egymással.

Ez azt feltételezi, hogy a lelki minőségemből oda tudok fordulni a fizikai minőségemhez, és tudok rá úgy tekinteni, mintegy „én és te” kapcsolatra – én a lelkem, és te, a testem. Ez esetben már könnyebben meg tudom figyelni a kapcsolatot, az azt átható érzéseket, amivel hatalmasat léphetünk a testünk és a lelkünk közötti kapcsolat javítása felé.

Vannak olyan konkrét technikák, vagy módszerek, amelyek segíthetnek ennek a kapcsolatnak az ápolásában és ez által – egy betegség esetén – a gyógyulásban?

Sokféle módszer létezik, ami segíthet szétválasztani ezeket a minőségeket – a rendszeres meditáció, vagy ha relaxált állapotban megpróbálunk a tünet felé fordulni, vizualizálni a fájdalmunkat, a betegségünket, például azt, hogy milyen lenne a színe, az alakja, a formája stb. A szomatodráma módszere is alkalmas arra, hogy a maga komplexitásában figyeljük meg a két minőség között zajló kommunikációt.

A foglalkozásainkon sokan ráeszmélnek ilyenkor, hogy ez a kapcsolatot bizony nagyon elhanyagolták és kifejezetten rosszul, gonoszul bántak a testükkel. Vagy épp ellenkezőleg: van, aki ilyenkor ismeri fel, hogy úgy kényezteti a testét, mint egy kétségbeesett szülő, akinek nincs más ötlete arra, hogy hogyan teremtsen kapcsolatot a gyerekével.

Sokféle következtetésre juthatunk, de mindenképpen érdemes több oldalról közelíteni, napi szinten figyelni, hogy mi az, ami ezt a kapcsolatot élővé teszi. Amikor beindulnak ezek a folyamatok, vagyis a test és a lélek között kialakul egy élő párbeszéd, akkor a menet közben felmerülő kérdések szinte maguktól vezetnek minket a válaszok felé – akár a testünk egy adott pontján jelentkező fájdalomról, akár egy konkrét betegségről van szó.

Korábban is beszélgettünk már arról, hogy a betegség nyomán jelentkező harag, és a szándék, hogy azonnal likvidáljuk a betegségünket nem szerencsés: a gyűlölettel átitatott „háborús hangulat” nagyon nem segíti elő a gyógyulást…. Egyáltalán nincs szükség a haragra?

Nem, abszolút nincs rá szükség, viszont nagyon életszerű, ha ilyenkor van bennünk harag. Amikor az ember beteg, akkor mérges a betegségére, bosszantja, fel van háborodva, egy csomó olyan dolog jelenik meg érzelmi szinten, ami akadályozza, hogy jóban legyünk a testünkkel. Elvégre ki az, aki hálás azért, hogy fáj a térde? El lehet eddig jutni persze, de azért első körben ki szoktunk készülni.

Pedig ilyenkor haragudni kicsit olyan, mint amikor haragszunk az időjárásra: teljesen kifekszünk valamitől, amire nincs hatásunk. Ugyanez a helyzet a betegségekkel: amikor egy diagnózis hallatán valaki felháborodva azonnali megoldást követel, „semmi nem számít, jöjjön az első szakértő, gyógyszer, kezelés mindegy, csak most azonnal múljon el!” attitűddel indul el, az jó eséllyel épp hogy eltávolodik a megoldástól.

Akkor milyen attitűddel érdemes közelítenünk?

Ehelyett sokkal célravezetőbb, ha először is elfogadjuk, hogy minden, ami eddig történt az életemben, ehhez a ponthoz vezetett: most itt vagyok, a fájdalmammal, a rossz vérképemmel, a húsz kiló fölöslegemmel – ez az a pont, ahonnan indulok. Szeretnék ezzel békében lenni, megfigyelni és hagyni, hogy ebben a befogadó és békés közegben találjam ki a következő lépést. De ehhez kell, hogy élő legyen a már említett, test és lélek közötti kapcsolat.

Ha már az időjárást említetted… Amekkora intenzitással tudunk haragudni és kétségbeesetten vergődni egy betegségben, legalább ekkora intenzitással van jelen egyéni és társadalmi szinten az életünkben a szenvedés. „Ha hideg van, az a baj, ha meleg van, az a baj” – mindig találunk okot arra, hogy rosszul érezzük magunkat. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez változzon? Hogyan tudnánk kevesebbet szenvedni?

Ez egy olyan szinten monumentális kérdés, hogy ha én ezt meg tudnám válaszolni, az azt jelentené, hogy összeállt bennem Buddhától Jézusig mindenki tanítása egy válasszá. (Nevet)

Viccet félretéve: a több ezer éves történelmi, szellemi tanításoknak megvannak erre a kérdésre a válaszai. Nagyon kedvelem a buddhizmus vonatkozó ajánlását, ami szerint a szenvedés kigyomlálásának a kulcsa az, ha megtanuljuk elengedni a személyes preferenciáinkat.

Ha te tudsz lazítani azon a kényszereden, hogy állandóan akarjál valamit, ha nem akarod mindenáron befolyásolni, hogy milyen legyen az életed, ha nem azon parázol, hogy nehogy kapjál valamit az élettől, amit nem akarsz, és megkapd, amit akarsz – szóval, ha ezeken tudsz enyhíteni, akkor az élet egyre kedvesebb lesz hozzád, és ezáltal a szenvedés mennyisége fokozatosan csökkenni fog az életedben.

Szerintem ez egy zseniális attitűd, de a nyugati világban nehezen kivitelezhető.

Miért olyan nehéz ezt ebben a közegben abszolválni?

Mert az életünk első pillanatától egy „szeretem – nem szeretem/akarom – nem akarom” dimenzióban éljük az életünket. Minden a személyes preferenciáink mentén szerveződik, és ezzel a struktúrával teljesen azonosulunk. Emiatt automatikusan bennünk van az az arrogáns attitűd, hogy a világ körülöttünk forog, azzal az előfeltevéssel éljük az életünket, hogy az univerzum iránya és annak minden törekvése a mi vágyainkhoz, a mi személyes preferenciáinkhoz kellene, hogy igazodjon.

Ez értjük, de azért mégiscsak a vágyaink, a céljaink tartanak minket mozgásban – ha nincs elképzelésünk arról, hogy mit szeretnénk, csak úgy sodródunk, akkor nem félő, hogy passzív mellékszereplőivé válunk a saját életünknek?

Persze, jó, ha tudatában vagyunk annak, hogy mit szeretnénk, de érdemes ezt lazán, vagy valahogy lazábban csinálni – ahogy például Esther és Jerry Hicks fogalmaz: érdemes, „kilőni a vágyaink nyilait” és hagyni, hogy azok adott irányba repüljenek, és ezek valamilyen irányba vezessenek minket. Viszont nem szerencsés túlzottan ráfeszülni arra, hogy ezek a kitűzött célok, és az általunk megfogalmazott vágyak mindenáron valóra váljanak.

Ha nagyon rágörcsölünk arra, amit olyan nagyon szeretnénk elérni, akkor még az is lehet, hogy elsétálunk egy csomó sokkal jobb lehetőség mellett, csak azért, mert azokra a konkrét célokra vagyunk kihegyezve. Ha viszont képesek vagyunk úgy, mint egy gyermek, nyitottan a világ felé fordulni, elfogadni azt, ami van, elengedni, ami volt és tárt karokkal fogadni, ami jön, akkor jó eséllyel kevesebb szenvedés lesz az életünkben.

Hogyan lehet ezt az attitűdöt az életünk részévé tenni?

Erre egy példázattal válaszolnék. Tegyük fel, hogy egy templomban ott ül két ember – az egyikük azért imádkozik, hogy másnap ne essen az eső, a másik pedig azért, hogy essen. Másnap valamelyikük mindenképpen csalódni fog. De mi van akkor, ha ül ott egy harmadik ember is, aki azért fohászkodik, hogy a körülményektől függetlenül a lehető legjobban tudja kezelni és viselni azt, ami majd történik. Nagyon valószínű, hogy a legkevesebbet az fog szenvedni, aki így imádkozik.

Ugyanez igaz a betegségekre: vélhetően nem esik egybe a személyes preferenciánkkal, ha lebetegszünk, baleset ér minket, vagy megfájdul a fejünk, ha viszont hajlandóak vagyunk egyfajta ráhangolódással, elfogadással, „akkor most ez van” attitűddel elidőzni ebben a helyzetben, akkor nagyon sok szenvedéstől megkímélhetjük magunkat.

Ezek között a körülmények között és annak ellenére, hogy ez a nyugati világban nem egyszerű feladat, hogyan találhatjuk meg a belső békénket? Milyen az a kegyelmi állapot, amikor békében vagyunk magunkkal?

Szerintem erre a kérdésre az adja meg a választ, hogy hogyan éljük meg a VAN és a KELLENE közötti különbséget. A kettő között általában van egy hasadás – itt vagyunk ebben a misztikus mostban és van egy elképzelésünk arról, hogy hova szeretnénk eljutni. Ez adhat egy energiát, egy jó értelemben vett feszültséget, egy lendületet. Erre tulajdonképpen – ahogy utaltál is rá – szükségünk van ahhoz, hogy mozgásban maradjunk.

Csakhogy nem mindegy, milyen hangulatban tesszük meg ezeket a lépéseket, és hogyan vagyunk ezzel a feszültséggel. Ha valaki ezt a hasadást hajlandó derűsen szemlélni, az nagy lépést tett a belső békéje felé. Amikor a kettő közötti hasadás teljesen eltűnik, és ez által kívül-belül összhangba kerülsz az adott pillanattal – bent, a lelkedben, és kint, azzal, ami körülvesz, azt nevezhetjük szerintem belső békének.

Ezzel szemben mi történik akkor, amikor valaki nagyon nincs békében magával és a pillanattal?

Akkor egy olyan emberrel van dolgunk, aki nagyon nehezen tud elfogadni a környezetével és önmagával kapcsolatos dolgokat, folyamatosan azzal foglalkozik, hogy minek hogy KELLENE lennie – „máshogy kellene kinéznie”, „mással kellene élnie”, „a világnak máshogy kellene működnie”.

Ez egy passzív, szenvedő, a már említett személyes preferenciák mentén szerveződő attitűd, ami abból indul ki, hogy az ÉN helyzetem elfogadhatatlan. Ebben az esetben a fő mozgatórugóm egy neurotikus kényszer, ami arról szól, hogy képtelen vagyok tudomásul venni, ami van, és az ebből fakadó üldöző energia belekényszerít a szenvedésbe, vagy olyan megoldások felé terel, amelyek vélhetően rossz irányba visznek.

Ennek az az oka, hogy ilyenkor a cselekvésemet átjárja a békétlenség és a nyugtalanság. Viszont, ha a helyzetem elemzésével kezdek, és annak elfogadásával vagyok jelen, oda tudok figyelni arra, hogy mi mozdul bennem, akkor ez az energia egy ihletett, ösztönös és jó eséllyel célravezető lépés felé visz. Nem arra figyelek, hogy én mit várok a helyzettől, hanem arra, hogy mit vár tőlem ez a helyzet.

Több évtizede foglalkozol olyan emberekkel, akik szeretnék visszanyerni az egészségüket. Az eddigi tapasztalataid alapján hogy látod, melyek azok a konkrét területei a testi-lelki folyamatainknak, amelyekre mindenképpen figyelmet kell szentelnünk, ha szeretnénk meggyógyulni?

Lényegében három pontban össze lehet foglalni a választ: először is, viszonylag jól kell érezni magunkat a testünkben. Ha ez nincs meg, akkor minden további dolog megnehezül. Ezt remekül segíti, ha megtanulunk kommunikálni a saját testünkkel, és hajlandóak vagyunk fogadni az üzeneteit. Erről szól a „Mit üzen a tested?” c. könyvem és a hasonló című tanfolyamom. A második, hogy milyen viszonyban vagyunk önmagunk lelki aspektusával – ide tartozik az intelligens önelfogadás és az egészséges önszeretet témaköre.  Ezzel a „Mit üzen a lelked?” c. könyvben és a hozzá kapcsolódó tanfolyamon foglalkozom. A harmadik fontos tényező a saját múltunk szeretetteli elfogadása és „átölelése”. Ezt témát a „Felismerés, elengedés, megújulás c. tanfolyam – és remélem, hamarosan egy hasonló című könyv – segítségével igyekszem kibontani, átadni. Úgy tapasztalom, minden energia, amit felnőtt korban erre a három témára fordítunk, többszörösen megtérül. És azt is tudom, nem mindig könnyű ezt egyedül csinálni, néha kell, hogy az ember mellett legyen valaki, aki ezt az utat alaposabban ismeri, oda-vissza bejárta párszor.

Ha érdekel a beszélgetés folytatása, akkor téged is szeretettel várunk soron következő rendezvényünkön. 2019. október 9-én, “Amint kint, úgy bent – Beszélgetés Dr. Buda Lászlóval” című, születésnapi eseményünk részleteiről itt találsz további információkat



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest